Egy csapatban az ellenséggel - pilótapárharcok

Ha a múltat nézzük, a Formula–1 történetének első éveiben, évtizedeiben csak elvétve találunk olyan csapaton belüli párharcokat, amelyekre igazán ráakasztható a „balhés" jelző. A hőskor bajnokai, mint például az argentin Juan Manuel Fangio, emberileg a legkiválóbbak közé tartoztak, az esetek többségében jó viszonyt ápoltak a csapattársaikkal, illetve az argentin esetében tekintélye miatt szóba sem kerülhetett a hangos belviszály.

A '90-es és a 2000-es évek nagy bajnoka, a német Michael Schumacher nem feltétlenül a korrektségéről volt híres, ennek ellenére neki is csak ritkán volt problémája csapattársaival, mivel a vezetőség mindig őt favorizálta, és a másik pilótának kötelezően segítenie kellett őt...

Denny Hulme vs. Jack Brabham

Az új-zélandi Denny Hulme és az ausztrál Jack Brabham 1965-től csapattársak lettek a Brabham-istállónál, amelyet maga Jack Brabham alapított meg 1961-ben. Már régóta ismerték egymást. Hulme fiatal korában szerelőként dolgozott Brabham csapatában, majd később versenyzőként is különböző kategóriákban. Az eleinte kifejezetten baráti kapcsolatuknak nem tett jót, hogy Brabham mindig a főnöke maradt.

A mogorva természetéről is híres Hulme-ot ugyanis nagyon zavarta a csapatrend, amely szerint Brabhamet mindig hagynia kellett győzni. Brabham világbajnok lett 1966-ban, Hulme ekkor a negyedik helyen végzett.

Az 1967-es évadban is magától értetődő volt, hogy az új fejlesztésekre az alapító tartott igényt elsőként. Persze ez nem tetszett Hulme-nak, aki a rosszabb viszony és a hátrányosabb helyzete ellenére is meg tudta szerezni a világbajnoki címet. A fejlesztések ugyanis nem mindig váltak be, így Hulme sokkal kiegyensúlyozottabb teljesítményre volt képes.

Végeredményben az új-zélandi öt ponttal előzte meg főnökét, akivel egész szezonban alig váltott pár szót. Az újságírók Citrom-díjjal jutalmazták mint a legkevésbé kooperatív és kommunikatív versenyzőt.

Nem lehetett akármilyen érzés legyőzni a főnökét. Legszebb öröm a káröröm? Mindenesetre a Mogorva Medve nem maradt az istállónál, 1968-tól pályafutása végéig a McLaren színeiben versenyzett tovább a Formula–1-ben.

Nelson Piquet vs. Nigel Mansell

Damon Hill, 1996 világbajnoka a közelmúltban így nyilatkozott: „Csak idő kérése, hogy a barátság mikor válik vérre menő küzdelemmé." A brit szerint mindegy, milyen jó a kapcsolat két csapattárs között, a tét miatt előbb-utóbb konfliktusba keverednek egymással.

Majdnem hasonló történt Nelson Piquet-vel és Nigel Mansell-lel, akik csapattársak voltak 1986-ban és 1987-ben a Williams-Hondánál. A brazil és a brit ugyan nem voltak barátok, de semmi kifogásuk nem akadt a másik személyével kapcsolatban, és 1986 tavaszán bizakodva várták az előttük álló szezont.

Piquet már kétszeres világbajnoknak vallhatta magát, amikor csatlakozott Frank Williams csapatához, mégpedig első számú pilótaként. Csakhogy Mansell szenzációs teljesítménnyel rukkolt ki, és ez alaposan felbolygatta a csapat életét. Mansell eredményesebbnek bizonyult, és meg is nyerte volna a világbajnokságot, ha az évadzáró Ausztrál Nagydíjon a bal hátsó kereke nem kap defektet. De a baleset megtörtént, a francia Alain Prost pedig két ponttal a brit előtt végzett a bajnokságban.

