Molnár Gábor András:Molnár Gábor András:

Életemben először a 2008-as Magyar Nagydíjat nézhettem meg a helyszínen. Nagy Ferrari- és Massa-drukkerként hatalmas élmény marad, ahogy Massa a harmadik helyről lerajtolta a két McLarent, s végig vezetett. Három körrel a vége előtt a Ferrari-motor mégis elfüstölt. Apámmal végig a miérteket kerestük, sajnos azóta sem jöttünk rá. Vidékiek lévén vonattal utaztunk hazafelé, és végig azt mondogattam apámnak: „a három kör nagyjából tizenöt kilométer, ennyit még az ezerötös Ladánk is kibír.” Késő éjszaka érkeztünk meg az orosházi vasútállomásra, a kocsi ott parkolt egész nap. Onnan kellett volna még hazamenni körülbelül 15 kilométerre. A kocsi azonban az indítás után azonnal megállt, és nem is tudtuk újra beindítani, úgy kellett az éjszaka közepén hazavontatni minket. Tévedtem, a Lada sem bírta volna ki azt a három kört…

Yojoba Yojo:

Cimboráimmal nyélbe ütöttük fejszénket, s elhatároztuk, kilátogatunk kis hazánk egyik legnagyobb nyári sporteseményére. Közben leszaladt pár kisüsti a torkunkon, amelyet még jó pár követett az 1998-as Magyar Nagydíj hétvégéjén is. Elengedhetetlen is volt a jó hangulat, amiről nemcsak hazai ízeink, hanem a pálya melletti szőlősorok között felállított kis sátrunk, s a kempingben nagy társaságokban hazánkban vendégeskedő spreewaldi, savanyú uborkát zabáló német F1-rajongó „kollégáink” is folyamatosan gondoskodtak. Alkalmi hangulatfelelőseink népi hangszerként a láncfűrész lánc nélküli berregtetésének éppen nem fülbemászó dallamaival riogattak. A pálya melletti hangulathoz a szurkolói csapatok vetélkedése és az akkori F1-es hangorkán überelése is hozzátett. Olyanok voltunk, mint egy nagy család, mindenki szívesen látta vendégül a másikat. Élményekkel tarkított hétvégénk csúcspontja a futam volt, amelynek utolsó köreiben a fanatikus szurkolóknak köszönhetően sikerült bedönteni a drótkerítést, és így közvetlenül a versenypályára tódulhatott a nagy tömeg. A nagy adrenalinnak köszönhetően nem érezte az ember, hogy ez akár balul is elsülhetne. Az érzés hogy az utolsó körben és a levezető körben F1-es autó közvetlen közelében vagy, elmondhatatlan. A pilóták nem tudtak a bokszba hajtani, mivel a szurkolók elállták az útjukat, és időnként egy-egy nagy gázfröccsel próbálták a tudomásukra adni, hogy arrébb kéne állni – ez igen ijesztő volt. Akinek az ijesztgetés nem sikerült, jobbnak látta, hogy inkább a szurkolók „szétszedjék" örömükben.

Reith Dávid:

Eddig egyszer voltam a Hungaroringen, 1997-ben, akkor 11 éves voltam. Nagyon korán keltünk, hogy odaérjünk. Az egész utat izgatottan vártam végig. A futamon a rajtot is élveztem, meg a célba érést is, főleg, hogy az akkori kedvencem nyert. A baj csak abban volt, hogy a rajt és célba érés közti részt sikeresen átaludtam. Ha véletlen nyernék, 20 kávét is innék, csak, hogy lássam Vettelt győzni a Mercedesek ellen.

Matúz Szabolcs:

Még 1986-ban, az első futamon történt. Tízéves voltam, édesapám a Magyar Autóklubnál dolgozott, és rendezőként volt kint a Hungaroringen. Barátom édesapja vezette a bokszutca fölötti étterem részt. A barátommal szinte mindenhová bemehettünk, már ez hatalmas élmény volt. Az időmérő előtt az étteremben ültem a pultnál, s egyszer csak leült mellém egy fekete JPS-overallos ember. Ránéztem, és akkor tudatosult bennem, hogy az akkori kedvencem, Ayrton Senna ül mellettem. Köpni-nyelni nem tudtam, rám nézett, megsimogatta a fejem, és aláírta a nálam lévő képet, amin ő volt, majd kiitta a poharát, lement, és megnyerte az időmérőt. Fantasztikus pilóta és nagyon szimpatikus ember volt. Sajnos ahogy Senna, úgy édesapám és barátom édesapja is elhunyt már, de az élmény kitörölhetetlen.

