KAPUSOK

IVO VIKTOR

Minden idők legjobb cseh(szlovák) kapusát tisztelhetjük az 1942-ben született, nem éppen kapustermetű Ivo Viktorban (vajon mit szólna ehhez Frantisek Plánicka?), aki sokak szerint az egész keleti blokk legjobb kapuvédője a szovjet „Kesztyüsev", Lev Jasin mögött. Odahaza sokszoros bajnok és kupagyőztes volt, ötszörös év játékosa, de manapság szinte csakis az 1976-os Eb miatt szoktuk emlegetni a nevét: mind a fénykorukat élő hollandok, mind a nyugatnémetek ellen parádésan védett (ne feledjük, két évvel korábban ők meccseltek egymással a világbajnokság fináléjában). Jellemző módon év végén az Aranylabda-választáson az NSZK-beli Franz Beckenbauer diadalmaskodott a holland Rob Rensenbrink előtt, de a bronzlabdát a nagy Ivo érdemelte ki. Bár a magyar futball is dicsekedhet nagyivókkal, sőt cseh kollégájuk annyiban is különbözik tőlük, hogy 1969-ben is a legjobb kapus volt a France Football mérvadó voksolásán. Az aranykezű Plánicka méltó utóda az IFFHS szerint minden idők 24. legjobb kapusa, maga Plánicka a hatodik ezen a listán. Egyébként Viktor már az 1970-es vb-n is szerepelt, mérsékelt sikerrel, de azt elmondhatja magáról, hogy ő volt az a kapus, akinek Pelé kis híján gólt vágott a felezőről (egyébként első válogatottsága alkalmával Pelé avatta fel: négy perc után). „A 34 éves kapus karrierje legjobb hetét produkálta az 1976-os Eb-n. A hollandok és a németek ellen a csodával határos védéseket mutatott be" – indokolta az uefa.com, hogy miért került be Viktor a torna álomcsapatába. A Dukla fekete párduca ezzel véget is vetett válogatottbeli karrierjének, majd 1977 őszén a magyarok elleni gála alkalmával búcsúzott. Később edzősködött, kevés sikerrel.

FRANCESCO TOLDO

„Toldo zseniális portás, azonban nagy balszerencséjére a világ legjobbjának, Gianluigi Buffonnak a kortársa, így a válogatottban mindössze egyszer, a 2000-es Eb-n mutathatta meg nagy tornán is tudását – igaz, akkor ő volt a kontinensbajnokság legjobbja!" – írtuk a széles mosolyú kapuvédőről egy ásatag Bajnokok Ligája-adatbankban. A közel kétméteres, de fantasztikus reflexekkel megáldott Toldo a Milan színeiben lett profi labdarúgó, de ott nem fért be a keretbe Sebastiano Rossi, Francesco Antonioli és Carlo Cudicini miatt, így kisebb csapatokban kölcsönjátékoskodott, majd a Fiorentinánál állapodott meg. „Lilában" robbant be 1995-ben a Serie A-ba, U20-as Európa-bajnok lett, majd a felnőttválogatottban is bemutatkozott egy horvátországi Eb-selejtezőn Luca Bucci helyén, aki piros lapot kapott a 10. percben, és az ifjú Toldo lett a mezőny legjobbja! A nemzeti csapatban Buffon, Gianluca Pagliuca és Angelo Peruzzi miatt sokáig csak kevés lehetőséget kapott, 2000-ben viszont eljött az ő ideje. Pagliuca visszavonult a squadrától, Peruzzi és Buffon megsérült, ő pedig a holland-belga tornán a döntő legvégéig védett minden védhetőt és kevésé védhetőt, sem közelről, sem távolról, sem a 11-es pontról nem tudtak kifogni rajta; hősiessége, elszántsága még ma is beszédtéma Olaszországban – amit pedig a hollandok elleni elődöntőben művelt, az valósággal oktatófilmes kategóriába tartozik, bravúrhalmazok összerakása mellett három 11-es is védett. Ám milyen a kapussors, a fináléban sok szakértő szerint jócskán benne volt a franciák egyenlítő góljában: ha Sylvain Wiltord szélről meglőtt labdájára nem vetődik, hanem lábbal próbálja meg kirúgni a labdát, akkor az olaszok az Európa-bajnokok.... Egy évre rá 26.5 millió euróért az Interhez igazolt, ahol négy idényen át kirobbanthatatlan volt a kapuból, majd átadta helyét a nála nyolc évvel fiatalabb Júlio Césarnak. 2005-ben felvetődött, hogy az Arsenalba vagy a Manchester Unitedbe menekül, később a Milannal és a Juventusszal is összepletykálták, de hű maradt az Interhez, amellyel rengeteg nagy trófeát nyert. 2010 nyarán vonult vissza, utolsó tétmérkőzését éppen a Fiorentina ellen vívta, az Olasz Kupa elődöntőjének első felvonásában. Egyébként három Eb-n és két vb-n is kerettag volt, de csak 2000-ben lépett pályára. Az Intertől visszavonulása után sem szakadt el, az utánpótlásban dolgozik, és az U20-as válogatott kapusedzője.

