Háborúból jöttem, mesterségem címere: kupagyőztes

Dnipro: mindenkit lefegyvereznének

Ilyen hátország mellett már a döntőbe kerülés (főleg, hogy a tavaszi egyenes kieséses szakaszban valamennyi „otthoni” mérkőzésüket megnyerték Jevhen Konopljankáék) is különleges tett, ám az esetleges tornagyőzelem maga lenne a csoda. De bárhogy is, nem a Dnipro az egyetlen olyan csapat a sporttörténelemben, amely annak ellenére ért el (önmagához mérten) óriási sikert, hogy nehézségek, vagy egyenesen tragédiák keresztezték az útját. Erre mutatunk most öt példát a közelmúltból.

GUINEA LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTTJA (2014) – Ebola-járvány

A nyugat-afrikai országban ütötte fel a fejét 2013 decemberében a rettegett Ebola-vírus, amely aztán gyorsan továbbterjedt a szomszédos országokra is, s mire az Egészségügyi Világszervezet észbe kapott, minden idők legsúlyosabb járványává terebélyesedett, olyannyira, hogy 2014 őszén már kontinensen kívüli (Európában és az Egyesült Államokban) megbetegedés is előfordult. S ugyan mára a fertőzés terjedését sikerült megfékezni, valamennyi érintett országot figyelembe véve a halálos áldozatok száma meghaladta a tízezer főt. Ilyen veszélyes járvány közepette harmadlagos kérdés a nemzeti labdarúgó-válogatott Afrika-kupa-szereplése, Guinea kapcsán azonban mindenképpen érdemes és érdekes szóba hozni, mivel az együttes úgy harcolta ki a részvételt az idén januárban rendezett tornára, hogy az összes hazai selejtező-mérkőzését Marokkóban kellett lejátszania. A casablancai vizit azonban nem zavarta meg guineaiakat, sikerrel vették az akadályt, sőt aztán az idén télen rendezett tornán egészen a legjobb nyolcig jutottak.

IRAK LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTTJA (2007) – háború

A Dnipro háborús érintettsége nem mérhető ahhoz, amit a 2007-es Ázsia-kupát nyerő iraki válogatott tagjai élhettek át hazájukban. A térségben gyakorlatilag 1980-tól, vagyis az Iránnal vívott háború kirobbanása óta nem lehet egy nyugodt percük sem az irakiaknak, így aztán nyolc évvel ezelőtt – már túl Szaddám Huszein rendszerének megbuktatásán, de még nyakig benne a hatalomért zajló polgárháborúban (szabadságharcban) – duplán is történelmi tettnek számított a válogatott tornagyőzelme. Egyrészt, mert korábban még csak döntőbe sem jutott a kontinensbajnokságon. Másrészt, mert a futballisták zöme a saját bőrén tapasztalta meg, milyen háborús övezetben élni. A keret harmada iraki csapattól érkezett a távol-keleti eseményre, sőt a huszonnégy benevezett játékos közül csak az akkoriban Cipruson szereplő Hawar Mohammed nem a régió valamelyik bajnokságában szerepelt. Ám a lényeg mégis az, hogy a kis túlzással a csatatérről a futballstadionba érkező játékosok kiszakadtak a nyomasztó rögvalóságból, és a torna hat meccsét veretlenül abszolválva, a döntőben Szaúd-Arábiát legyőzve (1–0) nyertek, s csempésztek egy kis örömöt az ártatlanul szenvedő irakiak millióinak életébe.

ZAMBIA LABDARÚGÓ-VÁLOGATOTTJA (1993) – repülőgép-szerencsétlenség

Huszonkét évvel ezelőtt – egy kivételével – a komplett zambiai labdarúgó-válogatott odaveszett egy repülőgép-balesetben. Az egy szerencsés túlélő a játéktudásának köszönhetően menekült meg: Kalusha Bwalya ugyanis a holland PSV-ben játszott ekkoriban, így nem otthonról, hanem Eindhovenből utazott a társai után, vagyis nem volt rajta a lezuhant csapatgépen. A társak viszont nem voltak ilyen szerencsések: 1993. április 27-én egy négy hónapja nem használt katonai repülőgép fedélzetén indultak útnak a Szenegál elleni világbajnoki-selejtezőre, amit egy olyan pilóta vezetett, aki az előző nap még Mauritiuson járt, és kialvatlanul ültették be a sportolók elé. Ezekből lett a baj! Amikor egy üzemanyag-felvételt követő felszállás után a gép bal oldali motorja hibát jelzett, a dekoncentrált pilóta tévedésből a jobb oldalit állította le, így a repülő erőforrás hiányában egyből lezuhant, bele az Atlanti-óceánba. Ám hiába veszett oda jóformán a komplett elit, a szinte a semmiből újjászervezett zambiai válogatott egészen hihetetlen módon mégis kijutott az 1994-es Afrika-kupára. Mit kijutott! Továbbjutott a csoportjából, majd Szenegált és Malit is legyőzve bekerült a Tunéziában rendezett kontinenstorna döntőjébe, sőt a Nigéria elleni mérkőzésen már a 3. percben vezetést szerzett. De még mielőtt a Chipolopolónak becézett válogatott tagjai beleélhették volna magukat a győzelembe, jött Emmanuel Amuneke, és két góllal eldöntötte a mérkőzést. A zambiai ezüstérem azonban így is csodaszámba ment.

