Fernando Alonso 3.0 – az újrakezdő bajnokok krónikája

A Formula–1 eddigi 70 idénye során összesen 33 világbajnokot ünnepelhetett, közülük 16 pilóta nyert egynél több bajnoki címet. Ebből a 33 fős társaságbólcsupán hét versenyző mondhatja el magáról, hogy ilyen-olyan okból legalább egy teljes szezont kihagyott.

Ehhez a társasághoz csatlakozik most a 38 éves Fernando Alonso, aki még 2005-ben és 2006-ban a Ferrari és Michael Schumacher dominanciáját megtörve lett kétszer is világbajnok.

Egy, a McLarennél töltött balhés év után visszatért a Renault-hoz, hogy aztán két év után ismét távozzon: a Ferrarinál töltött öt év, majd négy – többnyire a Honda-erőforrás hibájából – pocsékul sikerült év után 2018 augusztusában bejelentette a visszavonulását, amit később egy év szabadságra módosított.

Ebből kettő lett, ez alatt az idő alatt a hosszú távú sportautózás töltötte ki leginkább a napjait: WEC-bajnok lett a Toyotával, s kétszer megnyerte a Le Mans-i 24 órás viadalt, megpróbálta kvalifikálni magát az Indy 500-as futamra 2019-ben – sikertelenül –, s az idén belekóstolt a terepraliba: elindult a Dakaron, ahol a 13. helyen zárt összetettben.

Miután a nyár elején beindult a pilótakeringő, a Renault Alonso szerződtetésével próbál meg visszakerülni azokba a magasságokba, ahol legutóbb 15 évvel ezelőtt járt – éppen a spanyollal. Alonso személyében tehát egy újabb világbajnok tér vissza legalább egy teljes idény kihagyása után.

Az első pilóta, aki világbajnokként legalább egy teljes szezont kihagyott, tulajdonképpen abba sem hagyta.

Az ötvenes évek legendás argentin pilótája, Juan Manuel Fangio 1951-ben szerezte meg első vb-címét, ám egy évvel később nem találni a nevét az F1-ben szereplők között.

Az 1951-es idény végén a Fangiót is alkalmazó Alfa Romeo kivonulása miatt csak a Ferrarinak voltak versenyképes autói, ezért 1952-ben inkább a Formula–2-es szabályrendszernek megfelelő autók számára írták ki a világbajnokságot, amelyben így is dominált a kisebb autóival is remeklő Ferrari.

Így aztán Fangio júniusig nem is talált magának szabad autót, majd két, a vb-pontversenybe nem számító futamon elindult, a harmadikon, Monzában pedig úgy összetörte magát – kirepült az autójából, és nyakcsigolyatörést szenvedett –, hogy az idény hátralévő része ráment a felépülésére.

Ezért nincs Fangiónak hivatalos, F1-es versenyzői statisztikája 1952-ből. Az 1953-as „visszatérése” után 54-től 57-ig sorozatban négy világbajnoki címet nyerve uralta a sportágat.

Az argentin Maestro tehát úgy lett az első, világbajnokként visszatérő pilóta, hogy vissza sem vonult. Nem úgy a másik véglet, az 1980-ban bajnoki címet szerző ausztrál kiválóság, Alan Jones, aki viszont kétszer is visszatért visszavonulásából.

Az ausztrál első búcsúja nagyszerűre sikerült, hiszen pályafutása 12., egyben utolsó győzelmét aratta az első Las Vegas-i Caesar’s Palace Grand Prix-n. A következő évben hazájában versenyzett, majd 1983-ban egy alkalomra – az USA Long Beachben rendezett nagydíjára – visszatért az Arrows csapathoz. Bár ne tette volna: 12 körrel a verseny vége előtt rosszul érezte magát, így feladta a futamot, majd bejelentette újabb visszavonulását.

A második távollét már majdnem két évig tartott. Az 1985-ös évad utolsó öt versenyére ült be a Team Haashoz – amelynek semmi köze a mai Haas istállóhoz –, ahol négyszer kiesett, egyszer csapata nem indult a futamon. A következő évben egy 4. és egy 6. hely még összejött neki rengeteg kiesés mellett, így végleg befejezte F1-es szereplését.

Jones volt tehát a legkevésbé sikeres visszatérő pilóta, ám őt időben megelőzte Niki Lauda.

A kiváló osztrák sofőr még kétszeres bajnokként az 1979-es Kanadai Nagydíj edzése után közölte csapatfőnökével, bizonyos Bernie Ecclestone úrral, hogy őt untatja „a körbe-körbe autókázás”, úgyhogy azonnal visszavonul.

Lauda két évig saját légitársaságát működtette, ám elfogyott a pénze, ezért az 1982-es szezon rajtjánál már ott ült a rajtrácson az egyik McLarenben.

Második „újonc” évében két futamot nyert, majd 1984-ben, további öt győzelmet aratva, megszerezte harmadik világbajnoki címét – fél ponttal megelőzve csapattársát, Alain Prostot.

Lauda tehát Jones után a másik véglet a visszatérő világbajnokok sorában – eredményesség terén –, míg Nigel Mansell afféle arany középutat képvisel.

Az 1992-es bajnok a következő évben a tengerentúli Indycar-sorozatban lett első – újoncként... Aztán 1994-ben eljött a visszatérés ideje.

Az F1 történelmének egyik legnagyobb hatású szezonjában a tragikus imolai balesetben elhunyt Ayrton Senna pótlására a Williamsbe került újonc, David Coulthard helyén kapott a szezon közepén egy, a szezon végén pedig három versenyt a bajszos bajnok (a többi versenyen Indycar-szereplése miatt nem indult). Egy negyedik helyezéssel, valamint az idényzáró megnyerésével segített csapatának bebiztosítani a konstruktőri vb-címet.