JOBBHÁTVÉDEK

JOCELYN ANGLOMA

Az 1965-ben született, Guadeloupe-ról származó, az ottani válogatottban többször is fellépő Jocelyn Gaétan Angloma az 1996-os Eb-n nyújtott teljesítménye miatt került be keretünkbe. A gyors, kiváló felépítésű, nagy munkabírású jobbhátvéd, aki mosolyogva futott tíz körüli kilométereket és segítette rendületlenül a támadásokat akkor, amikor még ez nem volt divat, a Rennes-Lille-PSG-Marseille-Torino-Inter-Valencia vonalat szolgálta 1985 és 2002 között. A gall nemzeti csapatban 37 alkalommal szerepelt, de 1965-ös születésű lévén éppen a nagy felfutás idejére öregedett ki, és adta át helyét Lilian Thuramnak. Annak idején az 1988-as U21-es Eb-győztes francia válogatottban tűnt fel, az OM BEK-győzelme idején és Torinóban élte fénykorát, de veteránként a Valenciát bajnoki címhez és két BL-fináléhoz segítette. Negyvenkét évesen még visszatért egy kis időre a guadeloupe-i L'Etoile de Morne-a-l'Eau együttesébe és új válogatottjába. 1992-ben Michel Platini szövetségi kapitány „kakasai" titkos esélyesként érkeztek a tornára, de csúnyán lebőgtek, bennragadtak csoportjukban, csupán két futballistára nem lehetett panasz: Anglomára és Laurent Blanc-ra. Előbbi jelenleg a guadeloupe-i válogatott segédedzője, utóbbi Platini utóda.

JOAO PINTO

Az 1961-es születésű Joao Domingos da Silva Pinto a Porto legendája, hiszen csakis ebben a gárdában profiskodott (1981–1997). Sokszoros bajnok, kupagyőztes, BEK- és Világkupa-első. A válogatottban 70 alkalommal szerepelt, például az 1986-os vb-n, de itt kevés sikerrel, pedig előtte a kontinenstorna egyik legjobb védője volt – ami nem is csoda, hiszen Sir Bobby Robson szerint a portugálnak két szíve és négy lába volt. A franciaországi versengésen válogatottját csak hatalmas küzdelmek során ütötték ki az elődöntőben a későbbi győztes házigazdák. „A csoportmérkőzéseken gólt sem kapó Bento – Joao Pinto, Lima Pereira, Eurico, Álvaro Magalhaes védelmi ötös fémjelezte csapat ... sokáig jól állt, vezettek is, ám a tartaléksorból előlépett balhátvéddel, Jean-Francois Domergue-gel nem bírtak, aki duplájával lefőzte őket" – írtuk róluk egy sportlegünkben. A mára kifejlett Eusébio-hasonmás Pinto később megpróbálkozott az edzőséggel, négy évig volt asszisztens imádott Portójánál.

KÖZÉPHÁTVÉDEK

ANTONIO MACEDA

Szintén az 1984-es Eb-n élte fénykorát a spanyol középső védő, Antonio Maceda, és sokan ma is esküsznek rá, hogy ha a kiváló bekk pályára lép a franciák elleni döntőben, azok még nehezebben verik meg (ha megverik) a spanyolokat. A Sporting Gijón játékosa felülmúlhatatlan védekező munkája mellett a tornán két gólt is vágott: egy győzteset a címvédő NSZK-nak a csoportzárón a 90. percben, egyet pedig a dánoknak az elődöntőben (ezzel egyenlítettek a spanyolok, majd értékesítette a maga labdáját az orosz rulettben is). Nemsokára el is vitte Gijónból a Real Madrid, itt 1988-ig futballozott. Két vb-n vett részt, kevéske sikerrel, az 1986-os után komoly sérülésekkel bajlódott, ezért is vonult vissza a gólerős középső védő olyan fiatalon.

TRAJANOSZ DELLASZ

Mi sem természetesebb, hogy a 2004-es Eb-győztes görög válogatott védelmének oszlopa, Trajanosz Dellasz is helyet követelt magának keretünkben. A jól megtermett, söprögetőként és emberfogóként is bevethető védő az Ariszban, a Sheffield Unitedben, az AEK Athénben, a Perugiában és a Romában is profiskodott 2010-es visszavonulásáig. Nevét mégis azért őrizzük meg emlékezetünkben, mert 2004-ben, 28 évesen Portugáliában csodát tett. Már a csoportmérkőzések alatt is kiemelkedően védekezett, majd a csehek elleni elődöntő hőse lett, a hosszabbítás első félidejének utolsó pillanataiban Vassziliosz Cartasz szöglete után egy méterről fejelt Petr Cech kapujába. Dellasz 22. válogatott mérkőzését játszotta, és élete első gólját szerezte görög mezben. Ám nemcsak góljának köszönhetően lett ő a mérkőzés embere, hanem azért is, mert az általa vezérelt védelem „eredménytelenné tette" az addigi négy fellépésén tíz gólt szerző cseh csapatot. Szerepelt még a 2008-as Eb-n is, felejthetően, de négy évvel korábban az egyik legnagyobb görög hős lett.

NOVÁK DEZSŐ

Bizony, a mai fiatalok el sem hiszik, de magyar futballista is bekerült anno a torna álomcsapatába: 1960-ban Bene Ferencet és Novák Dezsőt is delegálta oda az UEFA. „Novák minden idők legeredményesebb futballistája az olimpiákon, egy bronz mellett két aranyat nyerve. A tokiói játékokon melegített be az Eb-re, ahol bronzéremhez segítette csapatát, a dánok elleni bronzmérkőzésen két gólt lőve a hosszabbításban" – értékelte spanyolországi teljesítményét a szervezet honlapja. Ne feledjük, akkoriban az olimpiákra a profik nem utazhattak el, csak a „szocsta" országok amatőrjei, de így is szépen csillognak az érmek – mit nem adnánk ma ilyen féloldalas sikerekért! Az 1939-es születésű, társbérletes Eb-gólkirály Novák nagy bánatára több nagy tornára nem utazhatott el a felnőttválogatottal nem akármilyen konkurenciája, a Mátrai Sándor, Ihász Kálmán, Sárosi László, Káposzta Benő, Szepesi Gusztáv ötös miatt. Edzőként kárpótolta magát, hiszen több alkalommal is sikerre vezette a Ferencvárost, szeretett klubját, nem mellékesen a Bajnokok Ligája-csoportkörbe is eljuttatta övéit.

