Parfümesszencia kis üvegben – 50 éves lesz Szabó Kati, minden idők egyik legjobb tornásznője

Majd' harmincöt évvel ezelőtt, az 1983-as világbajnokság alkalmával fedezhette fel a világ a női tornasport új üdvöskéjét. Bár Guczoghy György „csak” ezüstéremig jutott lólengésben, a Budapest Sportcsarnok közönsége magyar győzelemnek is örülhetett. Minden proletár internacionalizmus ellenére eget verő ünneplésben részesítette a „román” Ecaterina Szabót, aki a talajgyakorlatáért kapott tízes érdemjeggyel és aranyéremmel, ugrásban, felemáskorláton és csapatversenyben szerzett három ezüstéremmel, valamint az egyéni összetettben kiérdemelt bronzzal tette le névjegyét élete első felnőtt-világbajnokságán.

Egy évvel később a Los Angelesben szerzett négy arany- és egy ezüstérmével végleg bevonult a sporttörténelembe annak az exkluzív ötösnek a tagjaként – a szovjet Larisza Latinyina, Keleti Ágnes, a csehszlovák Vera Cáslavská és az amerikai Simone Biles társaságában –, akik egyazon olimpián négy aranyérmet nyertek. A rövidesen ötvenedik születésnapját ünneplő Szabó Kati az M4 Sport – Az év sportolója Gálája díszvendégeként érkezik újra Budapestre.

„A budapesti világbajnokság valóban minden korábbinál különlegesebb esemény volt – idézi fel az egykori tornásznő. – Első alkalommal fordult elő ugyanis, hogy nemzetközi versenyen családom néhány tagja is jelen lehetett: édesanyám, nagymamám és a testvérem, Öcsi. Szárnyaltam a boldogságtól. Csak a saját, jól megtanult gyakorlatomat kellett végrehajtanom, de tudtam, hogy ez egészen más, hiszen valahol a teremben drága lelkek szorítanak nekem. És bár nem én számítottam az első számú favoritnak, a nézőtér is érezhetően velem volt.”

Zágoni gyökerek

„Háromszéknek és a hazának ez oldalról végső helysége” – így ír Zágonról Orbán Balázs – több híres magyar szülőhelye. A magyar széppróza megújítójáról, Rákóczi fejedelem hadapródjáról, a nagy száműzött Mikes Kelemenről mindenki kívülről fújja, miszerint úgy szerette Rodostót, hogy soha nem feledhette Zágont. Szűk egy évszázaddal később, 1874-ben itt született a sepsiszentgyörgyi Székely Mikó Kollégium legendás igazgatója, a történész Csutak Vilmos. Újabb közel száz év elteltével pedig furcsa pozícióban, jobb tenyerével a nyakánál, jobb könyökét a fejével egyszerre kibújtatva 1968. január 22-én világra jött Szabó Katalin.

„Etuka, milyen furcsán jött ki ez a leányka, ebből valami különlegesség lesz” – mondta is mindjárt az anyukának Székely Mariska, a szolgálatos bábaasszony.

Katival soha nem volt könnyű. Amint megtanult járni, többnyire más dimenzióban mozgott, mint a többi ember, nagyobb valószínűséggel lehetett megtalálni a szekrény tetején, a plafongerendákon lógva, a kapuk hegyén, mint a földön. A Teremtő kifelejthette belőle a veszélyérzetet. A szervezett mozgás világával nővére, Zita „utánfutójaként” ismerkedett meg, de hamar teljes jogú tagjává vált a zágoni tornakörnek. Kétségtelenül valamit kezdeni kellett a leánykával. Eredetileg balettre akarták adni a szülők Brassóba, ott azonban ilyen apró gyereket nem fogadtak, a Dinamo klubnál viszont menedékre talált. Néhány hónap múltán azonban a Dinamónál megszűnt a lánytorna, Kati pedig újra magára maradt állandó mozgáskényszerével. Újabb rövid, ezúttal kovásznai kitérő után irányították őket az onesti-i tornacentrumban már jó hírnevet szerzett Károlyi házaspárhoz. Alig hatévesen, 1974 tavaszán érkezett meg Kati a torna világába.

Csángó pótanyuka

Jó ideig amolyan senki gyermeke volt a moldvai kisváros tornatermében bukfencező kislányok között, a sok mozgékony gyerektől leginkább az különböztette meg, hogy egyetlen szót sem beszélt románul. Nagycsoportos óvodásként ide-oda kallódott, csinálta, amit a többiektől látott, és nagyon sokat sírt. Égen-földön egyetlen ember akadt, aki megértette őt és a könnyeit: Ghioane Mária néni. A magyar csángó asszony a tornalíceum bentlakásában az ágyneműk mosásával-vasalásával megbízott alkalmazottként egy személyben „tehet” róla, hogy Kati nem szökött meg Ónfalváról.