A sport történetében mondjuk nem az afrikai ország válogatottja az egyetlen, amely képes volt felülemelkedni hasonló katasztrófán. Közismert történet a Manchester United 1958. február 6-i balesete, amikor is nyolc csapattag veszett oda a müncheni repülőgép-szerencsétlenségben, hogy aztán a megmaradt csapattagok májusban már az FA-kupa-döntőjében álljanak helyt.

1960-ban a római olimpiára utazó dán futballcsapat nyolc tagja – köztük négy felnőtt válogatott – halt meg egy repülőgép-balesetben, minek következtében a skandináv ország vissza is akart lépni a tornától. Végül mégis az indulás mellett döntöttek a vezetők, és jól tették, mert a második helyen végeztek – közvetlenül a magyar csapat előtt.

1949-ben a csehszlovák jégkorong-válogatott azok után lett világbajnok, hogy néhány hónappal korábban hat játékosát is elvesztette, miután a csapattagokat szállító gép egy londoni hírverő tornára tartva balesetet szenvedett Franciaország fölött.

DINAMO KIJEV (1986) – atomkatasztrófa

1986. április 26-án hajnalban a csernobili atomerőmű egyik reaktorában gőzrobbanás történt, aminek következtében a négyes blokk kigyulladt, majd egymást követő robbanások után bekövetkezett a nukleáris olvadás. A baleset már önmagában is felért egy katasztrófával, ám a szovjet vezetésnek ezt sikerült még azzal is tetéznie, hogy napokig visszatartotta az információkat, a helyzet súlyosságát pedig igyekezett – valótlanul – tompítani. A május 2-án esedékes KEK-döntőre készülő Dinamo Kijev játékosai is csak a nagy mérkőzés előtt értesültek a balesetről, pedig ha valakik, hát Valerij Lobanovszkij tanítványai igazán érintettek voltak; a csernobili atomerőmű alig 150 kilométerre fekszik az ukrajnai várostól. Nyilvánvaló, hogy a kijevi játékosok az Atlético Madrid (érdekes, akkor is ukrán és spanyol résztvevője volt a finálénak, akárcsak ma) elleni meccs napján még nem voltak tisztában a katasztrófa jelentőségévél és annak következményeivel, bár ismerve Oleg Blohin és társai akkori formáját, biztosra vesszük, hogy úgy is legyőzik a riválisukat.

Mint ahogy nyertek is; lazán, könnyedén, 3–0-ra, Zavarov, Blohin és Jevtusenko góljával. Hogy valójában mit tudott az a Dinamo Kijev, azt a magyar válogatott mexikói vb-premierjén magunk is megtapasztalhattuk – a KEK-győztes klubra épülő szovjet válogatott 6–0-ra verte meg az európai elithez tartozó tizenegyünket.

AS AVELLINO (1980) – földrengés

1980. november 23-án késő délután erős, a Richter-skála szerinti 6.89-es méretű földrengés rázta meg a dél-olaszországi Hirpiniát. A kilencven másodpercig tartó rengés következtében csaknem háromezer ember meghalt, tízezernél is többen megsebesültek, és a legvisszafogottabb becslések szerint is legalább 300 ezren veszítették el az otthonukat. A régió központja, Avellino sem úszta meg a pusztítást, a kisvárosnak nem akadt olyan része, ahol ne a romok és a törmelékek uralták volna a városképet. A helyi futballstadion is jelentős károkat szenvedett, ami a személyes tragédiákhoz képest bagatell, viszont az ekkor éppen a Serie A-ban szereplő (nagy dolog, mivel a klub több mint százéves története során mindössze tíz idényben fordult elő) AS Avellino mégis csak hazai pálya nélkül maradt. Szerencse a szerencsétlenségben, hogy Nápoly egy köpésre, de legalábbis csak 40 kilométerre fekszik Avellinótól, így a szerencsétlenül járt klub legalább a közelben rendezkedhetett be a hazai vendégségre. Legalább, mivel a bennmaradásra eleve nem sok sansz kínálkozott, mert a hírhedt Totonero-botrány miatt az Avellino – a Bolognával és a Perugiával együtt – eleve ötpontos hátránnyal kezdte meg az évadot. Ehhez képest minimum csoda, hogy végül benn tudott maradni a zöld-fehér mezes társaság.