ANTON ONDRUS

A csehszlovákok szlovák származású védőjének nevét, mi tagadás, ma már kevesen ismerik – ezért került be ebbe a cikkbe. Az 1950-ben napvilágot látott Ondrus nem meglepő módon 1976-ban futotta élete formáját, a Slovan söprögetője csapatkapitányként nőtt a mezőny fölé – kollégái közül – a tornán. A nyugatnémetek és a hollandok ellen remekelt: az elődöntőben az első két gólt ő jegyezte (igaz, a másodikat saját kapusának, Viktornak postázta, mert Ruud Geels lövése megpattant rajta), a fináléban nem rajta tudtak kifogni a szövetségi németek, ráadásul értékesítette a maga tizenegyesét a „szétlövésben", a harmadik körben. Szerepelt még a bronzot hozó 1980-as Eb-n is, kevesebb egyéni csillogással, majd sikerei elismeréseképpen Nyugatra igazolhatott: a belga FC Bruges-ben, a francia Évianben és a svájci FC Bielben. A légi párbajok hőse Svájcban telepedett le, majd 2008-ban a válogatott menedzsere lett.

ABEL XAVIER

Igazi „paradicsommadár" veszett el a futballból az 1972-es születésű portugál hátvéd, Abel Luís da Silva Costa Xavier 2008-as visszavonulásával. A bekk néha ugyanis olyan frizurákban pompázva lépett a gyepre, hogy az egyszeri ember ezt látván hirtelen elkezdte a tv-képernyőt huhókolni, közben morogni a gyerkőcökre, hogy újfent összetejbegrízezték a készüléket. Mindemellett Xavier a portugál „aranygeneráció" alaptagja volt, 1991-ben U20-as világbajnok. Az Estrela Amadorában bukkant fel, ahol José Mourinho volt a pályaedző, majd 1993-ban a Benficához igazolt, és a felnőttválogatottban is bemutatkozott. A 2000-es Eb-n élete formájában játszott, de csúnya cirkuszt vágott le, miután a franciák ellen büntetőt érően kezezett, de a 2002-es vb-n csak csereként lépett pályára, egyszer. A nagy világvándor megfordult a Bariban, az Oviedóban, a PSV-ben, az Evertonban, a Liverpoolban, a Galatasarayban, a Hannoverben, a Romában, a Middlesbrough-ban, a Los Angeles Galaxyben és a Rasz al-Kajmahban, mielőtt át nem tért a muszlim hitre, és be nem jelentette visszavonulását az aktív játéktól. Új nevén Fajszált (Hajszál...) még Xavierként az emlékezetes hiszti miatt az UEFA kilenc hónapra eltiltotta, később doppingolás miatt is kapott egy év „helyben járást". Bohóckodások és hányattatások ide vagy oda, a 2000-es Eb nagy felfedezettje és főszereplője volt a portugál bekk.

BALHÁTVÉDEK

JEAN-FRANCOIS DOMERGUE

„Minden idők egyik legjobb portugál válogatottja története első Eb-elődöntőjére készülődött 1984-ben, minden idők egyik legjobb Európa-bajnokságán. A hitchcocki dramaturgiával íródó június 23-i francia–portugál mérkőzés vélhetően örökre belevésődött a futballszerető emberek emlékezetébe, hosszabbítást, két fordítást, utolsó pillanatokban szerzett győztes gólt is láthatott a nagyérdemű – szóval volt minden, ami izgalmassá tehet egy labdarúgó-találkozót. Hol a házigazdák, hol a portugálok érezték magukat nyeregben, a végén utóbbiak sírtak, előbbiek nevettek. Hiába játszotta karrierje meccsét Rui Jordao, a Sporting csatára, két gólja sem volt elég a sikerhez. Méghozzá azért nem, mert a túloldalon is volt egy duplázó, a szintén élete mérkőzésén vitézkedő toulouse-i védő, Jean-Francois Domergue, no és persze kék mezben játszott Michel Platini, a francia haza megmentője is, aki a 119. percben döntötte el a körömrágós csatát" – írtuk korábban egy legendás mérkőzésről, egyben Domergue életének nagy futballpillanatáról. A bekk odahaza nem volt éppen outsider, hiszen a szabadrúgáskirály 1981 áprilisa és 1986 februárja között – a Lille és a Toulouse színeiben – megszakítás nélkül 188-szor lépett pályára az élvonalban, és összesen kilencszeres válogatott. A tornát követően viszont már csak két alkalommal szerepelt a nemzeti csapatban, a Marseille-t viszont elkísérte a másodosztályba is. Később edzősködött a Le Havre és a Montpellier együtteseinél, jelenleg utóbbinál akadémia-vezető.

