Történelmi százas: miért épp Hamiltonnak sikerült?

ISTENADTA TEHETSÉG

Ahogy a kiemelkedően sikeres sportolók esetében gyakran megfigyelhető, milliónyi rajongója mellett Lewis Hamiltonnak is számos kritikusa van, de még ők sem vitathatják, hogy a brit klasszis minden idők egyik legragyogóbb F1-es tehetsége.

Azok a mérnökök és csapatvezetők, akiknek megadatott, hogy vele és Michael Schumacherrel is együtt dolgozzanak, Ross Brawntól kezdve Jock Clearen át Andrew Shovlinig, rendre leszögezik, a két versenyző nem is különbözhetne jobban egymástól, egyvalami mégis közös bennük: az ösztönös, istenadta tehetség. Ez az, ami kiélezett helyzetben, nagy nyomás alatt az időmérő döntő etapjának utolsó körében is sokszor megmutatkozik, elképesztve a csapattagokat és ellenfeleket egyaránt.

A Mercedes szakemberei azt is elárulták, Hamilton zsenialitása többek között abban rejlik, hogy az autóba ülve kapásból képes olyan magas szinten teljesíteni, amely eléréséhez például Nico Rosbergnek „ezer kör” kell, más pilóták pedig el sem jutnak odáig.

ELKÉPESZTŐ MERCEDES-DOMINANCIA

Hamilton abban a kivételezett helyzetben van, hogy pályafutása kezdetétől olyan autóban ül, amellyel minden évben elérhető a pole pozíció, de a rekordhalmozás kapcsán az igazi áttörést a Mercedes dominanciája jelentette a turbóhibrid éra 2014-es indulásával.

F1-es karrierje első hét évében a brit pilóta 31 pole pozíciót szerzett, ezt a számot pedig már az azt követő három idényben kis híján megduplázta, vagyis látszik, az autó rengeteget nyomott a latban a rajtelsőségek megszerzésekor.

Ez egyébként elfogadható érv a fanyalgóktól, nekik azonban arra is emlékezniük kell, anno Hamilton korántsem csak „beleült a tutiba”, hanem az egész karrierjét veszélyeztető lépéssel igazolt a topcsapat McLarentől a vergődő Mercedeshez. Amikor 2012 őszén meghozta döntését a váltásról, az ezüstnyilak a konstruktőri tabella ötödik helyén szerénykedtek, közel három év alatt egyetlen pole pozíciót és győzelmet felmutatva.

A küszködő istálló nyilvánvalóan Sebastian Vettelt vagy Fernando Alonsót is tárt karokkal fogadta volna, az akkori topversenyzők közül mégis csak Hamilton látta fényesnek a Mercedes jövőjét, vagyis nem fair színtiszta szerencsének beállítani elképesztő hegemóniáját.

RAPSZODIKUS BELSŐ KONKURENCIA

Bár pályafutása során Hamiltonnak három aktuális vagy későbbi világbajnok csapattársaként kellett helytállnia, kiemelkedő sikereit Fernando Alonso, Jenson Button és Nico Rosberg sem lehengerlő időmérős teljesítményének köszönheti.

A trió tagjainak legnagyobb erőssége egyértelműen a versenytempóban rejlett, igaz, a német versenyző 2014-ben egy mért körön jobban ráérzett a turbóhibrid Mercedesre, és 11 pole-t szerzett Hamilton hét rajtelsőségével szemben. A következő két évben viszont fordult a kocka, és a brit egyértelműen maga felé billentette a mérleg nyelvét, utána pedig Valtteri Bottas kizárólag 2019-ben volt méltó ellenfele az időmérőkön.

Bár a McLarennél két éven át Heikki Kovalainen a közelébe se tudott férkőzni, összességében erős túlzás lenne azt állítani, hogy Hamilton középszerű csapattársak mellett érte el 100 pole pozícióját. Rosberg mégiscsak 29 rajtelsőséget „csent el” előle, de kicsit stabilabb teljesítménnyel ő és a többi kolléga még jobban meg tudta volna keseríteni a brit életét.

MI LETT VOLNA, HA… – SENNA ÉS A MÚLT

Sokan a mai napig Ayrton Sennát tartják az F1 igazi időmérős királyának, és a brazil lenyűgöző statisztikáit figyelve ez nem is áll messze a valóságtól. 162 időmérőn 65 pole pozíciót szerzett, ami a 40 százalékos hatékonyságot is meghaladja, a rekordokat illetően pedig a legnagyobb kérdés: mi lett volna, ha nem következik be 1994-es tragédiája?

A háromszoros világbajnok ugyanis épp a korszak legjobb csapatánál, a Williamsnél versenyzett, amellyel még Michael Schumacher felemelkedése ellenére is könnyen uralhatta volna az F1-et egészen 1997-ig. Figyelembe véve, hogy ebben a négy évben a brit csapat színeiben még a Sennánál egyértelműen gyengébb képességű pilóták is 38 pole-t tudtak felmutatni, nem vállalunk vele nagy kockázatot, ha kijelentjük: az 1994-ig 65 rajtelsőségig jutó brazil az azt követő néhány idényben eljuthatott volna a 100 rajtelsőségig.

Bár előtte Jim Clark és Juan Manuel Fangio időmérős hatékonysága is félelmetes volt, az ő idejükben egyszerűen még nem rendeztek egy évadban annyi nagydíjat (konkrétan: a mostani futammennyiség harmadáról, legfeljebb a feléről lehetett szó), hogy a százas mérföldkő realitás lehetett volna.

A STATISZTIKÁT TORZÍTÓ TÉNYEZŐK

A statisztikák szerelmesei nehéz szívvel gondolhatnak vissza a 2003 és 2009 közti időszakra, amikor – a rajtsorrendet erősen befolyásolva – a pilótáknak a versenyre megtankolt autóval kellett részt venniük az időmérőn. Mivel már néhány kilogramm üzemanyag is tizedmásodperceket jelenthet a köridő tekintetében, ez a szabály durván torzítja a pole pozíciós statisztikákat. A 68 rajtelsőségig jutó Michael Schumacher négy, Hamilton pedig három idényt teljesített ebben az időszakban, vagyis időmérős eredményeik egy része nem feltétlenül a valós teljesítményüket tükrözi.

Jenson Button például a mai napig párás szemmel idézi fel 2004-es imolai pole pozícióját, holott a versenyen kiderült, két körrel kevesebbre elegendő benzint tankoltak bele az autójába, mint Schumacherébe, és ez nagyjából ki is adta a kettejük közti időmérős különbséget. Pró és kontra több ilyen eset torzítja a statisztikákat, nem beszélve a különböző rajtbüntetésekről, melyeknek Hamilton haszonélvezője és áldozata is volt pályafutása során (például 2007-es Magyar Nagydíj, illetve 2012-es Spanyol Nagydíj).

A száz pole pozíció elérése azonban így is, úgy is fantasztikus tett, amit belátható időn belül aligha ismétel meg bárki más.