„Zokogtam és könyörögtem” – a Lévai család történetéből

A családi köteléknek a sportban is különleges érzelmi jelentősége van. Megannyi közös emlék, nehéz időszak, kőkemény munka, kín, verejték, fáradtság, siker s csalódás – oly sok meghatározó pillanat, amelynek eredményét a sportot kedvelők csupán néhány kiemelt napon, a világversenyeken láthatják. A birkózás egyéni sportág, a testvérek nem mehetnek fel a szőnyegre segíteni egymásnak, nem küzdhetnek a másikért – megható látni és átérezni a szeretetet, amely a lelátóról árad egyik fivértől a másik felé egy-egy kulcsfontosságú mérkőzésen. Nem volt ez másképpen szeptemberben, Belgrádban sem, ahol Lévai Zoltán és Lévai Tamás karrierje során először küzdött egyazon felnőtt-világbajnokságon.

Nem is akárhogyan!

Lévai Zoltán a vb-t megelőző mindhárom felkészülési versenyt magabiztosan nyerte meg, és mondhatni, a 77 kilogrammos súlycsoport favoritjaként szerepelt a Stark Arénában. A sorsolása finoman fogalmazva sem volt kedvező, a döntőig vezető úton két vb-győztes, egy-egy Ázsia-bajnok, Eb-ezüstérmes és U23-as vb-bronzérmes sportolót győzött le. A fináléban aztán hideg zuhanyként ért mindenkit, hogy tulajdonképpen simán, technikai tussal kapott ki a kirgiz Akzsol Mahmudovtól, aki ellen másfél hónappal a vb előtt könnyedén nyert, s akivel szemben Lőrincz Tamás is diadalmaskodott a tokiói olimpia aranycsatájában.    

 „Pozitívan látom a történteket, ha az egész évet nézem, meg kell állapítanom, hogy a maximumot hoztam ki a felkészülésemből. Tavasszal, a budapesti Európa-bajnokság nem úgy sikerült, ahogyan szerettem volna, de azért nem tört meg, mert tudtam, a világbajnokság lesz a fő versenyem, ott viszont a dobogó felső fokára akartam állni. Nem álltam messze tőle, öt olyan mérkőzést nyertem meg, amely együtt máskor aranyérmet ért volna, ezúttal nem így történt. Ha viszont azt nézem, hogy öt klasszis birkózót győztem le, akkor ez a jövőre nézve nagyon biztató” – von mérleget a történtekből Lévai Zoltán.

A még U23-as Lévai Tamás is győzni szeretett volna, ő végül úgy lett harmadik 82 kilóban, hogy a bronzmérkőzésen a világ- és Európa-bajnok, olimpiai bronzérmes azeri Rafiq Hüseynov ellen nyert.

„Azért volt nagy szó, mert tavasszal, a BOK-csarnokban rendezett Eb elődöntőjében tőle kaptam ki – így Lévai Tamás. – Boldog vagyok és büszke a bronzérmemre, ugyanakkor le kell szögeznem, a vb-aranyért utaztam Szerbiába, és lett is volna esélyem megnyerni a versenyt, az elődöntőben védekezési hiba miatt maradtam alul az üzbég Dzsalgaszbaj Berdimuratovval szemben.”

Tamás nem mellesleg a budapesti Európa-bajnokságon is a harmadik helyig jutott: „Boldogabb voltam, mint a vb-bronz megszerzésekor! Ez amolyan vízválasztó volt, hatalmas teher került le a vállamról. Hasonló érzés szabadult fel bennem, mint amikor 2018-ban a harmadik helyen zártam a junior Eb-n – akkor álltam életemben először dobogóra világversenyen, és megerősített abban, hogy nem hiába dolgozom annyit. Budapesten ez hatványozottan igaz volt, beigazolódott, hogy van értelme a munkának, annak, amit egyénileg beleteszek, s annak is, amit az egész családom beletesz. Ráadásul hazai közönség, elképesztő szurkolótábor előtt értem el a sikert, megismételhetetlen érzések kavarogtak bennem, nem kérdés, eksztázisban voltam.”

„NEM KOCKÁZTATHATOM AZ ÉLETEM”

Megakadhatott a szemünk Zoltán félmondatán: „Ha az egész évet nézem, meg kell állapítanom, hogy a maximumot hoztam ki a felkészülésemből.”

