F1: Hamilton a legfontosabb örökranglistán is dobogós lett

Hamilton 1985. január 7-én született Stevenage-ben, Nagy-Britanniában, 12 esztendősen már szerződésben állt a wokingi gárdával, s onnantól egyenes út vezetett a királykategóriába. Tíz évvel és nyolc nappal korábban újoncszezonjában a legnagyobb előnyt eldobva csupán egyetlen ponttal maradt le, míg 2008-ban talán a legdrámaibb körülmények között az idény utolsó futamának utolsó kanyarjában az ötödik helyért előzött, s nyert világbajnokságot, csupán egy ponttal megelőzve legnagyobb kihívóját, Felipe Massát.

Bár a McLaren kötelékében eltöltött hat idénye során újabb címmel már nem gazdagodott, 26 elsősége és 21 diadala által így is csapata harmadik legsikeresebb versenyzőjévé avanzsálódott gyermekkori hősét, Ayrton Sennát és Alain Prostot követve. A „házasságtörésre” végül 2012 szeptemberében, nem sokkal az ominózus szingapúri futam után – amikor a brit vezető pozícióból esett ki – került sor.

Hamilton tehát nevelőcsapatát otthagyva kötött kontraktust az addig gumiproblémákkal küzdő, és a konstruktőri ötödik pozíciónál előrébb nem jutó Mercedesszel. Váltását így rengeteg bírálat érte, sokak szerint a stevenage-i karrierje legrosszabb döntését hozta meg. A Mercedes azonban a 2013-ban mutatott javuló tendenciáját a következő szezonban egy példátlan egyeduralom megnyitásával koronázta meg.

A V6-os hibridek bevezetése óta a német istálló hetvenhét GP-ből hatvankettőn győzedelmeskedett, ebből negyven (63.5%) diadal Hamilton neve mellé íródott. A brit versenyző ezen felül negyvenegy pole pozíciót és hatvankettő dobogós helyezést jegyzett, miközben a negyedik – a Mercedesszel a harmadik – alkalommal ülhetett fel a sportág trónjára.

A versenyző eredményeinek köszönhetően tehát egy meglehetősen illusztris társaságba kapott helyet, Alain Prost és Sebastian Vettel mellé csatlakozott a négyszeres bajnokok elit klubjába. Habár Hamilton a címek számában csak most érte utol a kettőst, mégis szinte kivétel nélkül az összes többi mutatóban már rég felülmúlta a duó tagjait.

A brit eredményeit tekintve tehát már rég túlnőtt a Vettel, Prost alkotta pároson, a statisztikák alapján így sokkal inkább van Michael Schumacher, mintsem a többi négyszeres bajnok szintjén. Ha a brit eddigi teljesítményét a nála több vb-győzelemmel rendelkező versenyzők karrierjének azon szakaszával állítjuk szembe, amikor a negyedik egyéni címüket szerezték, akkor Hamilton Schumacher elé lép. Igaz, mindkettejüket megelőzi Juan Manuel Fangio, legalábbis a százalékos arányokat figyelembe véve.

Emellett a legtöbb örökranglista első két pozíciójából is a hétszeres és az újdonsült négyszeres világbajnok köszön vissza, miközben Hamiltonnak lehetősége nyílhat a Formula–1 történetének 900. versenye után akár az 1000. megmérettetésen is a dobogó legfelső fokára állni. A millenniumi GP-ig összesen huszonhat versenyhétvége van hátra, vagyis addig a brit még abban az esetben sem érhetné utol Schumachert, ha az összes futamon diadalmaskodna, sőt, bajnoki címek számában is „csak" az ötödikig juthatna.

Hamilton zsenije mindazonáltal elsősorban nem vasárnap, hanem sokkal inkább az időmérőn mutatkozik meg, ezzel egy teljesen más ligába emelve Nagy-Britannia legsikeresebb versenyzőjét. Nem hiába tehát, hogy a brit kiválóság az egyetlen, akinek sikerült bemutatkozása óta minden egyes szezonban minimum egy pole pozíciót – és győzelmet – szereznie, illetve rajta kívül csak Senna tudott korábban három konszekutív szezonban legalább tízszer az élről rajtolni. A mercedeses ezen felül idén három, a kvalifikációval kapcsolatba állítható statisztikában is minden idők legjobbjává vált.

Hamilton Belgiumban először beállította Schumacher sokáig érinthetetlennek tűnő pole pozíciós rekordját, majd azóta folyamatosan emeli magasabbra az önnönmaga által felállított tétet, ezzel még nehezebbé téve az utána következő generációk rekorddöntési aspirációjának valóra váltását. Emellett az elsőségekkel karöltve az angol első soros rajtainak száma is visszafordíthatatlanul növekedett, az újabb örökranglista élére való lépésre pedig pont a múlt heti Grand Prix-n, Austinban került sor.

A Mercedes britje emellett a negyvenedik alkalommal váltotta át szombati remeklését vasárnapi diadalmenetre Amerikában, így újabb mutatóban lépett fel Schumacher mellé a statisztika könyvekbe.

A Mexikói Nagydíjat megelőzően az egyéni kiírást hatvanhat egységgel vezető versenyző szombaton a harmadik helyre kvalifikálta magát, így bajnoki kihívója és Max Verstappen mögül várhatta a piros lámpák kialvását. Hamilton tisztában volt vele, hogy egy ötödik hely is elég számára az ünnepléshez, azonban mint csütörtökön is elmondta, ő győzni jött Mexikóvárosba.

A brit kijelentését alátámasztva a rajtot követően az első adandó alkalommal megpróbált elmenni Vettel mellett, azonban a két autó összeért, a német, brit duó pedig hamar a mezőny végére esett vissza. Bár a heppenheimi egészen a negyedik helyig küzdötte előre magát, ez mégsem volt elég bajnoki reményeinek életben tartásához. Hamiltont végül kilencedikként, körhátrányban intette le a kockás zászló, így a brit James Huntot idézve lett bajnok, hiszen 1976 megkoronázottja máig az utolsó olyan pilóta, aki egy fordulónyi lemaradásban végzett azon a GP-n, amelyen felülhetett a sportág trónjára.

Hamilton tehát a jelenkor titánjaival és nagy elődökkel vív virtuális harcot a számok kegyetlen csataterén, ahol a tények makacsul és megdönthetetlenül állnak, miközben hiányoznak az árnyalatnyi különbségek, a kohéziókat megdöntő kontextusok, és a „ha"-val kezdődő mondatok – még akkor is, hogyha ez a frázis épp ezzel a betűkettőssel indult. Hiszen a rekordokat jelentő teljesítmények és számok az utókornak szólnak, miközben az érzelmi töltöttség és az eredményeket felülíró háttérinformációk a jelenkor generációinak kiváltsága.

Ennek ellenére vannak versenyzők, akik képesek felülemelkedni a számokon, és Lewis Hamilton a pályán intézett beszédével, és az azon kívüli szokatlan stílusával már túlhaladva statisztikai mutatóin, és kitörve a dobozból véste be nevét talán a legnagyobbak közé a Formula–1 hatvannyolc éve íródó történetébe.