A 86 éves Mária néni nevetve idézte fel, ahogy Kati elkerekedett szemmel kérdezte tőle: honnan tud magyarul, itt, ahol senki sem tud? Általa lassan Kati számára is értelmezhetőbbé vált a világ, amelyből addig csak a tornaszerek tűntek ismerősnek. Énekelt is neki, a Cifra palota, zöld az ablaka többször is felcsendült vigasztalólag a kollégiumi szobában, vagy Mária néni tömbházlakásában, ahol Kati sűrű vendég volt.

Kati édesanyja, néhai Szabó Etelka mesélte korábban: éveken át emésztette magát, vajon jól tette-e, hogy annak idején elvitte legkisebbik gyermekét Onesti-re? Folyamatosan őrlődött: ha otthon tartja Katit, ha nem adja meg a lehetőséget, hogy megfussa a tehetségéhez méltó pályát, egész életében küzdhet az önváddal. Azzal, hogy elvitte, gyakorlatilag lemondtak egymásról, még ha a dolgot nem is nevezték a nevén. Amikor látta, hogy Kati megáll a lábán, sikeres, kicsit könnyebbé vált mindannyiuk élete, de ettől még azonnal rohant hozzá, ha úgy ítélte meg, hogy szüksége van rá.

Katiból Ecaterina

Kati sportolói kiteljesedése már Dévához kötődik, ahol a Károlyi edzőpáros újabb „tornamekkát” hozott létre. Innen indult első nemzetközi versenyére, az 1978-as lyoni ifjúsági Európa-bajnokságra.

„Azt hiszem, az volt az a hely, ahová Katalinként érkeztem, és Ecaterinaként távoztam. Halványan rémlik, hogy Károlyi szobájában voltam, akkoriban nagyon fájt a sarkam, esténként ő kezelte, kötözte a lábamat. Béla telefonon beszélt valakivel, én arra lettem egyszer csak figyelmes, mintha rólam beszélne, a keresztnevemet viszont románul emlegeti. Meg is kérdeztem tőle, kinek beszélt rólam, azt válaszolta egy bukaresti újságírónak. Különösebben nem érdekelt a dolog, kicsi voltam még, tudatlan. A névcsere a tudtom nélkül zajlott, nem emlékszem, hogy bárki megkérdezte volna tőlem, mit is gondolok én efelől. Igazából nem is volt ahonnan tudomást szereznem az egészről, az útlevelemet sosem láttam, mindig az edzőknél volt, hazaérkezés után ők is adták le a rendőrségen az úti okmányokat. A születési évemet is akkor módosíthatták 1968-ról 1967-re.”

A Los Angeles-i olimpia nemcsak Kati legnagyobb sikereinek helyszíne, de egy máig lenyelhetetlen gombóc „eredetvidéke” is.

„Egyéni összetettben Mary Lou Retton mindössze öt ezreddel előzött meg. Máig elviselhetetlennek érzem azt az öt ezredet. Inkább vert volna meg fölényesen, ha már jobb volt. Mert talán valóban jobb volt azon a napon. Én mindent beleadtam, nem volt miért szemrehányást tennem magamnak, mégsem tudtam elfogadni az ezüstöt. Pedig a sport veszíteni is megtanított, korábban is, később is sokszor tudtam őszintén örülni akár egy nyamvadt bronzéremnek is. Ezt az ezüstöt viszont azóta sem tudom lenyelni, ma is a torkomban van…”

Az eredményhirdetés és éremosztás után alig várta, hogy visszaérjenek az olimpiai faluba, fogta az ezüstérmet, és szobatársa, Cristina Grigoras legnagyobb megrökönyödésére bevágta az ágy alá. Csak a hazaindulás előtti csomagoláskor halászta elő, sokáig látni sem bírta.

Az átmenet zökkenői

A rotterdami világbajnokságon, 1987. október 25-én este „egy szerencsétlen bronzot” érő gerendagyakorlat végén Kati végleg leugrott a szerről. Tízévnyi versenysport, tizenhét évnyi torna állt a háta mögött, edzőtáborok, erőnléti felkészülések, napi minimum nyolc óra edzés.

„Kétségtelenül sokat láttunk, tapasztaltunk, tanultunk. Egyszer összeszámoltam, versenyzőként hetvenkét országban jártam. Sokszor felteszem azonban magamnak a kérdést: mit láttam én igazából azokból az országokból? A repteret és a tornacsarnokot, útszéli villanásokat az autóbuszból.”

