F1: a legnagyobb visszatérések Fangiótól Laudán át Kubicáig

NIKI LAUDA

A sort a napokban a 70. születésnapját ünneplő Niki Laudával kell kezdeni, akinek nürburgringi balesetét sokan sokféleképpen dolgozták már fel, a legemlékezetesebb talán a 2013-as Rush című film, amely elsősorban Lauda és James Hunt rivalizálásáról szól, ám a baleset is hangsúlyos szerepet kap benne.

Az 1976-os Német Nagydíj második körében a Bergwerk-kanyar előtti gyors bal törésnél a világbajnoki címvédő Lauda Ferrarijának hátulja kitört oldalra, és a pálya menti domboldalról visszavágódott az aszfaltcsíkra, ahol kigyulladva megállt. Lauda beszorult a roncsba, a többi érkező pilóta mentette ki az égő autóból.

Nagyon súlyos égési sérüléseket szenvedett, a belélegzett káros anyagok szétroncsolták a tüdejét – állapota miatt a kórházban a pap már az utolsó kenetet is feladta neki. Lauda bevallása szerint ez annyira feldühítette, hogy megfogadta, csak azért is életben marad. A kritikus napokat valóban átvészelte, majd a bajnoki cím reményében hihetetlen tempót erőltetett magára a rehabilitáció alatt is.

Amikor 41 nappal később ijesztően égett arccal, vérző sebekkel megjelent az Olasz Nagydíj helyszínén, sokan elszörnyedtek a látványától, ő azonban visszaült az autóba, és egészen az utolsó futamig harcolt a világbajnoki trófeáért – mindössze két versenyt hagyott ki, s Monzában a negyedik helyen zárt.

Abban az évben James Hunt lett a világbajnok, ám Lauda később még kétszer 1977-ben és 1984-ben is felülhetett a trónra.

Az ő története nemcsak a Formula–1, de az egyetemes sporttörténelem egyik legelképesztőbb visszatérése.

JUAN MANUEL FANGIO

Nem sokan tudják, de a sportág első ötszörös világbajnoka, az ötvenes éveket meghatározó legendás Juan Manuel Fangio F1-es pályafutása jelentős részében úgy versenyzett, hogy nem tudta százszázalékosan mozgatni a felsőtestét. Ennek hátterében az 1952-es monzai balesete állt.

Abban az idényben Formula–2-es szabályok szerint írták ki az F1-es világbajnokságot, így a Fangiót foglalkoztató Alfa Romeo nem indult, az argentin klasszis viszont sokféle autóversenyen részt vett. Így többek között a vb-pontversenyen kívüli Monzai GP-n is rajthoz állt, amelyre fél órával a start előtt esett be Észak-Írországból, úgy, hogy két napja nem aludt, és Lyonból vezetett Monzáig.

Ezek után utolsóként rajtolhatott el, s az első két körben 15 autót is megelőzött, majd a harmadik körében a két Lesmo-kanyar között egy pillanatra kihagyott a figyelme, s elmérte a második kanyart, autója lefutott a pályáról, átbukfencezett a kerítésen, a pilóta kirepült belőle, s nyakcsigolyatörést és agyrázkódást szenvedett.

Noha felépült, maradandó sérülést szenvedett, felsőtestét már kevésbé tudta mozgatni, mint korábban, ám a versenyzésben ez szerencséjére nem hátráltatta: ugyan csak 1953-ban indult legközelebb autóversenyen, és ebben az évben Alberto Ascari még megelőzte az F1-es vb-pontversenyben, 1954 és 1957 között egymást követő négy idényen át nem talált legyőzőre, sorozatban négy világbajnoki címet szerzett.

MIKA HÄKKINEN

A finnek későbbi kétszeres világbajnoka az 1995-ös idény utolsó versenye előtti időmérőn szenvedett hatalmas balesetet Ausztráliában: jobb hátsójának defektje miatt több mint 190 kilométeres óránkénti sebességgel vágódott a gumifalba.

A McLaren fiatal finn pilótája a becsapódás miatt eszméletét vesztette, a belsőkamerás felvételeken látható, hogy a feje ijesztően csapódott ide-oda, ráadásul lenyelte a nyelvét, ami miatt azonnal, ott a pálya szélén gégemetszést kellett rajta végrehajtani – alig másfél évvel Ayrton Senna halála után ismét egy pilóta életéért aggódott a világ.

Szerencsére a dr. Sid Watkins vezette pályaszéli csapat jól dolgozott és bár Häkkinen koponyája eltört és bal fülére elvesztette a hallását, ezt leszámítva maradéktalanul felgyógyult, még abból is, hogy a bal első felfüggesztés egy darabja térd alatt átszúrta a becsapódáskor a lábszárát.