Maglódi Annamária:

Gyerekkorunk meghatározó élménye volt, mikor 1995-ben kijutottunk a Magyar Nagydíjra. Ma is jól emlékszem, mennyire izgatottan vártuk a napot öcsémmel, amikor végre élőben megpillanthatjuk a száguldozó autókat. Húsz év távlatában is az orromban van a forró aszfalt illata, szemem előtt a hömpölygő tömeg, gyomromban az izgalom, ki gurul ki a pályára elsőként. Az évek során rengeteg emlékkel gazdagodtunk. Fanatizmusunk határtalan, ezért küzdelmek árán, de elmondhatjuk, hogy Michael Schumacher és szerelőgárdája aláírta a zászlónkat, amit 1995-ben az első dombon, az első árustól beszereztük gyerekként. Legmerészebb álmunkban sem gondoltuk, hogy egy bokszlátogatás során megtörténik, amit évek óta vártunk, Schumi aláírja a benettonos zászlót Ferrari-pilótaként. Néhány év múlva pedig Massa került velem egy fotóra. Ehhez is sok álldogálás meg szerencse kellett, plusz Massa kedvessége, de sikerült.

Ez a két élmény személyes, de rengeteg olyan élmény is van, ami közös minden Formula–1-es rajongóval, aki kilátogat a Ringre. Aki az időjárás ellenére – hol esik (ritkán), hol kánikula van – kint van és drukkol! Kicsi és nagy baleset, újonc pilóták, jó és rossz taktika a csapatok részéről, bánat, ha vesztünk, mámor, ha nyerünk. Barátok az F1-es hétvégén, akiket minden évben újra látunk, barátságok, amelyek a Ring után is megmaradnak. A Formula–1 és a Hungaroring életérzés, szerelem, szenvedély, amit mindenkinek legalább egyszer meg kell tapasztalnia. Engem gyerekként megfertőzött, felnőttként pedig, amikor megpillantom a pályát, három napra újra gyerek vagyok, és várom, ki gurul ki elsőként a pályára.

Nagy Árpád:

1984 óta vagyok F1-es rajongó, az első futamokat fekete-fehér tévén néztem, és már akkor a Ferrari szerelmese lettem. 2002-ben édesanyámnak köszönhetően – tudta, hogy sokat jelent nekem az F1 – belépőt kaptam a pénteki szabadedzés napra. A Ferrari mellett 1992 óta Schumachernek szurkoltam, pedig nem is tudtam, hogy ő lesz a rajongók fő kedvence.

A pénteki szabadedzést nagy izgalommal vártam, időben megérkeztem, és a célegyenesben foglaltam el a székem. A csoda, amelyre gyermekkorom óta vártam, ott volt előttem. Elindult az edzés, felbőgtek a motorok, kijöttek a csapatok az első körre, olyan élményben volt részem, amelyre most is, ha visszaemlékszem, elönt a forróság és a boldogság. Elindult az edzés, élőben itt vannak, és ez a hanghatás… Azt vettem észre, hogy sírok. Nem is sírtam, hanem zokogtam. A mellettem levő szurkolók megkérdeztek, hogy miben segíthetnek, de könnybe lábadt szemekkel mondtam nekik, hogy minden rendben, én sem tudom, hogy mi ez, de ne aggódjanak, ezek az öröm percei. Az euforikus hangulatban eszembe jutott, hogy kinek is köszönhetem ezt? A szüleimnek és édesanyámnak. Könnyek közt kikerestem a telefonomban édesanyám telefonszámát, és felhívtam sírva: „Anyu, csak azt szeretném mondani, hogy szeretlek.” „Én is szeretlek” – jött a válasza. Csodálatos nap volt, beteljesült az álmom, hogy ott lehettem, és ami a legfontosabb, hogy 25 éves koromban jöttem rá, mennyire fontos nekem az édesanyám.