Piquet nem igazán tudta elviselni, hogy Mansell ennyire előretört, és megpróbálta kizökkenteni lelki nyugalmából – sikertelenül. Piquet-nek érthetően az sem tetszett, hogy Brands Hatchben Mansell megkapta az ő autóját, és megvádolta a csapatot, hogy Patrick Head főmérnök csak a brit autójával foglalkozik, az övével nem.

A következő, 1987-es szezonban továbbra is megmaradt a rossz viszony Mansell és Piquet között. Mindketten harcban álltak még a világbajnoki címért, amikor Mansell a Japán Nagydíj pénteki edzésén balesetet szenvedett, és Sid Watkins, a Formula–1 főorvosa nem engedte rajthoz állni sem akkor, sem a szezonzáró Ausztrál Nagydíjon, így ismét elúsztak világbajnoki álmai. Végül Piquet lett a legjobb – pályafutása során immár harmadszor.

Ayrton Senna vs. Alain Prost

Túlzás nélkül állítható, hogy a brazil Ayrton Senna és a francia Alain Prost csapattársként eltöltött két éve a sportág történetének legnagyobb rivalizálása. Senna és Prost 1988-ban és 1989-ben versenyeztek együtt a McLaren-Honda istállójában. Az első évben a 16 futamból mindössze egyszer fordult elő, hogy nem ők nyerték meg a versenyt. Monza volt a kivétel, az osztrák Gerhard Berger diadalmaskodott ott.

A mindenáron győzni akarás majdnem folyamatosan érződött kapcsolatukon, és Damon Hill mondása itt is érvényessé vált. Amíg eleinte semmi bajuk sem volt egymással, a világbajnoki pontverseny szorosabbá válásával egyre kevésbé néztek barátságosan egymásra.

A fej fej melletti csata során sokszor csak nagyon kevés választotta el őket a kieséstől. Ilyen volt például a Magyar Nagydíj, amelyet végül Senna nyert meg.

Tovább forrósította a levegőt, amikor Prost arról kezdett el nyilatkozni a francia újságoknak az estorili futam előtt, hogy szerinte gyengébb erőforrásokat kap, mint Senna. Bár a francia később szavainak rossz értelmezéséről beszélt, innentől kezdve gyakorlatilag véget értek a békés idők. Senna rendkívül veszélyes manővereket is megengedett magának, ha a társa elleni küzdelemről volt szó. A Portugál Nagydíjon Senna a célegyenesben kis híján tragédiát okozott, de Prost megúszta, hogy a falhoz kenjék, és végül megnyerte a versenyt.

A világbajnoki cím Sennához került, aki bár összességében kevesebb pontot gyűjtött, mégis ünnepelhetett, mert az akkori szabályok szerint csak a legjobb 11 eredmény számított. Így pedig a brazil lett a bajnok.

A következő évben Imolában született egy megállapodás Senna és Prost között, hogy amelyikük az első kanyart előbb veszi, azé a futam, vagyis a másik ezek után már nem előzhet. Ezt egyébként már 1988-ban is többször alkalmazták. Csakhogy Imolában Prost hiába fordult elsőként, a rajtot meg kellett ismételni Berger balesete miatt. Senna úgy vélte, hogy az új start után már nem érvényes a megállapodás, és bár Prost haladt az élen a rajt után, Senna mégis előzött. Prostban persze forrt a méreg, Sennának pedig Ron Dennis csapatfőnök nyomására bocsánatot kellett kérnie. Ez után már nem is beszéltek többet egymással a szükségesnél.

Az utolsó előtti versenyen, a Japán Nagydíjon a Formula–1 egyik leghíresebb ütközését láthatták a nézők. Maga a baleset önmagában említést sem érdemelne, ha nem a világbajnoki cím sorsáról lett volna szó.

Az eset után Prostnak fel kellett adnia a versenyt, Senna továbbment, utólag azonban diszkvalifikálták a mesterséges indítás, a sikán levágása, valamint a boxutca vonalára való ráhajtás miatt. Az estorili szezonzáró után Prost lett a világbajnok. Senna 100 000 dolláros pénzbüntetést és egyfutamos, felfüggesztett eltiltást kapott.