RADOSLAV LÁTAL

Nem is olyan régen, 1996-ban került be az Eb-álomkeretbe Radoslav Látal, de még a tornát a tv előtt végigizguló szerzőnek is igencsak erőltetnie kellett emlékezetét, hogy felidézze a cseh fizimiskáját (egyébként nem is sikerült). Látal egyébként a torna előtt és után a középpályás védekező szekciót erősítette, de Angliában egy sorral hátrább tevékenykedett, közmegelégedésre. Összesen 58 alkalommal ölthette magára a válogatott mezét, pályafutása alatt megfordult a Schalke 04-ben is, amelyben honfitársával, a gyűrött arcú Jiri Nemeccel nagyszerű párost alkotott. Pályafutását a Baník Ostravában fejezte be, bajnoki címmel, 35 esztendősen. Ő is trénernek állt, jelenleg az FK Baník Sokolovot gardírozza.

BAL OLDALI KÖZÉPPÁLYÁSOK

HENRIK LARSEN

Az 1992-es Eb-n figyelt fel a nagyvilág az addig ismeretlen dán futballistákra, köztük Henrik Larsenre – és nem csak azért, mert ezen a tornán írták rá először a mezekre a futballisták neveit. Ne tévesszük őt össze a svéd Henrik Larssonnal, már csak azért sem, mert hősünk egy jól megtermett szőkeség, igazi viking. A torna végére a 13-as számmal a középpálya közepén és bal oldalán is brillírozó középpályás gólkirály és aranyérmes lett: a csoportkörben a franciáknak egyszer, az elődöntőben a hollandoknak kétszer köszöntött be. A torna után az érte euróban 6.7 milliót fizető Pisa és az Aston Villa összeveszett miatta – egyiknek sem kellett! Hősünk Mannheimben rehabilitálta magát, majd odahaza a Lyngbyben és a Köbenhavnban volt pár jó éve, mielőtt 1999-ben szögre nem akasztotta, 33 évesen. Manapság Dániában edzősködik, közepes eredményekkel, legutóbb egy másik Eb-hőssel, Flemming Povlsennel volt egy harmadik, John „Faxe" Jensen asszisztense a Randersnél.

FERNANDO CHALANA

A bal szélen bevethető portugál labdaosztogató nagy tornája az 1984-es volt, hiszen az 1959-ben született Fernando Albino de Sousa Chalana valósággal sziporkázott Franciaországban. Egyáltalán nem rajta, inkább a szerencsén múlott, hogy nem lett aranyérmes társaival. Már a selejtezők során is kulcsfigura volt a Benfica szélsője, aki a vesztes elődöntőben két gólpasszal jeleskedett, és korábban az NSZK és Románia ellen a mezőny legjobbja volt. A torna után a Bordeaux igazolta le a portugálok Chalanixét (lásd még: Astérix), majd visszatért a „sasokhoz", de már az Amadorából vonult vissza 1992-ben. Később a Benfica állandó segédedzője és pármérkőzéses beugrója lett, például ő küldte utoljára pályára Rui Costát. Manapság a Benfica fiataljaival foglalkozik.

RÁCZ LÁSZLÓ

Beszéljünk ismét egy kicsit haza! A karrierje során Racként, Ratsként vagy Raczként is ismert, 1961-es születésű bal oldali mindenes 47-szer szerepelt a szovjet válogatottban, és a Dinamo Kijev után az Espanyolban és a Ferencvárosban légióskodott. Magyarországi kalandja nem sikerült éppen fényesre, alig 31 évesen vonult vissza. Egyébként mielőtt Budapestre érkezett volna, olyan súlyosan megbetegedett, hogy testének bal oldala egy időre lebénult, és majd' két hónapig volt kórházban. Később az üzleti életben tevékenykedett, egy kereskedőcéget alapított, majd Varga Zoltán mellett felcsapott segédedzőnek a Fradinál; a Dinamo Kijevnél Szabó József oldalán tevékenykedett hasonló beosztásban. Tavaly nyáron az Obolon tartalékjainál alkalmazták edzőnek. Karrierje során leghíresebb találatát az 1988-as Európa-bajnokságon a holland Hans van Breukelennek rúgta, pechjére nem a döntőben, hanem a csoportkörben. A tornán a futballista a bal oldalt teljesen bejátszotta, megbízható teljesítménnyel futott elképesztően sokat, és játszott igen fontos szerepet az ezüstérem kivívásában. A döntőben besegíthetett volna a védekezésbe is, hiszen Marco van Basten – a védekező csapat szempontjából – a bal oldalról röptézte pazar gólját.

VÉDEKEZŐ KÖZÉPPÁLYÁSOK

MARCOS SENNA

Jósnő lett volna az üveggömbjén, aki 1976-ban, amikor Marcos Antonio Senna Silva napvilágot látott Sao Paulóban, megjósolja, hogy az újszülött Eb-győztes lesz és a torna álomcsapatának tagja! Az América, a Corinthians, a Juventude és a Sao Caetano után 2002-ben került 600 ezer euróért a Villarrealhoz, ahol olyan hasznosan nyűtte a gyepet és gyűjtögette a labdákat, hogy Luis Aragonés mester meghívta őt a válogatottba. A 2006-os vb még nem róla szólt, de a 2008-as Eb-re bombaformában érkezett, a spanyol bajnokság aranylabdásaként, a viadalon pedig elképesztő hasznosan szolgált. „Erőteljes, sokat fut, taktikailag képzett, fegyelmezett labdaszerző, ideális alapot teremt a válogatott támadójátékának" – szólt az uefa.com indoklása arról, hogy miért került be Senna az álomtizenegybe. 2010 tavaszán egy sérülés miatt kikerült a világbajnoki keretből, és azóta nem számolnak vele a nemzeti csapatnál. A jelenleg 35 éves szűrő szerződése a nyáron jár le a Villarrealnál.