Nem titok, rémisztő időszakon ment keresztül. Tavaly május 24-én a mátraházai edzőtáborba tartott autóval. A tervezettnél később ért oda, a cuccait már nem volt ideje felcipelni a szobájába, rögtön futott edzésre. Olyan érzése volt, mintha meghúzódott volna egy izma a lapockája körül, nehezebben kapott levegőt. Jelezte a gondját, mondván, szerinte csak ki kell masszírozni. Folytatta az edzést, de egyre rosszabbul lett, szúrt a mellkasa, émelygés, furcsa fájdalom gyötörte. A tré­ning végén átöltözött, kiment a táskáiért az autójához, de le kellett ülnie. Már sejtette, nem csak húzódásról van szó... Pánikba esett, az édesanyját is felhívta. A többiek éppen ebédeltek, bement az étterembe, hogy beszéljen az akkori szakvezetővel, Sike Andrással, aki azt javasolta, pihenjen le. De néhány perccel később azzal hívta fel, hogy inkább menjen orvoshoz, nehogy gond legyen. Hazautazott, másnap pedig a hatvani kórházba, ahol a vérvétel kimutatta, nagy a baj. Mentővel rögtön átvitték a Honvédkórházba, ahol kiderült, szívizomgyulladása van. Hat napot töltött ott, majd valamivel több mint féléves kihagyás várt rá, kérdésessé vált az is, valaha folytathatja-e a birkózást.

Zoltán így emlékszik vissza a történtekre: „Az első két hetet kis túlzással még élveztem is, mert bőven volt mit kipihennem. De aztán jött a mélypont, amikor megéreztem a történtek súlyát. Körbevettek az orvosok, mindenki megrémült, így én is elkezdtem félni. Elkönyveltem magamban, hogyha kell, abbahagyom a sportolást, nem kockáztathatom az életem. A szakemberek azonban megnyugtattak, azt mondták, ha minden jól megy, folytathatom a birkózást. Megpróbáltam elfoglalni magam, de nem volt könnyű időszak, hiányzott a szőnyeg. Fokozatos terheléssel, folyamatos kontrollvizsgálatok mellett térhettem vissza. Januárban kezdhettem el ismét teljes értékű munkát végezni.”

A vb- és Eb-ezüstérmes birkózó azóta is vizsgálatokra jár, az eddig megszokott három hónap helyett immár csak félévente.

ÉJJELENTE BIRKÓZÁSSAL ÁLMODOTT

A családfő, idősebb Lévai Zoltán Táton nőtt fel. Az általános iskola negyedik osztályában szeretett volna lemenni a birkózóterembe, azonban még nem engedték meg neki a szülei. Nem úgy egy esztendővel később!

 „Iskolai toborzót tartottak, és akkor már kikönyörögtem magamnak, hogy mehessek. Ahogyan akkoriban mindenki, én is jó utcagyerek voltam, állandóan fociztunk, csavarogtunk, fára másztunk, szóval, kiváló erőben voltunk. A táplálkozásra sem kellett különösen odafigyelnünk, disznók, baromfik, gyümölcsösök vettek körül minket. Jó alapokkal kezdtem el sportolni” – eleveníti fel a gyerekkorát idősebb Lévai Zoltán.

Nagyon gyorsan beleszeretett a sportágba, két-három hónap után a kezdő csoportból átkerült a haladóba. Heti kétszer edzett Táton, de nem volt elég neki: „A kis orosz kerékpáromon tekerve áttekertem a dorogi tréningekre is, ami oda-vissza összesen huszonöt kilométer. Mindezt azért, mert mindennap ott szerettem volna lenni a teremben. Az állóképességem kiemelkedő volt, az edzők ügyesnek, tehetségesnek tartottak. Egy éven belül elkezdtek jönni az eredmények, az első nagy versenyemet meg is nyertem Kőszegen.”

Tizennégy éves volt, amikor szülei elváltak, és minden a feje tetejére állt: nyolcadik osztályos korában már egyedül élt, a bátyja lett a gyámja.

„Előbb Pécsre kerültem, majd Győrbe katonának. Mindvégig birkóztam, de az akkori sportpolitika miatt ellehetetlenültem a verseny­engedély hiánya miatt, így nem mérethettem meg magam. Ettől függetlenül, amíg mások a kocsmába jártak, én az edzőteremben izzadtam, még úgy is, hogy tizenhat éves koromban már három műszakban dolgoztam.”