A francia nem maradt az istállónál, nem bírta tovább elviselni a kialakult a légkört, és átigazolt a Ferrarihoz. Viszonyuk Prost 1993-as visszavonulásával rendeződött, és a francia egyike volt azoknak, akik Senna koporsóját vitték a brazil temetésén 1994-ben.

Fernando Alonso vs. Lewis Hamilton 

A kétszeres világbajnok Fernando Alonso és az újonc Lewis Hamilton csapattársi viszonya mindössze egyetlen évig tartott. A spanyolnak és a britnek – megint csak – eleinte nem volt semmi gondja egymással. A csapatvezérkar hagyta őket versenyezni, nem jelölte ki az első számú pilótát. Bár Alonso kétszeres világbajnoknak vallhatta magát, látszott, hogy Lewis Hamiltonnak különösen nagy tehetsége van az autóversenyzéshez.

A Monacói Nagydíjon Alonso nyert, ám Hamilton panaszkodni kezdett, hogy nem hagyták győzni. A brit gyorsabbnak tűnt, de a vezetőség nem akarta, hogy egy estleges balesetben mindketten kiessenek, ezért az elöl haladó Alonsónak „adták" a győzelmet.

A Magyar Nagydíj időmérő edzésének utolsó szakaszában Alonso az utolsó gyors köre előtt még bement a boxba új kerekekért. A művelet végeztével Alonso váratlanul a helyén maradt. Később elmondta, hogy a mérnöke utasította erre, így viszont feltartotta a mögé érkező Hamiltont. Az eset apró kis baki lehetett volna akár, ám Hamilton emiatt nem tudott mért kört futni, és második lett az időmérőn a spanyol mögött. Ám Alonsót öt rajthelyes büntetésben részesítették, így Hamilton az élről indulva nyert. A McLaren-csapattól elvették a Hungaroringen szerzett konstruktőri pontokat.

Bár az utolsó pillanatig harcban álltak a világbajnoki címért, az végül a finn Kimi Räikkönenhez került, aki az utolsó két futamon 17 pontos hátrányt dolgozott le Hamiltonnal szemben, és végül egyetlen ponttal előzte meg az angolt és Alonsót minden idők legszorosabb világbajnokságán.

Alonso és a McLaren viszonya teljesen megromlott, a versenyző az év végen visszament korábbi istállójához, a Renault-hoz.

Kettejük története még nagyon friss. Mindketten harcban állnak a világbajnoki címért, és bár Webbernek több pontja van, a csapat még nem jelentette ki, hogy a németnek támogatnia kell az ausztrált. Ez mondjuk érthető, a jelenleg negyedik Vettel is még simán megnyerheti a bajnokságot.

A Török Nagydíjon történtek miatt komoly feszültség alakult ki kettejük között. A futamon sokkal gyorsabb Vettel éppen előzni akarta csapattársát. Az egyenes szakaszon egymás mellett haladtak, amikor Vettel kissé jobbra húzódva nekiment Webbernek, melynek következtében a német kiesett. A boxba kilátogató Webber pedig végül a harmadik lett.

A Brit Nagydíjra a Red Bull vadonatúj fejlesztésű vezetőszárnyakat hozott, de csak két darabot. Ez azért volt lényeges, mert Vettel autójáról a szabadedzésen letört az egyik, a csapat vezetősége pedig Webberét az időmérő előtt áttette a német autójára, mivel Vettel akkor jobban állt a pontversenyben.

Vettel ugyanakkor elutasította, hogy a csapat kivételezett volna, úgy érezte, hogy a két fejlesztés között elenyésző a különbség.

A futamot mégis Webber nyerte meg, aki ezután a mára híressé vált szavakkal kommentálta sikerét: „Nem rossz a második számú versenyzőtől..."

„Különleges helyzetben voltunk, azt hiszem, először a csapat történetében. Sohasem írtam volna alá a következő idényre, ha tudom, hogy így alakulnak a dolgok" – utalt a szárnycserére Webber.

Tény, Webber és Vettel jelenleg sincsenek oda egymásért. Jelenleg Webber van jóval előnyösebb helyzetben, de addig, amíg a Red Bull vezetősége nem határozza meg a „fontossági sorrendet", további összezörrenésekre lehet számítani.