Torna: amikor 50 éves lett – korábbi interjúnkkal emlékezünk Csollány Szilveszterre

– Ez bizony kerek évforduló!
– Nem fájnak a csontjaim, nem érzem magam ötvenévesnek – reagált a felvetésre Csollány Szilveszter, a gyűrű sydney-i olimpiai bajnoka. – Persze, amikor öt-hatéves voltam, már öregnek láttam az ötvenes éveiben járó nagypapámat… Kicsiként rosszabbra számítottam tehát, de jól érzem magam a bőrömben.

– Erről tavaly meg is bizonyosodhattunk Az év sportolója gálán – mondja, sokáig kellett győzködniük a szervezőknek önt, hogy újra felmenjen a gyűrűre?
– A gálát február közepén rendezték, én pedig a felkérést az előző év utolsó napján kaptam – a névnapomon. Először azt hittem, a Kész átverés című műsor forog, aztán persze hamar kiderült, hogy valós a felkérés. Nem mondtam nemet, leginkább azért, mert szeretem a kihívásokat, pláne, ha azoknak látom az értelmét, és testhez állónak is éreztem a feladatot, de kértem két hetet a válaszra.

– Elbizonytalanodott?
– Edzettem én addig is, vagyis futottam, erősítettem, ám az ünnepek alatt leálltam, nyugodt lelkiismerettel ettem és ittam, úgy gondoltam, hogy két hét intenzív készülés után tudok reálisan felelni a felkérésre.

„SZÁMOMRA IS EGYÉRTELMŰ VOLT”

– És mit csinált abban a két hétben?
– Elkezdtem fogyókúrázni, és folyamatosan edzettem, még szombaton és vasárnap is. A KSI-től elkértem a gyűrűhöz használatos kiegészítő szert, azon nem a tenyerem, hanem az alkarom van megtámasztva, így egy kicsivel könnyebb a gyakorlatot végrehajtani. A hét első felében Sopronban készültem, pénteken, szombaton és vasárnap Győrbe jártam edzeni. Végig bennem volt, hogy képes vagyok megcsinálni – megcsináltam!

CSOLLÁNY SZILVESZTER AZ ÉV SPORTOLÓJA GÁLÁN

– Izgult a fellépése előtt?
– Nem igazán.

– Biztosan ezerszer elmesélte már, de így, a kerek évforduló összegzéseként elmondja, miért éppen a gyűrűn érte el a legnagyobb sikereit?
– Amikor egy kisgyerek lemegy az atlétikapályára, csinál mindent: fut, távolt ugrik, kislabdát dob, és még sorolhatnám, aztán ahogy nő és fejlődik, vagy átlagosan lesz jó több mindenben, vagy egyvalamiben kiemelkedik. Én is így indultam, bár pályafutásom során szinte végig jó voltam azért mind a hat szeren. Hol az egyiken, hol a másikon fejlődtem jobban: nyertem lólengésben is Európa-kupát, voltam Európa-bajnokságon negyedik, ugrásban kétszer Eb-döntős, de például a barcelonai olimpián is fináléba jutottam utóbbi szeren. Viszont kétségtelen, hogy a gyűrűn fejlődtem a legjobban és legtöbbet.

– Vajon miért?
– Mert nagyon erős voltam.

– Ez volt a kedvenc szere is egyben?
– Mindig azt szereti az ember, ami megy neki, amelyben sikeres.

– Ha még aktív tornász lenne, szerspecialista lenne?
– Á, ez már nem torna, ez cirkusz…! Régen más világ volt, hiszen például 1996-ig úgynevezett kötelező gyakorlatot is be kellett mutatnunk a szereken. Elfogadom, hogy ez a külvilág számára talán unalmas volt, számunkra viszont nem, hiszen óhatatlanul voltak benne olyan elemek, amelyek nem feküdtek nekünk, vagy éppen nekem, viszont ezek a gyakorlatok nagyon megszűrték a mezőnyt. Megváltozott sok minden, számomra például hatalmas motivációt adott, hogy utazhattam külföldre.

– De nyilván nem csak ezért csinálta.
– Őrült voltam: borzasztóan idegesített, ha valamiben nem én voltam a legjobb. Ilyen voltam gyerekkorom óta.

– Ennek egy edző csak örülhet!
– Ez igaz, ezt tudták is rólam az edzőim, ebből a szempontból jó alany voltam.

– Máskülönben nem?
– Nehezen kezelhető ember voltam…

– Visszabeszélt?
– Folyamatosan. Maradjunk annyiban, hogy én voltam a fekete bárány.