Leszerelése után megnősült, vállalkozást indított, és megszületett az első fia, Zoltán.      

„A gyerekkori edzőm, Bacsa Ferenc akkoriban indított csoportot Táton, 1998-ban megkeresett, hogy volna-e kedvem besegíteni. Nem volt kérdés, hogy elvállalom, minden éjjel a birkózással álmodtam, különösképpen azért, mert akkor már négy éve nem edzettem. Minden vágyam az volt, hogy sikereket érjek el.”

Birkózóként is visszatért a szőnyegre, felnőtt­korosztályban már versenyszerűen sportolhatott, két évig csinálta, a válogatókon érmet nyert, de belátta, hogy a családja és a munkája mellett reménytelen a sportolói pályafutása.      

„Két évig vezettük együtt a klubot, Bacsa a 2001-ben Budapesten indult Mr. Tus-sportiskolában vállalt munkát, szóval egyedül maradtam. Felépítettem azt a regionális bázist, amiről álmodtam, összefogtuk a környező városokból és falvakból érkező gyerekeket, népszerűsíteni próbáltuk a sportágat. Az első tizenöt év nagyon kemény volt, minden hétvégén egyedül jártam a versenyekre, sokáig nem volt fizetésem, a gyerekeknek sem volt semmijük, kifejezetten rossz körülmények között dolgoztunk. Keményen küzdöttünk azért, hogy eljussunk oda, ahol most tartunk.”

A JÉG IS MEGREPEDT

Nem könnyű az élet három gyerekkel. Ifjabb Lévai Zoltán úgy látja, vele mindig csak baj volt, a különleges képessége a birkózókvalitása mellett az volt, hogy bárhol össze tudta törni magát: „Olyasmi is történt, amit azóta sem mondtam el a szüleimnek: például amikor rámentem a befagyott tóra, és megrepedt alattam a jég. Azt is el akartam titkolni, amikor rozsdás szögbe léptem, de az unokatestvérem szerencsére beárult, így kaptam meg a tetanuszt, emiatt nem lett nagyobb bajom. Ami az iskolát illeti: hármunk közül nekem volt a leggyengébb az átlagom, negyedik osztályos koromig kitűnő voltam, nyolcadikig négyes-ötös között mozogtam, aztán négyesig csúsztam. Szerencsére a birkózás jobban ment!”

Tamás kissé antiszociálisnak írta le gyerekkori énjét, megvolt a saját, szűk baráti társasága. Tisztán emlékszik rá, hogy már négyévesen is imádott birkózni: „Nemrégiben azon agyaltam, hogy miért vagyok ennyire jó ebben a sportágban. Rájöttem, hogy főként azért, mert kiskoromtól kezdve éjjel-nappal ezen jár a fejem. Tényleg, megállás nélkül azon rágódom, miként lehetek jobb, mi kellene ahhoz, hogy kiküszöböljem a hibáimat, hogy még pontosabban végezzem a technikákat. Azzal lehetett büntetni, hogy nem mehetek versenyre vagy edzésre. Sohasem felejtem el, tizenkét éves voltam, amikor apa azt mondta, ha egyest viszek haza az iskolából, ki kell hagynom a diákolimpiát. Naná, hogy egyest kaptam matematikából, emiatt az egész osztály előtt zokogni és könyörögni kezdtem a tanár úrnak. Ő és társaim is aranyosak voltak, szavazásra került sor, mindenki feltette a kezét, hogy ne írják be a jegyet a naplóba. A diákolimpiát végül megnyertem.”

Hármuk közül Lévai Levente volt a legjobb gyerek, tanult testvérei hibáiból, ő már nem követte el őket. Viszont őt volt a legnehezebb rávenni a birkózásra. Csak játszani szeretett lejárni a terembe, alig lehetett odaszoktatni, s megszerettetni vele a sportágat. Otthon érezte komfortosan magát, sírva indult az óvodába, és az iskolával sokára barátkozott meg. Azóta a szőnyeggel és az iskolapaddal is jó a viszonya, jelenleg tizenegyedik osztályos gimnazista, eddig egyetlen olyan tanév sem volt, amelyet ne kitűnő tanulmányi eredménnyel zárt volna.     