JAN WOUTERS

Az 1960-as születésű, hatalmas munkabírású középpályás, Jan Jacobus Wouters szerepelt két-két Eb-n és vb-n is, de a legemlékezetesebb teljesítményt 1988-ban láthattuk tőle, amikor elképesztő mezőnymunkát végzett az egész tornán, megalapozva Ruud Gullit és Van Basten remekléseit. A „holland bandita" (ezt a becenevet Paul Gascoigne legyalulásáért érdemelte ki a brit médiától) két évvel azelőtt igazolt az Utrechtből az Ajaxba, négy év múlva pedig a Bayernhez távozott, hogy ott legyen közönségkedvenc harcossága miatt; újabb két idény múlva a PSV-ből vonult vissza, 1996-ban. A 70-szeres válogatott szűrő, 1990-es legjobb holland labdarúgója ma edzőként dolgozik: megbukott az Ajaxszal, segédkezett a Rangersnél és a PSV-nél is, jelenleg egyedül birtokolja az Utrecht kispadját.

DIETER EILTS

Az 1996-os német Eb-arany egyik meglepetése volt a szürke személyiséggel és futballkultúrával bíró Eilts. Úgy ment az Euro '96-ra, mint a Werder egyik legtapasztaltabbja, de nemzetközi tornarutin nélkül. Mindenkit meglepett remek középpályás emberfogása, taktikai sokoldalúsága és az, hogy teljesen alárendelte magát a csapatérdekeknek. Vele csak két gólt kapott a Nationalelf az angliai tornán, a fináléban középső védő volt, de a félidőre lesérült. Összesen 31-szeres válogatott volt a Bremen saját nevelésű ikonja, aki 2002-ben, 37 évesen vonult vissza szeretett klubjától. Egyébként az 1996-os volt egyetlen tornája a válogatottal, igazi Eb-tündöklés az övé. Jelenleg edzősködik: anno ő csábította egykori brémai játékostársát, Lisztes Krisztiánt a Hansához, előtte az U19-es és az U21-es válogatott mestere volt, ebbéli minőségében ő zavarta el Kevin-Prince Boatenget. Az év elején bejelentette, hogy többé nem dolgozik a profikkal, a Werdernél az utánpótlással fog foglalkozni.

KARMESTEREK

OLEKSZANDR ZAVAROV

Az ukrán származású Olekszandr Аnatolijovics Zavarov a kijevi „szupercsapat" alaptagjaként szerepelt az 1988-as Eb-n, és társai közül számára jutott később a legveretesebb külföldi csapat, ugyanis éppen ottani mutatványai miatt ötmillió dollárért átigazolta a Juventus (Détári Lajos helyett). Hatalmas várakozások övezték az akkor 27 éves játékos jöttét Torinóban, ám összességében csalódást okozott. A francia Nancyban már jobban ment neki (éppen Platini csábította el oda, akit a Juventusnál kellett volna pótolnia), öt évet is lehúzott itt, majd egy ottani kiscsapatban, a Saint-Dizier-ben lett játékos-edző. Fénykorában az Aranylabda-választáson végzett 6. és 8. helyen, 1986-ban az év játékosa lett a Szovjetunióban, két világbajnokságon is szerepelt még, kevesebb sikerrel. Nem volt még 30, amikor lejátszotta utolsó válogatott mérkőzését, a 41.-et. Az egykoron pehelysúlyú, de azóta magát igencsak összeszedő Zavarov a kispadról irányította a Wil, az Asztana, a Harkiv és az Arszenal Kijev együtteseit, jelenleg a 2012-es Eb előkészítésében segédkezik; fia, Valerij az Obolon profija. Zavarov 1988-as az olaszok ellen zseniálisan irányította övéit az elődöntőben, a torna addigi legjobb teljesítményét láthattuk tőle – de a fináléban jött Van Basten, a többi pedig már történelem.

FRANK ARNESEN

A nyolcvanas években berobbanó „dán dinamitok" egyik legfifikásabbja volt Arnesen. Az 1956-os születésű karmester 1977 és 1987 között 52 alkalommal erősítette a nemzeti csapatot, és számtalan assziszt mellett 14-szer maga is betalált. Láthattuk (már aki) az 1986-os világbajnokságon is, ahol nem rúgott gólt, nem úgy két évvel korábban az Eb-n, amikor is ezüstcipőt érdemelt ki három hálózörgetésének hála. A Fremad Amager neveltje karrierje érdemi részét az Ajaxban, a Valenciában és az Anderlechtben töltötte, mégis vénségére szerzett magának hírt és nevet, a PSV-ben, amely klubbal 1988-ban BEK-et nyert (sérülése miatt éppen a döntőn nem játszhatott). A válogatottból 30 évesen vonult vissza, egy év múlva pedig teljesen felhagyott a játékkal, hogy a PSV-nél először Sir Bobby Robson asszisztense, majd klubmenedzser legyen. Később sportigazgatói pozícióban a Tottenhamnél dolgozott, majd a Chelsea-nél kereste a kenyérre valót, ugyanebben a munkakörben – a HSV-nél is így dolgozik jelenleg. „A támadó középpályás a dán sikerek kulcsfigurája volt 1984-ben. A csoportkörben két 11-es gólt lőtt, de az elődöntőben gólpassza után lesérült" – szólt az álomcsapatbeli tagságot alátámasztó értékelés.

