A cseh szakíró szerint Toon Raemaekers és Mariano Gómez valóságos erőgép
1. Mi tetszett a leginkább a Ferencváros futballjában?
A szervezettsége, mert összehangoltan működtek az egyes csapatrészei. A Plzennek már a saját térfelén rendkívül nehéz volt megszerveznie a támadásait, mivel a Ferencváros a mérkőzés több szakaszában is hatékony letámadással helyezett nyomást rá. Ennek következtében a cseh csapat gyakran kényszerült hosszú indításokra, aminek leginkább labdavesztés lett a vége. Labdabirtoklásban is jól működött a magyar együttes, szükség esetén ügyesen helyezte át a játék súlypontját a pálya egyik oldaláról a másikra, ráadásul mindkét szélen veszélyesen támadott, igaz, az eltérő játékostípusok miatt más-más módon. Egy példát említve: a támadásépítésben és az ellenfél tizenhatosának megközelítésében fontos szerepet kapott Cadu, akit egykori Plzen-játékosként nagyon jól ismerek. Megvolt a szabadsága ahhoz, hogy a szélről befelé húzódjon, márpedig ez az a játékstílus, amely igazán fekszik neki, és amelyre szüksége is van ahhoz, hogy a legjobbját nyújtsa. A középpálya középső része ugyancsak szervezettnek és kiegyensúlyozottnak tűnt. A látottak alapján Borbély Balázs ügyesen igazítja a csapat játékrendszerét az egyes futballisták egyéni képességeihez és erősségeihez.
2. Mi lehet a csapat veszélyes fegyvere?
A letámadás, már csak azért is, mert a Ferencváros játékosai jól „olvassák" az ellenfél labdakihozatalait. Az alapján, hogy ez a fajta védekezés hatékonyan működött a csütörtöki meccs jelentős részében, rendkívül kellemetlen a magyar csapat ellen játszani. Elvégre roppant frusztráló az ellenfél számára, ha újra és újra labdát veszít, vagy hosszú indításokra kényszerül. Ugyancsak fontosnak tartom, hogy az eltérő karakterű játékosok jól kiegészítik egymást. A balhátvéd Cadu szeret sokat találkozni a labdával, míg a másik oldalon Osváth Attila inkább hagyományosabb felfogású védőnek tűnik. Az egyik szélen ott van Bamidele Yusuf, aki rendkívül veszélyes, ha nála van a labda, a másikon pedig Veljko Birmancsevics, aki elsősorban az intenzív, lendületes beindulásaival igyekszik érvényesülni. Kettejük között helyezkedik Kristoffer Zachariassen, aki kevésbé látványos futballista, viszont tökéletesen érti, hogyan kell az ellenfél csapatrészei között helyezkedni, és a második hullámból a tizenhatosba érkezve támogatni a középcsatárt – erre jó példa az első félidő vége felé kialakított gólhelyzete.
3. Mi nem működött az együttes játékában?
Akadtak olyan pillanatok, amikor túlságosan sebezhetőnek tűnt az ellenfél gyors támadásba történő átmeneteivel szemben. Természetesen rendkívül nehéz minden veszélyt kiküszöbölni, amikor egy csapat az ellenfél térfelén birtokolja a labdát, és onnan kell visszarendeződnie labdavesztés után, ám időnként a kelleténél valamivel nagyobb kockázatot vállalt a Ferencváros. A másik, ami szemet szúrt, hogy a zöld-fehérek nem tudták kihasználni a Plzen tizenhatosán belülre érkező rengeteg beadást. A Viktoria belső védői rendszerint hatástalanították az oldalról beívelt labdát, azonban a beadások számát figyelembe véve, különösen az első félidőben, legalább egy igazán nagy gólszerzési lehetőséget vártam volna belőlük. Bizonyos helyzetekben segíthetett volna, ha több ferencvárosi játékos robban be az ellenfél büntetőterületére.
4. Melyik ferencvárosi labdarúgó játékát emelné ki?
Többekét is: Cadut, Kristoffer Zachariassent vagy Veljko Birmancsevicset is, aki ugyan elkövetett néhány technikai hibát, mégis mindkét gól előkészítésében kulcsszerepet játszott. Nekem és a cseh kollégáimnak azonban elsősorban a Ferencváros két belső védőjének teljesítménye tűnt ki. Nem csupán Mariano Gómez első félidő végén, Amar Memic ellen bemutatott szerelésére gondolok, amely tankönyvbe illő példája volt annak, hogyan kell utolsó emberként megakadályozni egy támadást, Toon Raemaekers játékát is külön ki kell emelnem. Mindketten valóságos erőgépek, kemények a párharcokban, magasak, kiválóan fejelnek, a labdával is jól bánnak, ráadásul meglepően gyorsak is, amikor hosszabb távon kell visszasprintelniük a saját kapujuk felé. Semlegesítették a Plzen két csatárát, Christophe Kabongót és Baboucarr Faalt. A Viktoria támadóátmenetei elméletben kifejezetten veszélyesnek tűntek, csakhogy az említett két védő rengeteg olyan akciót hatástalanított, amelyből helyzet alakulhatott volna ki.
5. Melyik Fradi-játékos lógott ki lefelé?
Nehéz erre a kérdésre válaszolni, mivel a Ferencváros csapatként jól működött, szerintem senki sem nyújtott kifejezetten gyenge teljesítményt. Veljko Birmancsevics az én ízlésemhez képest még mindig kissé görcsösnek tűnik, ami a Sparta Prahánál töltött időszakának utolsó szakaszát idézi, ugyanakkor rengeteget dolgozott, és ennek meg is lett a jutalma: mindkét gól előkészítéséből kivette a részét. Osváth Attiláról elmondható, hogy időnként meggyűlt a baja Amer Memiccsel, kicsivel nagyobb sebességre és mozgékonyságra lenne szüksége ahhoz, hogy az ilyen típusú szélsőkkel szemben hatékonyan védekezzen – persze azt sem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a bosnyák válogatott futballista rendszerint a Plzen egyik legveszélyesebb támadója. Bamidele Yusufról azt gondolom, hogy bár rendkívül képzett, tehetséges labdarúgó, olyan hatalmas lehetőséget látok benne, hogy ennél jelentősebb veszélyt kellene jelentenie az ellenfél kapujára. Jelenleg inkább olyan támadónak tűnik, aki egy-egy villanásával képes eldönteni a mérkőzéseket, ám a teljesítménye nem elég egyenletes. Biztos vagyok benne, hogy ha kiegyensúlyozottabban futballozna, sztárrá válhatna, és a Ferencváros később jelentős összeget kaphatna érte – elvégre még csak huszonöt.