Két nappal a rotterdami világbajnokságról való hazaérkezése után már a bukaresti testnevelési főiskola felvételijén jelentkezett. Késésben volt, naponta két vizsgát kellett abszolválnia, valamennyi teszten át kellett mennie, mint bárki földi halandónak. Hiába állt néhány napja még a világbajnoki dobogón, tornából is végre kellett hajtania az előírt gyakorlatokat. Kegyetlen év volt, rá kellett jönnie, hogy a tornán kívül semmihez sem ért. Amint ugyanis valaki kikerült az olimpiai keretből, azonnal magára maradt, segítség nélkül kellett megpróbálnia talpon maradni. Nem számított, akárhány érmet is hozott korábban Romániának, már csak a családja érdeklődött felőle.

Edzői pályáját viszont már 1987 végén elkezdte, Déván ugyanis papír nélkül is igénybe vették kétségbevonhatatlan szakmai tudását.

„Kicsikkel kezdtem, első osztályos kislányokkal, jó kis csapat volt. Persze nem volt könnyű megszokni, hogy ne az én szintemmel mérjem őket, de nagyon élveztem azt a munkát. Egyszerre igyekeztem edzőjük, anyjuk, barátnőjük lenni, miközben arra törekedtem, hogy igazságos és következetes maradjak. Egyáltalán nem hiányoltam a sztárokat, épp azt akartam bebizonyítani, hogy képes vagyok az alapoktól indulva felemelni a lányokat.”

Edzői karrierjének nagy kivételét Maria Olaru, a későbbi többszörös olimpiai, világ- és Európa-bajnok jelentette.

A romániai politikai-társadalmi ranglétrán sok más sportolótársához hasonlóan edzőként és egzisztenciálisan is nagyot zuhanó Szabó Kati 1992-ben elment Franciaországba. Vérzett a szíve, hogy ott kell hagynia Dévát, tanítványait, megkezdett munkáját – és kicsit talán az álmait is. Indult azonban férje, a volt román válogatott kajakos, Tamás Christian után azzal a meggyőződéssel, hogy hasonlóan magas színvonalú tornászvilágba érkezik.

Egy évre mentek, azóta ott élnek.

Hazafelé félúton

Két fiú, Lorenzo és Zéno édesanyja – elsőszülött fiát, Edgárt bölcsőhalál vitte el –, súlyos gerincproblémái miatt 2008 óta már nem edzősködik. Az utóbbi években egyre több időt tölt az időközben kiürült zágoni szülői házban, épít, felújít, minden jel arra utal, hogy ide valakik lakni készülnek. Egyszer, majd.

Sportemberi minőségének elismerése is egyre inkább vonzza haza, személyének hazai és nemzetközi megbecsülése egyre több dimenziót nyer. Amellett, hogy a harmincegy fős „aranycsapathoz” tartozik, amelynek tagjait olimpiai érdemeikre való tekintettel tisztességes megélhetést biztosító évjáradékban részesít a román állam, a különböző sportreprezentációs rendezvények állandó meghívottja is. Független, szabadon mozgó ember, aki örömét leli abban, hogy nem került a feledés süllyesztőjébe. És az is örül, aki találkozik vele, személye derűt sugároz, azt a bizonyos „csak a szépre emlékezem” mentalitást, ami akár a hosszú élet titka is lehet.

A hivatalos elismerések sora 2000. május 30-án kezdődött Oklahomában, ahol Katit a tornasport több más nagyságával együtt a nemzetközi tornászhírességek halhatatlanjai – Hall of Fame – közé választották. Az első Szabó Kati táblát a zágoni óvoda falára szerelték fel 2000 nyarán, a második 2008-ban került a sepsiszentgyörgyi sportcsarnok oldalára, nevet adva a létesítménynek, amelynek első rangos rendezvénye éppen az 1972-es torna Balkán-bajnokság volt. A román sport legmagasabb kitüntetése, a Sport Érdemrend első fokozatának birtokosa. Az erdélyi magyar diákolimpia 2016-os kiadásának díszmeghívottjaként nemzettársai megható ragaszkodásával is szembesülhetett.

A szülői ház egyelőre csak a Kati jelenlétében nyitva tartó szobája tíz kemény, de csodálatos év állomásainak tárgyi emlékekkel tűzdelt mementója, ugyanakkor rengeteg ember szívből érkező jókívánságának és köszönetének „emlékfala” is. Vaskossá duzzadt albumban sorakoznak az arra megfordulók hol tőmondatokban megfogalmazott, hol cizellált beírásai.

„A mi köreinkben az a mondás dívott, hogy az értékes parfümesszenciát mindig kis üvegekben tárolják.”

Kedvenc edzője, Octavian Bellu fogalmazott így Katiról. Arról az emberről, aki ötven esztendővel ezelőtt furcsa pozícióban jött a világra, és valóban különlegesség lett: minden idők egyik legnagyobb tornásza. Aki immár világpolgárként egyre nagyobb elszántsággal keresi a gyökereit.