Kis Norbert:

Csak ültem, mint egy kuka egész nap. Kétezer-tizenegyet írunk, nagyon hűvös júliusi vasárnap reggelt, amikor életem első F1-es futamát készültem élőben megtekinteni. Mondván, nyár van, nem csomagolok magamnak hosszúnadrágot, pulóvert a szállásra, az csak a helyet foglalja. Mikor felébredtem az említett nap reggelén, nem akartam hinni a szememnek. Eső, szél, alig tíz fok. És nekem csak rövidnadrágom van, meg pólóm. Így érdekes napnak nézünk elébe, gondoltam. És az is volt. A találékony magyar ember mit csinál ilyenkor? Magával visz egy kukás zsákot, és abban kucorogva a székén nézi meg a betétfutamokat, valamit élete első F1-es versenyét. A mellettem ülők is csak néztek, hogy hát ez mit várt, meleg hógolyót? Ebben az esetben még azt is elfogadtam volna, csak valami meleg érje a testem. Mielőtt bárki bármit feltételezne, ahhoz, hogy megértse milyen az, amikor reggel negyed kilenctől délután fél ötig rövidnadrágban kell az esőben és tizenöt fokban kint lennie – át kell élnie. Élmény volt életem első személyesen megtekintett F1-es futama. Örök emlék, ahogy Button parádés versenyt futva nyert, Heidfeld az égő Lotusból kiugorva mentette saját testi épségét, D'Ambrosio pedig a boxutcában pördült meg. Annyira azért nem tudott kitolni velem az időjárás, hogy ezekre ne emlékeznék…

Horváth Attila:

Az előzményekkel sokan tisztában vannak: az 1997-es Magyar Nagydíj utolsó három kilométeréig Damon Hill Arrows-Yamahája állt az élen, mígnem hármasban ragadt a váltója, így Jacques Villeneuve elhappolta előle a győzelmet. Palik Laci reakcióját mindenki ismeri: a nem kicsit kétségbeesett riporterek először előhúzták a nem túl hatásos „elfogyottabenzin-kártyát”, majd nemes egyszerűséggel eltűntté nyilvánították Damon Hillt.

Apám reakcióját viszont kevesen látták: a pálya felső szakaszán, az állóhelyekről drukkoltunk, és egy ósdi, párcolos, hordozható tv-vel menősködtünk. Ránk is repült a nép, hamar mi lettünk annak a pár tíz négyzetméternek a királyai. Főleg az angol szurkerek jártak ránk informálódni: „Damon, where is Damon?” Nem volt jó hírem számukra. Az utolsó kör elején megtörtént a „megtörténhetetlen”, s mire odaértek hozzánk, már a 3-as számú Williams volt elöl. Tombolni kezdtem örömömben, az angolok megkeseredve meredtek maguk elé. Fater is Damonnak szorított, s a tv-t kezelgette orosz módszerrel, hátha eltűnik Villeneuve neve mellől az 1-es felirat. Nem tűnt el. Tovább viháncoltam, mire az öreg megrázott, mint Krisztus a vargát. A képébe röhögtem, mire egy saller csattant a két fülem közé. Ez sem használt, ugyanúgy vigyorogtam tovább. Nem könnyű, amikor apa és fia két különböző versenyzőnek drukkol. A hazaúton azonban már szent volt a béke, apám is tudott örülni annak, hogy Villeneuve közelebb lopózott Schumacherhez a bajnokságban.

Plentri Nikolett:

Kislányként még csak a kerítés rácsai között bámultam befelé a pályára. Akkor elérhetetlennek tűnt, hogy egyszer én is ott lehessek egy versenyen. Majd egy nap ott volt a kezemben a belépő. Gyaloglás a poros úton a 40 fokban tűsarkún tipegő lányokkal (?) lovas rendőrrel. Várakozás az izguló, rántott húsos szendvicset majszoló, zászlós, lófejes, izzadt, de annál boldogabb szurkolókkal. A kedvencem azonban a rajt előtti pillanat. Több száz szurkoló vett körül a dombon ahol álltam. Idősebb, alacsonyabb, barnább, görbébb, szőrösebb. Sokféle gondolkodással, habitussal. A tömeg zsibongott, csacsogott. A pilóták megtették a felvezető kört, s felsorakoztak a rajtrácsra. Majd mindenki elhallgatott. Megdöbbentem! Több ezren voltunk és csend volt. Mindenki lélegzet visszafojtva várt. Majd a lámpa zöldre váltott, a motorok felbőgtek és elindult a verseny. Az emberek tapsoltak, fütyültek, éljeneztek. Lehet hogy sokfélék vagyunk, más a kedvencünk, de az a pillanat összekötött minket. Pusztán azért, mert szenvedélyünk ez a sport.