– Ehhez azért társult a rendkívül tehetséges titulus is! Ennek ellenére nem lehetett könnyű úgy nekivágnia a sydney-i olimpiának, hogy nyernie kell – ezt harsogta mindenki sportágon belül és kívül egyaránt.
– Két évvel korábban Európa-bajnoki címet szereztem gyűrűn és minden világversenyen ott voltam az első háromban. Az előző két esztendő világkupa-sorozatában talán kétszer vagy háromszor voltam második, a többi alkalommal nyertem. Vagyis ha ezt néztem, számomra is egyértelmű volt, hogy elsőnek kell lennem Sydneyben, hiszen ezt mutatta a statisztika. Csakhogy az olimpia nem erről szól…

– Hanem?
– Egyfelől sokkal mocskosabb verseny, mint a többi, másfelől mindenki az olimpiát akarja megnyerni, hiszen mindenhol csak ez számít.

–A győzelme mellett és után már csak az lehetett nagyon nehéz, hogy elmesélje, milyen is volt nyerni…
– Valaki tud úgy igazán mesélni egy fantasztikus élményről? Persze a mennyei, a csodálatos jelzőket lehet puffogtatni, de valójában azt, milyen is győzni egy olimpián, nem lehet szavakba önteni. Három olimpián vettem részt, természetesen Sydney volt az igazán különleges mind közül. Az ember izgul ilyenkor, és ez a feszültség eltörpül minden más verseny mellett, én viszont nem éreztem ebből szinte semmit. Ennél sokkal érdekesebb érzéseim voltak, de mindez csak utólag tudatosult bennem.

MINT EGY LASSÍTOTT FELVÉTEL

– Mire gondol?
– Olyan dolgok történtek meg velem, amiket nem tudok megmagyarázni. Azt szoktuk mondani, hogy az a jó, ha a sportoló nem érzékeli a közönséget a gyakorlat közben, mert akkor nem a feladatára koncentrál. Én viszont a döntőben kristálytisztán hallottam a nézőket, például amikor kézállásból keresztfüggésbe ereszkedtem, de képes voltam figyelni a gyakorlatomra, sőt arra is, hogy lassítsam az utolsó elememet, hadd tomboljanak az emberek, hadd hasson a közönség még jobban a pontozókra.

CSOLLÁNY SZILVESZTER OLIMPIAI BAJNOKI CÍME

– Hátborzongató…
– A leugrásom még inkább az volt! Ez alapvetően egy gyors mozdulat, én mégis úgy éltem meg, mint egy lassított felvételt, és már a levegőben láttam, hová teszem le a lábam a szőnyegen. Még le sem értem a földre, amikor már emeltem a kezem magasba, jelezve, hogy megvan! Ez valami földöntúli élmény volt! De nem csak nekem adatott meg ilyen: négy évvel később ott voltam az athéni olimpián, igaz, már nem versenyzőként, ott beszélgettem Igaly Diánával, aki szintén elmesélte, hogy még csak emelte a fegyvert, amikor már látta maga előtt széttörni a korongot.

– Önnek ott, Sydneyben állt össze minden ahhoz, hogy olimpiai bajnok legyen?
– Hiszek Istenben, és vallom, ha az ember megérdemel valamit, azt megkapja – persze, nem munka és alázat nélkül. Sydneyben tényleg minden összeállt, nem is lehetett más a vége, mint az olimpiai arany: azt hiszem, akkora érettem igazán felnőtté is, ezért is lehettem bajnok. Igaz, tettem is azért az azt megelőző években, hogy ott állhassak a dobogó felső fokán.

– A megtett munka egyenes arányban volt a „jutalommal”?
– Nem csak fizikailag dolgoztam én ezért az aranyéremért: a tornasportban igenis rendkívül sokat számítanak az emberi tényezők is. Márpedig engem elfogadtak a bírók, sok versenyen indultam, sokszor hoztam a jó eredményeket, tudtam velük kommunikálni, még akkor, ha éppen nem értettem egyet a döntésükkel. De ilyenkor udvariasan mindig megkérdeztem, hol hibáztam, hogyan lehetnék még jobb. Mindezt azért is tettem, hogy szimpatikus legyek nekik.

– Még jó, hogy nem hagyta végleg abba négy évvel korábban…
– Úgy éreztem, hogy 1996-ban felértem a csúcsra, s bár nem nyertem nagy világversenyt, azt mondtam, itt a vége. Három és fél hónapon keresztül egyáltalán nem edzettem, Amerikában dolgoztam edzőként. Aztán jött két, egymást követő éjszaka, és megváltozott minden. Az első éjszakán azt álmodtam, hogy ott vagyok az 1997-es világbajnokságon, és mászkálok a szerek között. Reggel persze azt mondogattam magamnak, hogy nem, nem! De a következő éjszakán megismétlődött ugyanez. Megfogott, hogy tisztán emlékeztem mind a két álomra, pedig velem ilyen sem azelőtt, sem azóta nem fordult elő. Úgyhogy az álmom visszavitt a tornaterembe.

