A száguldás már a múlté – interjú Baumgartner Zsolttal

– Mi az első karácsonyi emléke?
– Négyéves lehettem, és egy kismotor volt a fa alatt – mosolyodik el Baumgartner Zsolt, hazánk egyetlen Formula–1-es pilótája, aki ma már háromgyermekes édesapa. – Majdnem kiugrottam a bőrömből örömömben, de azt mondták, egyelőre csak felülni lehet rá, majd kipróbálhatom, amikor jobb idő lesz, és kicsit nagyobb leszek. Igen ám, de a szomszéd srác idősebb volt nálam, mi ketten együtt szépen rájöttünk, hogyan lehet beindítani a motort, és megtanultunk menni is vele.

– Van valamilyen hagyomány, amelyet a Baumgartner család mindig követ az ünnepen?
– A borleves.

– Nem halászlé?
– Nem, borleves. Az mindig szokott lenni, bor van benne, fűszerek, tojássárgája, cukor, talán tejszín, de az utóbbiban nem vagyok biztos, mert mindig anyukám készíti. Meg persze kerül hal is az asztalra, azokból a süllőkből, amelyeket a nyár folyamán fogok.

– Értem már, miért hozott kisfia, Gergő csalinak való kis műanyag halakat a fotózásra. Nagy horgászok?
– Szeret kint ülni velem a vízparton, persze, egyelőre játékbotokkal próbálkozik, de nagyon érdekli minden, amit velem együtt lehet csinálni.

– Az látszik. Elmesélte, hogy a napnak melyik szakában, milyen bottal és milyen csalival érdemes pontyra menni és milyennel keszegre.
– Elképesztő, ahogy szívja magába az információkat, és hogy meg is jegyzi őket. Nyitott minden újdonságra, de így van ez a két lány esetében is – csak őket egész más dolgok érdeklik: Anna például imádja a lovakat, most éppen az a leghőbb vágya, hogy lovasedző legyen. És tisztában van vele, hogy ehhez nem elég, ha felül a lóra, hanem azt is tudnia kell, hogyan bánjon vele, miként tisztítsa meg a patáját, mivel etesse.

– A karácsonyi fényképezkedést is ő élvezte a legjobban.
– Érdekes, hogy családdal sosem voltunk még ilyen fotózáson, de lehet, hogy a Nemzeti Sport hagyományt teremt, mert nagyon jól éreztük magunkat, nem volt benne semmi görcsösség.

– Térjünk vissza kicsit a régi karácsonyokhoz... Mi az, ami gyerekkorából bevillan kedves emlékként?
– A fenyőillat és az, hogy a Mennyből az angyalt énekeljük – ez a hagyomány a mai napig megvan, nem tudnék műfenyőt elképzelni, és az éneklés sem maradhat el, hiszen abban a néhány percben jó kicsit lelassulni, elcsendesedni, abban a néhány percben megáll a nagy rohanás, és csak mi vagyunk... Ez a karácsony csodája. Aztán persze a gyerekek elkezdenek rohangálni, megyünk vacsorázni, és gyorsan visszatér minden a megszokott kerékvágásba.

– Alapvetően megváltozott az ünnep a gyerekek, Anna, Gergő és Julcsi érkezésével, ugye?
– Igen, most már az ő örömük a legfontosabb, és mivel az életritmusuk is más, mint a felnőtteké, nagyon ügyesen kell gazdálkodni az idővel – ez még hat év után is újdonság, és valamilyen szinten mindenkitől türelmet kíván.

– A Jézuska hozza az ajándékot?
– Az angyal. Levelet is írnak neki, a feleségem, Zsófi ösztönzi őket. A Mikulásnak is „írtak”, és most az angyalnak is – persze anyai segédlettel.

– Emlékszik, ön meddig hitt az angyalban?
– Szép lassan kopott el a hitem. Többször bizonytalanodtam el, voltak apróbb jelek, és körülbelül elsős lehettem az általánosban, amikor fokozatosan világossá vált számomra, mi hogy van karácsonykor, miként „működteti” édesanyám.