GIUSEPPE GIANNINI

Mi tagadás, a szerző nagyon sok emberrel szeretett volna cserélni gyermekkorában, de Giuseppe Gianninivel különösképpen. Róma akkori hercege ugyanis az olasz válogatott karmestere és elképesztően jóképű volt, aki tehetsége alapján a legnagyobbak közé is odaférhetett volna. Az 1964-ben született fantasista így sem panaszkodhatott, elvégre 1981 és 1996 között majd' ötszáz tétmérkőzésen viselhette a Roma mezét, majd még levezetett a Sturm Grazban, a Napoliban és a Leccében. 47-szeres válogatott, az 1990-es vb-n tőle várták, hogy aranyéremre vezesse a squadra azzurrát, de ezt nem tudta abszolválni; az 1988-as kontinensbajnokságon viszont remekelt. Bekerült a torna álomcsapatába is. A Romával előtte egy fantasztikus idényt futott, 11 gólt szerzett, így alapozta meg helyét az azzurrók között. A tornán különösen a dánok ellen játszott jól, de egyébként is jó passzban volt, pontosabban jól passzolt. A „Herceg" később edzősködni kezdett, megpocakosodva és gyarapodó sármmal, a Foggia, a Pitesti, a Gallipoli, a Hellas Verona és a Grosseto együtteseinél is megfordult már.

TEODOROSZ ZAGORAKISZ

Az aprócska középpályás 2004-ben, 33 évesen robbant be a nemzetközi labdarúgás köztudatába, amikor társait Európa-bajnoki címre vezette, őt pedig a torna legjobbjának választották. Pontos, precíz, lelkes, kemény védekező munkája mellett drachmás labdákkal szolgálta ki a csatárokat. Emlékezetes a Franciaország elleni győztes gólnál bemutatott asszisztja, amelyet a Bixente Lizarazunak kiosztott esernyő előzött meg. Kissé későn jött a siker a számára, bár egy bolognai szerződést azért „fialt". Korábban egyébként a Kavala, a PAOK, a Leicester City és az AEK Athén csapatát erősítette. Olaszországban csak egy idényt töltött, mert hazatért a PAOK-hoz, amelynél még két szezont húzott le. 120-szoros válogatottként vonult vissza; jelenleg szeretett klubja, a PAOK elnöke. 2001-ben lebukott egy doppingteszten, de sikerrel fellebbezetek ügyvédei, mondván, védencük szervezete „gyárilag" magas tesztoszteronszinttel rendelkezik.

JOBB OLDALI KÖZÉPPÁLYÁSOK

ZDENEK NEHODA

Az 1976-os kontinenstorna egyik legjobb középpályását tisztelhetjük a cseh Nehoda személyében, akire bizony már csak az idősebb NSO-olvasók emlékezhetnek aktív korából – a később világra jövőknek talán mint Pavel Nedved ügynöke lehet ismerős. Pedig már tizenévesen válogatottnak mondhatta magát az 1952-es születésű támadó középpályás, jobbszélső, aki 1971 és 1983 között a Duklában kereste kenyerét, majd akkori szokás szerint őszülő halántékkal karrierje végén kiengedték „Nyugatra". A Darmstadtban, a Standard Liege-ben és a Grenoble-ban már csak pármérkőzéses felvillanásai voltak, majd a sokadosztályú osztrák Amaliendorfból vonult vissza 1993-ban. Odahaza kétszer is volt az év játékosa, sokáig csúcstartó 91 válogatottbeli fellépésével (ezeken 31 gólt szerzett), 1979-ben a France Football szerint a 8. legjobb európai labdarúgó, a lengyel Zbigniew Boniekkel holtversenyben. No de térjünk vissza 1976-ra! „A 24 éves támadó fejelte a győztes gólt az elődöntőben a hollandok ellen, majd második lövőként nem hibázta el tizenegyesét a döntőbeli szétlövésben" – támasztja alá álomcsapatbeli tagságát az uefa.com. Jelenleg, mint említettük, játékosügynök, leghíresebb pártfogoltjai Tomás Sivok, Tomas Necid, Tomas Hübschman és Zdenek Grygera.

HAMIT ALTINTOP

„A villámléptű szélső, Hamit Altintop korunk török labdarúgásának talán legfényesebb csillaga, hiszen helyet követel magának a bombaerős Bayern Münchenben; cselei, bombagóljai üde színfoltjai a Bundesligának" – írtuk Hamitról a 2008-as Eb előtt. A török egyébként sérülése miatt kis híján lemaradt a tornáról, de nagyon nem bánták meg válogatottja hívei, hogy expressz felépült, hiszen „Fatih Terim középpályásként játszatta, nem védőként, és a csehek ellen három gólt is előkészített. Kiegyensúlyozott, technikás és bármikor nehéz helyzetbe hozza a védelmeket cselsorozataival és remek passzaival". Az 1982-es születésű Hamit bekerült a torna válogatottjába is. Ekkor ugyebár a Wattenscheid és a Schalke (itt ikertestvérével, Halillal együtt profiskodott) után a Bayernt erősítette, majd 2011 nyarán hatalmas meglepetésre aláírt a Realhoz. 2010 Puskás-díjasa Madridban már egyáltalán nem parádézik.

KAREL POBORSKY

A szélső bőségesen bőséges életrajzát itt olvashatja!