– Így, húsz évvel az olimpiai győzelme után is megmaradt fekete báránynak?
– Már kezdek fehéredni! Az évek megváltoztatják az embert, én pedig mára sokkal nyugodtabb ember vagyok, kivéve, ha sokan vannak az utakon… Na, az ki tud hozni a sodromból!

– Milyen ember Csollány Szilveszter?
– Azért aki velem van, annak nem egyszerű. De nem vagyok veszélyes ember, csupán az értelmetlen dolgokat és a hülyeségeket nem szeretem.

– Eléggé meggyötörte az élet: dolgozott külföldön, volt csapos – sokszor küzdött majdhogynem az életben maradásért.
– Én is azt hittem, sokkal egyszerűbb lesz minden azok után, hogy győztem az olimpián, aztán hamar rádöbbentem, hogy továbbra is meg kell küzdenem mindenért.

– Sohasem keseredett el úgy igazán, nem érezte úgy, hogy nem bírja tovább?
– Nem magamért csináltam. Ha gyereke van az embernek, nem tisztességes bármit is feladnia, hiszen őt, őket azért vállaltuk, hogy felneveljük. De kétségtelen tény, hogy éveken keresztül olyan voltam, mint egy bokszzsák, kaptam a pofonokat és ütéseket rendesen.

– Hogyan állt talpra?
– Mindig van kiút. Egy barát, egy jó szó, egy kapaszkodó. Hit és akaraterő kérdése az egész. Ráadásul én világ életemben pozitív beállítottságú ember voltam.

– A gyermekei tudják, ki az édesapjuk?
– A nagylányom már huszonkét éves, Dublinban él, ő az első házasságomban született. A másodikból két lányom van, ők is tudják, hogy olimpiai bajnok az apukájuk. De inkább azzal szembesülnek, hogy ismert ember vagyok – nem tagadom, ez néha már okozott gondot.

A DEBRECENI VILÁGBAJNOKI CÍME

JÓ LENNE KIHÚZNI AZT A TÜSKÉT…

– A nehéz évek után mostanra elégedett az életével?
– Ha a családot veszem alapul, eddig is így volt, ki merem jelenteni, hogy a második házasságom jobb az átlagnál. Hogy kerek-e az életem, azt nem mondanám, sőt, inkább nem az. Van bennem ugyanis tüske, amit ki lehetne húzni, csak nem nekem kellene ezt megtenni… Ha én kihúzom, nem változik semmi.

– Mire céloz?
– Nem felelős, magas pozícióra vágyom a tornasportban, nem akarok sem szakmai igazgató, sem vezetőedző lenni, de a szívemhez nagyon közel áll a gyerekekkel való foglalkozás.

– És jelenleg ilyet nem végez.
– Egy héten egyszer egy táncegyesületnél tanítok talaj akrobatikát.

– Az nem túl sok.
– A soproni tornaklubtól kirúgtak, pedig a gyerekek és a szülők is szerettek. Imádok edzősködni, de itt, Sopronban erre nincs lehetőségem. Amíg sportolóként azon múlott a siker, hogy én mit csináltam, a pályafutásom után ez már nem így volt – hiába minden, ha falakba ütközik az ember… Persze, biztosan találnék lehetőséget Budapesten is, ám akkor már inkább Svájc felé venném az irányt, ott dolgoztam korábban is, akárcsak Ausztriában vagy Izlandon. De egyrészt szeretünk Sopronban lakni, másrészt a magyar államnak, vagyis az olimpiai életjáradéknak köszönhetően jó dolgom van. Háztartásbeli vagyok, ami persze nem azt jelenti, hogy nem csinálok semmit. Már úgy keltem a családot, hogy kész a reggeli, aztán elviszem a lányokat az iskolába, mosok, főzök, takarítok, és elintézek mindent. Nem szeretném feladni ezt az életet, hiszen a lányok állnak az első helyen, és nem szorulunk rá anyagilag arra, hogy edzőként dolgozzak. Ha ez megváltozik, akkor majd lépek.

– Álmodik még néha-néha a tornával, a pályafutása egy-egy jelentős eseményével, vagy éppen kudarcával?
– Isten ments! Általában akkor és arról szoktunk álmodni, ha valami kimaradt az életünkből, márpedig nekem nincs hiányérzetem.