Távozás előtt még visszapillantottam, mielőtt elhagytam a pályát. El akartam raktározni a látványt, az illatokat, az érzéseket. Már alig voltak. A cirkusz tényleg száguld. De egyszer még visszatérek, a férjemmel (csak hol vagy már?), a gyerekeimmel, hogy egyszer velük is átélhessem ezt a csodát. S lesz e még akkor Magyar Nagydíj? A szüleim már akkor ott voltak, amikor én még meg sem születtem. Ez csaknem 30 éve volt. Szóval ott leszek. Leszünk. Mert a Hungaroring örök.

Kovács Roland:

1996. augusztus 16.: Katona vagyok Tapolcán, levelet kaptam a barátnőmtől. A szerelmes sorokon kívül mást is olvashatok benne. Minden hétvégén, ha nem vagyok otthon, saját szavaival írja le az F1-es futam történéseit. Mobil még nincs, tévét nem nézhetünk, marad a papír. Megkapom a levelet, irány a körlet, elmerülök soraiban!

1999. augusztus 13.: A barátnőm már a menyasszonyom, jövő héten esküvő! Millió a teendő, de nem baj! Először mehetünk együtt a versenyre, irány a futam! A Skoda épp a mogyoródi domboknál köhögi ki a lelkét, forr a víz és megáll! Autóból ki, ventilátor fixre köt, üdítő a motorba, mehetünk! Mire beérünk a pályára, kezdődik a verseny! Talpunk alatt remeg a föld, a V10-es motorok hangorkánja elviselhetetlen! Rekedt hörgésük gázadásra vad sikításba csap át, elemi erővel tépik az aszfaltot. A futamnak hamar vége, Häkkinen győzelmi mámorában, fehér gumifüstbe borítja a pályát, fekete köröket rajzolva az aszfaltra!

2014. július 23.: Fekszem a nyitott sátorban, ami pont a pályára néz. Millió emlék tör felszínre, nem tudok elaludni. Fiam arcára esik tekintetem, szemei csukva, elégedetten alszik. 14 éves, már csak ketten járunk futamokra. Az itt eltöltött idő és az átélt élmények, szorosra fűzték köztünk az apa-fia kapcsolatot. Amíg tehetem, jövünk! Minden változik körülöttünk, a csapatok, a motorok hangja, és az emberek, de a verseny és az élmény örök!

2015. július 26.: …

Bali Tibor:

Lassan harminc éve, minden egyes nyáron,
Zarándok ezrek kelnek át a magyar határon.
Barcelona, Montreal, Silverstone, Monza…
És a Mogyoródi pálya, ami őket vonzza.
Ragyogó égbolt vagy vihart hozó felhő,
Körbe a lelátón színes zászlóerdő.
A száguldó cirkusz mihelyt leveri sátrát,
Halandó ember a földről szedi fel állát.
S mikor az aszfalton felbőg több ezer lóerő,
A rajongók szívéből mennyei áhítat tör elő.

Mint tengeri (szir)ének… a V-motorok koncertje,
Melyért milliók rajongnak világszerte.
A Hungaroring hetven köre nékünk maga az élet,
Egy Indy 500 mérföldes a nyomába sem érhet...
És a bajnoknak, ki győzött itt már négyszer,
Egy üzenet, melyet nem kérhetünk elégszer:
Éveken keresztül csak tiéd volt az aszfalt,
Egy világ volt, ki egekig magasztalt.
Éltessen isten és milliók rajongása,
Kérünk, ne add fel Schumi, taposs a gázra!

Für Dávid:

Aki már egyszer is járt a Hungaroringet körülvevő kempingek valamelyikében, biztosan ismeri a különböző népek által felállított, égig érő állványzatokat, óriási sörsátrakat. 2010-ben tízfős társaságunk úgy döntött, mi is beszállunk ebbe a buliba. Kibéreltünk egy kamiont, amely csütörtöktől szállásunkként funkcionált. Ezt annak rendje és módja szerint berendeztük: sarok-ülőgarnitúra, tévé, hűtő, sörcsap és még sorolhatnám. Räikkönen minden bizonnyal elcserélte volna a motorhome-jával! Kamionhoz versenyautó is dukál: így készült el Ferri, a talicskából átalakított F1-es autó. Tűzpiros, akár csak a Ferrari, azonban címerét kicsit átszerkesztettük, ágaskodó ló helyett mélabúsan fejét lógató szamár lett, előtte nagy vödör vízzel.