 „Nem szeretném megszakítani a sorozatot! – vágja rá Levente. – Eleinte tényleg nehezen szoktam meg az iskolát. Tomi hatodik osztályba járt, amikor én kezdtem. Minden nap sírva mentem fel hozzá az első emeletre, és panaszkodtam neki, hogy nem szeretnék itt lenni. Az edzőteremben általában a nálam két évvel idősebb unokatestvéremmel játszottam, s nem tetszett, amikor ehelyett birkózásra került sor. De idővel, szép fokozatosan megszerettem, és úgy tűnik, jó döntés volt. Szeretnék ugyanarra, sőt magasabb szintre jutni, mint a bátyáim.”

A testvérek abban megegyeztek, hogy közülük a sport iránti fanatizmusban Tamás jár az élen, Zoltán a legnagyobb virtuóz, míg Levente birkózását a letisztultság jellemzi, fivérei szerint már most, 17 évesen úgy mozog, mint a felnőttek.

HIÁBA A KORKÜLÖNBSÉG, ÖSSZETARTANAK

Lévai Levente is elindult a sikerek felé vezető úton. Immár öt utánpótlás-világversenyt tudhat maga mögött, amelyeken kétszer is dobogóra állhatott: 2021-ben a szamokovi U17-es Európa-bajnokságon ezüst-, az idei kadét Eb-n bronzérem került a nyakába.

Tamás és Zoltán között három év a korkülönbség, Levente előbbit hat esztendővel követve született, a testvéri kötelék mégis ugyanolyan szoros hármuk között.      

„Amikor Levente megszületett, kiderült, hogy korán érő típus, míg én amolyan játékos fiú voltam, így vele közelebbi kapcsolatban álltam, mint Zolival – neki megvoltak a haverjai, ő volt a legidősebb, ő taposta előttünk az utat, mi meg együtt mentünk rajta Leventével. Amikor tizenöt-tizenhat-tizenhét éves lettem, akkor kezdett az érdeklődési körünk hasonlóvá válni Zolival; Levente meg a »nyakunkon maradt«” – mondja nevetve Tamás, hozzátéve, sohasem volt példa rá, hogy eltávolodtak egymástól.

Lévaiék háromgenerációs házban élnek, a nagyszülőkkel együtt. Zoltánnak és Tamásnak külön lakrészt alakítottak ki. 2020-ban, a pandémia berobbanása idején a testvérek nagyon ügyeltek a karantén előírásainak betartására, mindhárman Zoltán házába költöztek.      

„Akkor kovácsolódtunk össze igazán – vélekedik Levente.  – Azóta tényleg mindent közösen vitatunk meg. Előtte is együtt voltunk, de azóta különösen.”

„MEGOLDJUK, HA ÚGY ALAKUL”

Kíváncsiak voltunk arra is, hogyan képzelik el az életüket, mondjuk, 25 év múlva. Mindhárman egyetértenek abban, hogy a sportág Grand Slamjét, tehát az olimpiai, világ- és Európa-bajnoki címet elérve fejeznék be birkózó-pályafutásukat. Hasonlóan vélekednek arról is, hogy a családi fészektől nem szeretnének távol élni. De milyen terveik vannak a civil életben?      

„Egyelőre vitázunk a menyasszonyommal azon, öt vagy három gyerekünk legyen-e, én utóbbi mellett tenném le a garast. Előbbi talán sok, de »megoldjuk«, ha úgy alakul. Mindenképpen nagy családot szeretnék. Vállalkoznék, és örülnék, ha a testvéreimmel együtt csinálhatnám” – vallja Tamás.  

„Nekem is van menyasszonyom, és természetesen szeretnék gyerekeket. Abban nem vagyok biztos, hogy később is a birkózás mellett maradok. Bárhogy is alakuljon, legyen szó birkózószakmai karrierről vagy vállalkozásról, biztosan arra törekszem, hogy a legjobb legyek benne” – határozza meg az irányt ifjabb Lévai Zoltán.      

„Hasonlóak az elképzeléseim, mint Tominak és Zolikának. Egyelőre nem tudom, milyen irányba szeretnék továbbtanulni, ha most kellene dönteni, a média felé hajlanék. El tudom képzelni magam műsorvezetőként vagy sportkommentátorként” – mondja Lévai Levente.

(A cikk a Nemzeti Sport szombati melléklete, a Képes Sport 2022. november 19-i lapszámában jelent meg.)