A következő idényt aztán már talán neki sem kellett volna elvállalnia: 95-re aláírt a McLarenhez, ám a szezon első két versenyén egyszerűen nem fért be az autóba. Imolában két kör hátrányban a 10. helyen zárt, alig tudta tartani a középmezőnnyel a tempót, a következő versenyen Barcelonában meg műszaki hiba miatt feladta a futamot. Ezt követően – arra hivatkozva, hogy nem versenyképes az autója – végleg visszavonult.

Nem Lauda volt az egyetlen, aki visszatérése után világbajnoki címnek tudott örülni: a francia Alain Prost 1993-ban ünnepelte negyedik bajnokságát – miután a komplett 1992-es szezont kihagyta.

Történt, hogy Prost az 1991-es Japán Nagydíjon Ferrariját egy teherautóhoz hasonlította, mire válaszlépésként az olasz csapat azonnali hatállyal megvonta tőle a versenyülést.

A jó szavakért cserébe ráadásul a Ferrari nem engedte el Prostot élő szerződéséből, így kénytelen volt kihagyni a 92-es idényt.

A 93-as évadban a Williamshez igazolt, és a második helyen záró nagy rivális, Senna és a harmadik helyen végző csapattárs, Damon Hill előtt végezve megszerezte negyedik világbajnoki címét, az idény végén végleg szögre akasztotta a bukósisakot, soha többé nem tért vissza versenyzőként.

Prost visszatérése után a következő, legalább egy év szünet után újra F1-esautóba ülő korábbi bajnokra 17 évet kellett várni: Michael Schumacher 2010-ben, hároméves aktív pihenés után döntött úgy, hogy ismét a volán mögé ül, mégpedig az akkor újoncnak számító Mercedesnél.

A hétszeres világbajnokként 2006-ban a színről lelépő németről persze folyamatosan hallani lehetett, hogy rövidesen visszatér, de hol ő nem akart újból beülni a Ferrariba, hol meg az egészségi állapota nem volt megfelelő – motorbalesete miatt a nyaka nem bírta a terhelést, így Hungaroringen súlyos balesetet szenvedő Felipe Massa helyére két olasz, előbb a teljes csődnek bizonyuló Luca Badoer, illetve az őt két verseny után leváltó Giancarlo Fisichella került 2009-ben.

A hétszeres bajnok „második pályafutása” az F1-ben azonban nyomába sem érhetett az elsőnek.

Bár kétségtelenül hasznos volt a Mercedesnek a rengeteg tapasztalata, amivel az autó és a csapat fejlesztését segítette, kiváló statisztikáin csak rontott a három év alatt. Ez idő alatt 58 futamon egy dobogó, egy leggyorsabb kör szerepel a neve mellett, és egy büntetés miatt elvett pole pozíciót jegyezhettünk még fel. Na meg az, hogy mindhárom évben kikapott csapattársától, Nico Rosbergtől az év végi összesítésben.

A 2012-es második, immár végleges visszavonulása után egy évvel Schumacher 2013 decemberében családjával síelt Franciaországban, amikor súlyos fejsérüléssel járó balesetet szenvedett,fél évig kómában volt, s azóta családi körben ápolják, s a baleset óta nem került a nyilvánosság elé.

Alonso előtt már csak egyetlen világbajnok van, akiről szót kell ejteni, mégpedig Kimi Räikkönenről, akinek 2011-es visszatérése kapcsán cikkünk eredeti verziója készült. Ha valamit nem gondoltunk volna akkor, az az, hogy a finn még 2020-ban is versenyezni fog: 40 évesen az Alfa Romeóban küzd a többiekkel, s pályafutása második része már hosszabb, mint az első.

Räikkönen 2007-ben nyert vb-címet a Ferrarival, majd a 2009-es idény végén 157 futammal a háta mögött elment NASCAR-ozni, meg rallizni két évre, s visszatérése óta az első Stájer Nagydíj volt a 160. teljesített versenye. A szünet után Räikkönen egyébként korábbi 18 futamgyőzelméhez további hármat tett hozzá, kettőt a Lotus, egyet a Ferrari pilótájaként. Utóbbi sikerével a rekordokat is átírta, miután pályafutása első (2003, Malajziai Nagydíj) és eddigi utolsó (2018, Amerikai Nagydíj) győzelme között 15 év 6 hónap és 28 nap telt el, ami a leghosszabb időszak ebben a kategóriában.

Íme tehát a világbajnokként, legalább egy szezont kihagyó pilóták visszatéréseinek története, ennek a „könyvnek” a lapjait írhatja tovább Alonso, aki tulajdonképpen már másodszor tér vissza az F1-be, hiszen miután a Minardinál 2001-ben bemutatkozott az idény végén, kihagyott egy évet: a Renault-nál lett tesztpilóta, s csak 2003-ban kapott versenyzői ülést a franciáknál.

Az nem valószínű, hogy Fernando Alonso első renault-s időszakához, valamint Laudához és Prosthoz hasonlóan elindul a bajnoki cím felé. Hogy mi lesz a spanyol sorsa, hogy Räikkönenhez, Mansellhez hasonlóan gyarapítja-e még futamgyőzelmei számát, vagy a Schumacher-féle megbízható középszert hozza a stabil pontszerzésekkel, netán kiröhögteti magát, mint Alan Jones vagy éppen az autójába be nem férő bajszos angol bajnok, nos, mindez 2021-ben kiderül...

(A szerző megjegyzése: cikkünk a Kimi Räikkönen 2011-ben bejelentett visszatérése kapcsán készített írásunk felfrissített változata. Az eredeti itt olvasható.)