Pénteken Ferri segítségével, a kempingezők érdeklődését kivívva megrendeztük saját kis szabadedzésünket. A jármű az éjszaka folyamán is nagy sikert aratott: már hajnalodott, amikor a többiektől elszakadva egy német csoporthoz csapódtam, akik rengeteg italra hívtak meg. Viszonzásul én is meginvitáltam őket szálláshelyünkre egy pár korsó csapolt sörre. Előkerült Ferri, az iszik vagy vezet elvet sajnos nem tartottuk be, történt is egy baleset, hatalmas borulás, amelynek során a pilóta csodával határos módon nem sérült meg, azonban az „autó” hátsó szárnya leszakadt. Ezt a hibát szervizcsapatunk rekordidőn belül, még napfelkelte előtt orvosolta némi púrhab segítségével. A német társaságtól az éjszakai futamért cserébe egy, az életnagyságú Michael Schumachert ábrázoló papírbábut kaptunk ajándékba.

Hatos Szabolcs:

A fiatal Frici nem mondhatná el, hogy olyan családból származik, ahol egészen fiatalon „hivatalból” megfertőzte a benzingőz, az azonban tény, hogy kisgyermekkorától kezdve az autósport bolondja volt. Sofőr édesapja minden második vasárnapon átszellemülten szurkolt a képernyő előtt, így előbb-utóbb az édesanya és a legkisebb csemete végzete sem lehetett más, mintsem hogy választottak maguknak egy (közös) kedvencet és beültek a sorba.

Az első honi futamai idején még csak Fricike évről-évre annak reményében várta az augusztust, hogy egy versenyhétvége erejéig hátrahagyják a hűvös szoba foteljét és a helyszínen szurkolnak majd. Utólag nem bánta, de ez már csak akkor valósulhatott meg, amikor a lányok Frigyesként szólították. Motorsportért rajongó édesapjának volt egy mondása: „Az élet addig tart, ameddig bőgnek a motorok…” – Ennek megfelelően Frici akkor sem felejtette el, hogy ki vitte ki először – ha csak képletesen is – a versenypályára, amikor a családfő családi okokra hivatkozva kénytelen volt visszautasítani fia invitálását.

A nagypapa kórházi ágyánál vizitáló apuka később már nem juthatott el a ringre, akkor és ott azonban a többi családtagok elbeszélése szerint a várótermi – egyébként lehalkított – tévé előtt ülve fogadta fia hívását, hogy meghallgassa az akkortájt már csak nyolchengeres motorok zúgását, fia ajándékát. Hosszú pillanatokig néma csend volt a vonal mindkét végén. A rokonok szerint csillogó szemű apuka akkor és ott élt. A felbőgő motorok hangja éltette.

Német János:

Az 1980-as évek végén történt. Ennyi idő távlatában elárulható, hogy akkoriban sokan az úgynevezett „kerítésbérletet” választottuk. A mi esetünkben ez úgy működött, hogy a barátommal egy jegyet vásároltunk, azzal az egyikünk hivatalosan bement a pálya területére, bevitte a plédet, hűtőtáskát, ételt, italt. A másikunk a kerítést átmászva próbált bejutni. Ekkor a 180 centis, 120 kilós barátomra jutott a kerítés megmászása. Bent vártam, ő kiválasztott egy számára kedvezőnek tűnő időpontot. Átmászott a kerítésen, kissé nagy lendületet vett, és nem tudott megállni a beton túloldalán. Gurult, csúszott 20-30 métert, pont egy biztonsági őr karjaiban állt meg. Az őr kérdezte magyarul, angolul, németül próbálta szóra bírni, de a barátom nem szólalt meg. Elindultak a kerítés irányában, az őr mutatta a barátomnak, hogy ahol bemászott, ott távozzon, akkor szólalt meg a barátom, hogy nem lehetne inkább a bejáraton kimennie? Az őr viszont nem engedte meg neki, azt válaszolta, ha először megszólal, még be is engedi. Végül én is kimentem, és felcseréltük a szerepeket.