JESÚS MARÍA PEREDA

Az első, 1964-es spanyol Eb-győztes csapatot a jobbszélső, Jesús María Pereda Ruiz Temino (és Diaz Védó, az ám!) képviseli. Az 1938-ban született, 2011-ben elhunyt támadó középpályás nem tudott anno gyökeret verni a Real Madridban, de a Sevilla, a Barcelona és a Mallorca színeiben már jobban ment neki. 1960 és 1968 között mindössze 15-ször volt válogatott, s hatszor volt eredményes. Ebből kettőt a kontinenstornán vágott: egyet az elődöntőben a magyaroknak (ettől eltekintettünk volna), és egyet a fináléban a szovjeteknek, ennyi elég is volt a gólkirálysághoz (Novákkal holtversenyben). 1972-es visszavonulása után évtizedekig dolgozott a spanyol U-válogatottaknál.

TÁMADÓK

OLEG PROTASZOV

Oleg Blohin mögött minden idők második legtöbb gólját (29-et, 68 mérkőzésen) szerezte a szovjet válogatottban az 1964-ben született, igen sármos Oleg Valerijovics Protaszov, aki megfordult az 1986-os és az 1990-es vb-n is, de igazán maradandót csak az 1988-as kontinenstornán alkotott. A csoportban az ő góljával mentettek pontot az írek ellen, majd az elődöntőben betalált az olaszoknak – a fináléban aztán már nem ment neki (sem). Nem úgy odahaza a Dnipro Dnipropetrovszk és a Dinamo Kijev színeiben, majd légiósként az Olympiakoszban és a Gamba Oszakában, ahol ipari mennyiségben termelte a gólokat. Kisebb görög egyletekben vezetett le, majd 2000-es visszavonulása után az egyszer az ukrán válogatottban is szereplő Protaszov edző lett, például az Olympiakosz, a Steaua, a Dnipro, az Iraklisz és a Rosztov gárdái élén is megfordult ebbéli minőségében. Háromszor volt odahaza aranycipős, egyszer aranylabdás, Romániában 2005-ben az év edzője. Jelenleg az Asztana mestere.

ANTONÍN PANENKA

„Cipőt a cipőboltból – tanultuk meg a szocializmus virágkorában, ennek megfelelően senki sem lőtte szebben a Panenka-féle tizenegyest, mint maga a jó öreg cseh(szlovák) mester. Értelemszerűen nem egy sörgyárudvari nősök–nőtlenek rangadón írt történelmet a bajszos játékos, hanem az 1976-os Európa-bajnoki finálét választotta ki erre: korának egyik legkiválóbb kapusát, Sepp Maiert küldte el tűzszerszámért a bal sarokba, majd jöhetett az immáron ikonikus ívelés és a jellegzetes, két felemelt kézzel bemutatott gólöröm, amellyel egyúttal az Eb-aranyat megtisztelte" – írtuk egykoron idők talán leghíresebb 11-esrúgójáról. 2008-ban járta be legutoljára a komoly sajtót a nagy hír hősünkről: az akkor hatvanéves Panenka bejelentette, hogy csípőműtétje után vissza akar térni a pályákra, megunván a golfozást és a biliárdozást. Pedig igazi aktív korára sem lehetett panasza: 59 válogatott fellépésén 17-szer volt eredményes a joviális cseh, aki 1967 és 1981 között szolgálta a Bohemians Prahát, majd kiengedték légióskodni és pénzmagot keresni a bécsi Rapidhoz. A St. Pöltenben és a Slovan Wienben vezetett le, egészen negyvenéves koráig. A nevezetes löbbölést eleinte csak az edzéseken gyakorolta kapusával, Zdenek Hruskával, majd 1974-től kezdte élesítgetni felkészülési és tétmérkőzéseken is. Azért a modern korban Maierék biztosan felkészültek volna rá, lett volna erről egy feljegyzés a sportszárbeli cetlin... Hősünk szerepelt az 1980-as Eb-n is, szintén 11-est értékesítve, majd az 1982-es vb-n is villantott még, de korábbi sikereit nem tudta megközelíteni. Később sem szakadt el a futballtól, másod- és kapusedzőként tevékenykedett, jelenleg a Bohemians 1905 elnöke. Gömbérzéke ma is hiba nélküli...

DIETER MÜLLER

Gerd után minden idők legjobb NSZK-beli Fussball-Müllere az 1954-ben napvilágot látott Dieter, aki 1976 és 1978 mindössze 12-szer húzhatta magára a címeres mezt, de kilencszer volt eredményes. Az 1976-os kontinenstornán élte virágkorát: négy találatával gólkirály lett. „Minden idők egyik legnagyszerűbb válogatottbeli debütálása az övé – szól róla az uefa.com. – A jugoszlávok elleni Eb-elődöntő 79. percében állt be, vesztes állásnál, és három perc múlva fejelt egy gólt, a hosszabbításban pedig még kétszer betalált." 1977 és 1978 német gólkirálya a fináléban is gól szerzett, így Eb-aranycipős lett, majd két gólt vágott az 1978-as vb-n, de már soha többé nem kapott meghívót (csak a Nationalelf B-be), noha az 1. FC Köln és a VfB Stuttgart után 1982 és 1985 között a Girondins Bordeaux-ban is gólerősen futballozott. 1989-ben akasztotta szögre, a Kickers Offenbach öltözőjében. Nem távolodott el a futballtól, az Offenbach elnöke és egy futballiskola vezetője.

