Imola, 1994: „Ayrton csak annyit mondott, hogy Roland meghalt”

„A pénteki első időmérőt a hetedik helyen zártam, de bizakodtam, jobbnak éreztem az autót, Ayrton azonban nem volt olyan optimista, mint én. Nem győződött meg róla, hogy jó irányba indultunk el, azaz nem tetszett neki az autó viselkedése. Maximalista volt, nem csoda, hogy jobbat akart.

Éjszaka sokat dolgoztunk azon, mi legyen a beállításokkal, és szombatra jobb lett az autó. Az időmérőn az első mért körömben mindjárt feljöttem a negyedik helyre.

Elégedett voltam, és a levezető körömet kezdtem meg, amikor a hosszú egyenes végén sárga zászlókkal figyelmeztettek. A Tosa-kanyarhoz értem, és megláttam Roland Ratzenberger Simtekjének maradványait. Láttam, hol voltak az első törmelékek, és a távolság, amelyet azóta megtettem, egyértelművé tette, hogy hatalmas baleset történt. Ahogy elmentem a gépe mellett, rossz érzés tört rám, aggódni kezdtem Rolandért, elképesztő volt a roncsolódás az autóján.

Barrichello esetében szerencsések voltunk, de most tisztán látszott, hogy Roland nem ússza meg olyan szerencsésen. És amit még senki sem sejtett, ez a baleset egy része volt csupán annak a borzasztó eseménysorozatnak, amely minden kétséget kizáróan demonstrálta, milyen veszélyes sport a Formula–1.

Az edzést leállították. Ayrton odament a baleset helyszínére, mert a saját szemével akarta látni, mi történt. Korábban is volt már erre példa, amikor Martin Donnelly 1990-ben Jerezben balesetet szenvedett, és nincs is ezzel semmi baj, a versenyzőknek joguk van ahhoz, hogy ezt megtegyék.

Persze én inkább nem mennék oda. Ott voltam 1986 februárjában Goodwoodban azon a teszten, amely során Bertrand Fabi halálos balesetet szenvedett, és soha többé nem akartam hasonló élményt átélni.

Ayrton viszont oda akart menni a Tosába Ratzenbergerhez.

Mindenki rémesen aggódott a pilótáért, és érezhető volt a levegőben, hogy nagyon rosszul van. Ayrton visszatért, a motorhome elzárt szobájába hívott engem és Patrick Headet. Egyszerűen csak annyit mondott, hogy Roland meghalt. Sohasem kertelt, egyenes beszédű volt, és elmondta, hogy abból, amit látott, kétsége sincs afelől, hogy Ratzenberger nem élte túl. Aztán bement a saját szobájába, és átöltözött, pedig még bőven volt idő az edzésből.

Én tanácstalanul álltam, nem tudtam, mit tegyek. Befejezzem, mint Ayrton, vagy folytassam tovább? Azt kívántam, a versenyigazgató intse le végleg az időmérőt, és akkor megment ettől a dilemmától. Ez nem történt meg, a vállamon maradt a teher, nekem kellett döntenem. Ilyenkor azonnal jön a kérdés: „Visszaüljek az autóba? Most? Holnap? Egy hét múlva? Vagy soha többé?" Mit teszel?

Nem mintha a Formula–1-es pilóták nem mérnék fel józan ésszel, hogy ebben a sportban benne van a halál. Aki ezt nem fogadja el, akit a földbe döngöl az a sokk, amit Ratzenberger halála is jelentett, és nem mer visszaülni az autóba, az arra is rádöbben, hogy egészen addig a pillanatig becsapta magát. Persze ennyire senki sem ostoba.

Ugyanakkor egy ilyen baleset után szembesülsz azzal a kérdéssel, amely ott azonnal arcon csap: készen állsz-e arra, hogy elfogadd ezt a kockázatot? Roland azt mondta, élete legboldogabb pillanata volt, amikor beülhetett az F1-es autóba. Ezért élt, ezt akarta csinálni. Rengeteg ember álmodik erről, és csak nagyon keveseknek adatik meg, hogy eljussanak idáig. Ám ez sem könnyíti meg elfogadni a történteket.

Mindenkit megérintett Roland halála, a Williams és a Benetton nem folytatta az edzést, a többiek azonban visszatértek a pályára. A kérdés azonban nem csendesedett: „Miért kellett Rolandnak meghalnia?" Nyomasztó érzés áradt el a paddockban, amiatt aggódtunk, hogy az F1 elért arra a pontra, amikor a sebesség túlnőtte a kockázat elfogadható szintjét, és az autók tovább nem tudták elviselni azt a terhelést, amelyet a gyorsaság és a balesetek jelentettek.

Valaminek meg kellett szenvednie ezt a jelenséget, és egyre inkább úgy tűnt, hogy a pilóta az. Elértük azt a pontot, hogy ha egy autó a falnak ütközik, a versenyző belehal?

Annak fényében, ami másnap történt, ironikus, hogy Ayrton szombaton leült több pilótával és olyan fontos emberekkel, mint Niki Lauda, aki 1976-ban nagyon súlyos balesetet élt túl. Azt akarták megbeszélni, mit lehet tenni, akár azonnal, a biztonság növelése érdekében. Abban maradtak, hogy két héttel később Monacóban leülnek, addig mindenki összeszedi az ötleteit, és majd ott részletesen megbeszélik.

Szombat este finoman szólva komor volt a hangulat. A pályán maradtam, a motorhome-ban vacsoráztam, és nem tudtam másra gondolni, csak a balesetre. Próbáltam elterelni a gondolataimat, és arra összpontosítani, mit teszünk a versenyen. Azt magyaráztam magamnak: „Nos, a versenyzést nem hagyom abba. Várom a versenyt. Élvezem a versenyzést, ugyanúgy, ahogy Roland élvezte. Életed minden másodpercét élvezned kell, hálát kell adnod a sorsnak, hogy azt csinálhatod, ami az életed."

Bizonyos szempontból fejmosás volt a szombati baleset, hogy ne finnyáskodjak, maradjak annyira derűlátó, amennyire csak lehetek. Bíztam benne, hogy ez a baleset mindenkit belátásra bír, és tesznek azért, hogy ilyen a jövőben ne forduljon elő, s addig is megússzuk újabb baj nélkül.

Rövid életű remény volt.”