Gera Zoltán és Ráckeve is eszébe jut Philippe Senderosnak Magyarországról

– Hogy tetszett a szerdai Sevilla–AS Roma Európa-liga-döntő?
– Kőkemény csata volt – válaszolta lapunknak Budapest belvárosában a szerb édesanyától és spanyol édesapától származó, 38 éves, 57-szeres svájci válogatott Philippe Senderos. – Tele feszültséggel, izgalommal, éppen olyan, amilyennek egy döntőnek lennie kell. A tizenegyespárbaj pedig már tényleg lutri, a szerencsésebb csapat nyert.

– Szívesen rúgott tizenegyest annak idején?
– Nem én voltam az első számú végrehajtó, de ha kellett, nem haboztam elvállalni. Az önbizalmammal sohasem volt probléma, sem többet, sem kevesebbet nem képzeltem magamról annál, mint amit valóban tudtam. Tisztában voltam a képességeimmel, mik az erősségeim és a gyengéim. Előbbieket próbáltam kidomborítani.

– Mikor járt legutóbb Magyarországon?
– Évekkel ezelőtt. De jóval régebbi emlékeim is vannak az országról. Annak idején Ráckevén volt egy ifjúsági torna, amelyen kétszer is szerepeltem. Kifejezetten jól játszottunk, szép emlékeim vannak arról az időszakról. Nem sokkal később a korosztályos válogatottal pedig U17-es Európa-bajnokságot nyertünk.

– Igaz, hogy a dániai kontinenstornán figyelt fel önre Arsene Wenger, az Arsenal korábbi menedzsere?
– A történet úgy igaz, hogy három-négy megfigyelőt küldött a mérkőzéseinkre, és végül engem választottak ki. Huszonegy éve már ennek – te jó ég! Azt követően hétről hétre, hónapról hónapra eljöttek, hogy figyeljék a játékomat, így kötöttem ki az Arsenalban.

– Egy álom beteljesülése volt ez?
– Úgy is mondhatjuk... A Servette után hét éven át voltam a londoniak játékosa – csodás időszak. Sohasem felejtem el az érzést, amikor megtudtam, én kapom meg a visszavonuló legenda, Tony Adams hatos számú mezét. A számoknak addig nem tulajdonítottam különösebb jelentőséget, ám ezzel a dresszel egészen más volt a helyzet. Rövid ideig kölcsönben szerepeltem az AC Milanban is, hogy aztán visszatérjek Angliába.

– Ott szeretett a legjobban futballozni?
– Igen, ott éreztem magam a legjobban. A Premier League ritmusát, hangulatát egyetlen másik bajnokságéhoz sem lehet hasonlítani. És élni is szerettem Angliában.

– Húszévesen bemutatkozott a svájci válogatottban, a franciák elleni kulcsfontosságú vb-selejtezőn a sérült Murat Yakin helyére cserélték be. Emlékszik rá, kit kellett semlegesítenie?
– Naná, David Trezeguet-t. Micsoda játékos volt! Óriási élmény volt az a mérkőzés, először játszottam a nemzeti együttesben, idegenben, Párizsban mutatkoztam be, a Stade de France zsúfolásig megtelt, több mint hetvenezren voltak a lelátón. És nem kaptunk gólt! A szüleim is ott voltak a játékoskijáró feletti szektorok egyikében. A mérkőzés után felnéztem a lelátóra, összeakadt a tekintetünk. Életem egyik legkülönlegesebb pillanata volt.

– A Fulhamben később Gera Zoltánnal is futballozott, aki most az Európa-liga-döntő nagykövete volt. Találkoztak a magyar fővárosban?
– Szerettem volna összefutni vele, de a sok esemény miatt annyira elfoglalt volt, hogy nem sikerült. Nekem is voltak egyéb programjaim, pályára léptem a magyar öregfiúk csapata ellen. Sokat fejlődött Budapest, a Puskás Aréna is lenyűgöző. A bajnok Ferencváros a magyar labdarúgás jó hírét viszi szerte Európában, én is figyelemmel követtem a teljesítményét. Csütörtökön aztán indultam is haza.

– Anglián kívül megfordult Olaszországban, Spanyolországban, Skóciában, sőt az Egyesült Államokban is pályafutása során. Melyik város jelenti az otthont önnek?
– Genfben élek.

– Harmincnyolc éves elmúlt, futballozhatna még. Nem hiányzik a játék?
– Négy éve már, hogy abbahagytam. Az eszem azt súgta, menjek, csináljam még, van bennem két-három év, de a testem mást jelzett. Itt fájt, ott fájt, éreztem, onnantól kizsigerelném a szervezetemet.

– Mivel foglalkozik manapság?
– Visszavonulásom után a Servette sportigazgatója voltam, fejest ugrottam a mély vízbe. Gyorsan megtanultam, a futballnak van másik oldala is, mint amit addig, játékosként láttam. Sportvezetőként mindennap tanultam valami újat, nem is gondoltam volna, a háttérben ennyi minden történik a labdarúgásban. Nyomban az első héten fél tucat játékossal kellett tárgyalnom különböző problémákról, szerződésekről, majd azt mondtam magamnak: na, Philippe, ez az igazi élet! Az irodában történnek a kemény dolgok!

– Vár az újabb kihívásra?
– Valahogy úgy. Addig sem unatkozom, kapcsolatban állok a Svájci Labdarúgó-szövetséggel, mellette fejlesztem magamat, tanulok.

– Edző sohasem szeretett volna lenni?
Az edzői képesítésem is megvan, de inkább sportvezetőként képzelem el magam. Aztán ki tudja, nem elképzelhetetlen, hogy egy nap úgy kelek fel, elérkezett az idő, hogy próbára tegyem a tudásomat vezetőedzőként.