HORST HRUBESCH

„A nagy generáció visszavonulása után az utódok ott folytatták, ahol elődeik abbahagyták, hiszen az 1980-as Eb is a Nationalelfről szólt. Jupp Derwall mester Schumacher – Kaltz, Stielike, K.-H. Förster, Dietz (Matthäus) – B. Schuster, H. Müller (Magath), Briegel – Kalle Rummenigge, Hrubesch, K. Allofs alkotta gárdája ugyanis csoportjában visszavágott a csehszlovákoknak (1–0), legyűrte a vb-ezüstérmes hollandokat (3–2), majd továbbjutóként egy jót bohóckodott a görögökkel (0–0). A fináléban a selejtezők gólkirályát, Klaus Fischert remekül helyettesítő Horst Hrubesch vezérletével elpáholták a belgákat is" – írtuk egykoron a németek Eb-történelmében. Az akkor 29 éves Hrubesch a döntőben végleg kiérdemelte a Fejeskirály becenevet, mert az ő bólintása döntött az aranyról, két perccel a lefújás előtt. Az 1951-es születésű ék csak 21-szer volt válogatott az NSZK-ban, és ezeken a fellépéseken hat gólt ért el – jól mutatja a kevés szereplésszám a szövetségi futball akkori erejét, hiszen az ék 1978 és 1983 között a Hamburgban 159 bajnokiján 96 gólt vágott, és volt a Bundesliga 2-ben és az élvonalban is gólkirály. Legendás kettőst alkotott a HSV-ben Manfred Kaltzcal: a jobbhátvéd beíveléseiből számtalan gólt fejelt a 188 centiméteres csatár. Később a Standard Liege-ben és a Borussia Dortmundban is megfordult, itt utolsó mérkőzését Csernai Pál irányítása alatt vívta 1986-ban. Szerepelt még az 1982-es vb-n, de itt csak egy gólt szerzett, azt is az ominózus osztrákok elleni bundameccsen. Később felcsapott edzőnek, a Wolfsburg, az Austria Wien és Samsunspor után a német szövetség alkalmazottja lett, különböző U-csapatokat vezetve. A „Fejelő Szörnyeteget" ma is az „1980-as Eb hőse" címkével illetik, ha szólnak róla hazájában. „Hrubesch koronázta meg a német győzelmet, kétszer volt eredményes a római fináléban. Ez a dicső nap megváltás volt számára, már csak azért is, mert hetekkel azelőtt sérült bokával bicegett le a Santiago Bernabéu gyepéről a Nottingham Forest ellen elveszített BEK-döntőben, és a válogatottba is csak azután került be, hogy Klaus Fischer eltörte lábát" – írja az UEFA. Azért ha a válogatottban később nem is vitézkedett, a BEK-ben kárpótolta magát, hiszen a Juventus elleni fináléban, 1983-ban a győztes csapat kapitánya volt.

GIANLUCA VIALLI

Hiába az olasz futball egyik legjobb, legmarkánsabb támadója Gianluca Vialli, csupán egyetlen nemzetközi tornán tudott maradandót alkotni: az 1988-as Eb-n. Akkor a torna álomcsapatába is bekerült a csupa izom csatár. „A selejtezők alatt a svédeknek rúgott dupla megerősítette helyét a válogatottban. Az azzurrók új aranyifja a tornán betalált a spanyoloknak, igaz, rengeteg helyzetet kihagyott a szovjetek elleni elődöntőben" – szól az uefa.com értékelése. Az olasz labdarúgás Raffaellója szerepelt az 1990-as vb-n is, de hiába volt a kezdő (Zenga – Bergomi, F. Baresi, Ferri, Maldini – De Napoli, Ancelotti, Giannini, Donadoni – Carnevale, Vialli) tagja a torna elején, később kiszorult Salvatore Schillaci miatt – előtte az 1986-os vb sem róla szólt, ott sem rúgott gólt. Pedig az 1964-es születésű, a válogatottban 59/16-os mérleggel zárt Viallitól jóval nagyobb válogatott sikereket várt az ezerfejű, hiszen a Cremonese után a Sampdoria aranykorát ő alapozta meg „ikertestvérével", Roberto Mancinivel, majd világrekord összegért (12.5 millió akkori font, ez mostanság ötvenmillió euró közeli összeg lenne, a béreket és az árakat mai viszonyok közé átültetve) a Juventusba igazolva is remekelt. Az 1996-os BL-győzelem után (idézzük fel ezt a kezdőt is: Peruzzi – Torricelli, Ferrara, Vierchowod, Pessotto – Conte, P. Sousa, Deschamps – Del Piero – Vialli, Ravanelli) levezetésképpen évi egymillió dolláros fizetésért átruccant Angliába, a Chelsea-hez, amelyben óriási népszerűségnek örvendett. Még úgy is, hogy a remek kezdést követően a pályán kevésbé villogott, előbb formaingadozás, utóbb pedig amiatt, hogy összeveszett a menedzserrel, Gullittal, és kevés játéklehetőséget kapott. Az egyszeres olasz gólkirály és 1995-ben a földkerekség legjobb futballistájának is megszavazott Viallinak (játékos-)edzőként nem sikerült megváltania a világot, mert hiába nyert három év alatt öt trófeát a londoni csapattal, 2000 őszén kirúgták. A Watfordnál sem remekelt, majd 2003-ban hiába végezte el az olasz szövetség covercianói edzőtáborában a „supercorsót", azaz a „szupertanfolyamot", amelynek abszolválása nélkülözhetetlen az A-ligás edzősködéshez, azóta sem vállalt ott edzői munkát. Később írt egy könyvet a futballról, manapság a Sky Italia kommentátora, bár neve időről időre felröppen edző nélkül maradt csapatoknál. Igaz, mostanában egyre ritkábban...