– Mindig sok gyereket szeretett volna?
– Nekem nincs testvérem, ezért mindenképp akartam, hogy Annának legyen, s mivel a feleségem, Zsófi hármat szeretett volna, így három lett. Korban viszonylag közel állnak egymáshoz, és a kicsivel is egyre könnyebb, de nyilván teljesen más úton járunk, mint korábban, amikor még csak ketten voltunk.

– Jól megvannak egymással a kicsik?
– Előfordul, hogy marakodnak, de szerintem ez normális – az idő nagy részében pedig teljesen jól elvannak együtt.

– Önnek nemcsak az ünnepek miatt lesz különleges az év vége: január elsején tölti be a negyvenet...
– Na látja, ezzel eddig nem is foglalkoztam. De talán azért sem, mert a buli meg a jó hangulat most érthető okokból elmarad – sebaj, majd pótoljuk nyáron, vagy amikor lehet.

– Hogyan éli meg ezt a mérföldkövet?
– Nyilván egyrészt a négyes az éveim számában azt jelzi, hogy ez már tényleg a felnőttlét – ha eddig nem vettem volna észre abból, hogy nagyobb rajtam a nyomás és a felelősség az élet minden területén.

– Azért a Formula–1-ben sem volt kicsi a felelősség. Tényleg, akkoriban rohanós volt az ünnep?
– Abszolút nem. Akkor még nem volt ennyi verseny, és bár 2003 decemberében valóban teszteltem, az a hónap elején-közepén volt, úgyhogy karácsonyra már rég itthon voltam. A mostani versenyzőknek sokkal nehezebb, teljesen elhúzódik az idény, jóformán két héttel az ünnep előtt esnek haza, épphogy letöltik a karantént, és már ott a nyakukon a karácsony.

– A gyerekek tudják már, hogy az édesapjuk Magyarország egyetlen Formula–1-es pilótája?
– Anna már élőben is látta a kétülésest, volt kint velünk a Hungaro­ringen, Gergő pedig videofelvételeket látott róla. Ő amúgy is nagyon lelkes, szereti a sportautókat, imád beülni a Mégane-ba, mindig nógat is, hogy „Apa, menjünk gyorsan!”, és legyen ez csak a mi dolgunk, a fiúké...

– Ha egyszer azt mondaná, hogy szeretne egy kismotort?
– Hála az égnek, ez egyelőre nem téma, viszont körülbelül három óra alatt megtanult hoverboardozni, amin őszintén elképedtem, hiszen ezen a szerkezeten még a felnőttek közül sem mindenki tud megállni – testsúlyáthelyezéssel lehet vele előre- vagy hátramenni, a legtöbben elsőre orra buknak. Annának és Gergőnek viszont elképesztő érzéke van hozzá.

– Úgy érzem, direkt nem akarta megérteni a kérdést...
– A kismotor – igen. Megmondom őszintén, nem erőltetem, amíg magától nem jut eszébe. Én mindig is nagyon szerettem motorozni, és néha még ma is elfog a kísértés. Tudja, a Formula–1-es időszakban hagytam abba, mert tiltva volt. Aztán meg már nem ültem vissza a veszélyek miatt, de a mai napig lázba hoz, mert azért a sebesség szeretete nem múlt el. De ha fel is ülök egyre, néhány száz méter után lerakom, mert mégiscsak háromgyerekes apa vagyok.

– Na jó, akkor nehezebbet kérdezek. Ha Gergő – vagy Anna, vagy Julcsi – egyszer odaáll ön elé, és azt mondja, apa, én autóversenyző akarok lenni, mit válaszolna?
– Egyrészt örülnék, másrészt azért valószínűleg megpróbálnám lebeszélni. Tudja, elég rögös út ez, én nekik könnyebbet kívánnék, ha lehet.

– És mi volna a karácsonyi kívánsága?
– Hogy az élet zökkenjen vissza a normális kerékvágásba – ennél aktuálisabb aligha van manapság –, és persze az, hogy a szeretteink velünk együtt egészségesek maradjanak.