A legszokatlanabb sérülése azonban egészen meglepő volt: azok az idegei is megsérültek, amelyek a szemének becsukásához, pislogáshoz szükségesek, ezért egy ideig éjszakára leragasztott szemekkel tudott csak aludni.

Häkkinen azonban mindössze három hónappal később már a McLaren 1996-os autóját tesztelte a Paul Ricard versenypályán, egy versenyt sem kellett kihagynia, és a következő hat idényben 20 futamot megnyert és összesen kétszer ünnepelhetett világbajnoki címet a McLarennel.

FELIPE MASSA

A brazil 2009-es balesetére talán ifjabb olvasóink is jól emlékeznek, hiszen tíz évvel ezelőtt éppen a Hungaroringen történt, így még olyan honi sajtótermékeknek is hosszú hetekig témát szolgáltatott, melyek egyébként elvétve foglalkoznak a Formula–1-gyel.

Az akkor a Ferrarinál versenyző Massát az időmérőn találta el egy rugó, amely az előtte haladó Rubens Barrichello autójáról szakadt le és nagyjából 250 kilométeres sebességgel vágódott a fejéhez. Pechjére a sisakjának legsebezhetőbb pontján ütötte meg az alkatrész, így az eszméletét vesztő pilóta koponyája betört.

Massán életmentő műtétet hajtottak végre, arccsont- és homloktörését operálták, majd Brazíliában folytatta a felépülést. Az idény hátralévő részében előbb Luca Badoer, majd öt versenyen Giancarlo Fisichella helyettesítette, s a következő szezon elején ismét visszafoglalta a helyét a Ferrarinál.

Noha F1-es pályafutásának még több mint a fele hátravolt, 11 futamgyőzelmét már nem tudta gyarapítani a hátralévő nyolc esztendőben, s 15 addig megszerzett pole-jáhez is csak egyet tett hozzá, miközben az addigi 28 dobogós helyezését még 13-mal toldotta meg.

JOHNNY HERBERT

A nyolcvanas évek végének egyik legígéretesebb brit tehetsége volt Johnny Herbert, ám nem sokon múlott, hogy félbeszakadjon a pályafutása, amikor 1988 augusztusában, még az F1-es bemutatkozása előtt súlyos balesetet szenvedett a Formula–3000-es bajnokság Brands Hatch-i futamán.

Egy korábbi baleset miatti újraindítást követően az első körben a svájci Gregor Foitek hátulról megtolta az autóját, amely orral előre a falnak ütközött és visszavágódott a pályára, az éppen elhaladó teljes mezőnybe. Összesen kilencen kiestek, s a legrosszabbul egyértelműen Herbert járt.

Kettős lábszár- és bokatörése után azonnal szóba került, hogy amputálják a lábfejét, ám az orvosokat végül a brit pilóta versenymérnöke beszélte le erről.

Herbert számára hosszú rehabilitáció kezdődött, ám a következő év eleje már a Formula–1-ben találta. Mankóval a hóna alatt érkezett meg a Brazil Nagydíj helyszínére, ahol a Benettonnal a 4. helyen végzett az első versenyén.Végül 12 szezont futott a királykategóriában, 161 GP-jéből 3-szor diadalmaskodott, míg visszavonulása óta a Sky Sports F1-et közvetítő stábját erősíti.

Bár a fentebb sorolt pilóták közül senki nem hagyott ki olyan hosszú időszakot, mint Kubica, s némelyikük sérülése még súlyosabb is volt, mint a most visszatérő lengyelé nyolc éve, az biztos, hogy akaraterejük, küzdőképességük és elszántságuk egyaránt az átlag fölé emeli őket – még egy olyan rendkívüli sportembereket tömörítő közösségben is, mint az F1.

Persze hogy aztán a lengyel mire jut Ausztráliában, jó kérdés: maga Kubica korábban elmondta, fogalma sincs, hogyan fogja bírni az idénynyitót, hiszen a tesztek során nem autózott 15 körnél hosszabb etapot, ráadásul csapata messze a legkevesebb kilométert pakolta a Williamsbe, és saját bevallása szerint mindössze a szükséges dolgok ötödét ismeri a gépével kapcsolatban.

Egy dolog azonban biztos: vasárnap Robert Kubica 158 futam kihagyása után, 8 év 4 hónap és 3 nap szünetet követően újra F1-es futamon áll rajthoz, amivel a vonatkozó örökrangsor ötödik helyére lép elő, a versenyek számát tekintve pedig a harmadik lesz..