A francia futball legnagyobb egyéniségei

A lista első tíz helyezettjét a France Football nevű, megkerülhetetlen szaklap választásából vettük át. Az orgánum a korábbi év játékosainak véleménye alapján állította össze a maga sorrendjét.

Michel Platini

Amit Puskás Ferenc jelent a magyaroknak, Diego Maradona az argentinoknak, Pelé a braziloknak, azt jelképezi az 1955-ben született Platini a franciák számára. Mindössze három profi klubban fordult meg, a Nancyban, a Saint-Étienne-ben és a Juventusban, mielőtt 1987-ben vissza nem vonult. Klubjaival több bajnoki címet nyert, a Juventusszal Bajnokcsapatok Európa-kupája-, Kupagyőztesek Európa-kupája- és Világkupa-győztes. A válogatottban 72 alkalommal szerepelt, és a csontzene fénykorában is lőtt a nemzeti csapatban 41 gólt. 1984-ben a hazai Európa-bajnoki aranyhoz öt mérkőzésen kilenc góllal járult hozzá, az 1986-os világbajnoki bronzban is elévülhetetlen szerepe volt (az előtte rendezett két vb-n is részt vett). Egyénileg is frenetikusan dekorált: kétszer az Év játékosa odahaza, háromszoros aranylabdás és olasz gólkirály, egyszeres BEK-aranycipős. Különböző szavazásokon többször is a világ legjobb labdarúgójának választották meg, Franciaországban az Évszázad futballistája, a World Soccer szerint „világszinten" a negyedik legjobb. Edzőként már nem volt ilyen sikeres, hiszen biztató kezdetek után a válogatottal leszerepelt az 1992-es kontinenstornán. Sportvezetőként jobban megy neki: 2007-ben az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA elnöke lett, és jó néhány újítással bizonyította: nem csak a pályán volt vezéregyéniség.

Zinedine Zidane

Michel Platini

Amit Puskás Ferenc jelent a magyaroknak, Diego Maradona az argentinoknak, Pelé a braziloknak, azt jelképezi az 1955-ben született Platini a franciák számára. Mindössze három profi klubban fordult meg, a Nancyban, a Saint-Étienne-ben és a Juventusban, mielőtt 1987-ben vissza nem vonult. Klubjaival több bajnoki címet nyert, a Juventusszal Bajnokcsapatok Európa-kupája-, Kupagyőztesek Európa-kupája- és Világkupa-győztes. A válogatottban 72 alkalommal szerepelt, és a csontzene fénykorában is lőtt a nemzeti csapatban 41 gólt. 1984-ben a hazai Európa-bajnoki aranyhoz öt mérkőzésen kilenc góllal járult hozzá, az 1986-os világbajnoki bronzban is elévülhetetlen szerepe volt (az előtte rendezett két vb-n is részt vett). Egyénileg is frenetikusan dekorált: kétszer az Év játékosa odahaza, háromszoros aranylabdás és olasz gólkirály, egyszeres BEK-aranycipős. Különböző szavazásokon többször is a világ legjobb labdarúgójának választották meg, Franciaországban az Évszázad futballistája, a World Soccer szerint „világszinten" a negyedik legjobb. Edzőként már nem volt ilyen sikeres, hiszen biztató kezdetek után a válogatottal leszerepelt az 1992-es kontinenstornán. Sportvezetőként jobban megy neki: 2007-ben az Európai Labdarúgó-szövetség, az UEFA elnöke lett, és jó néhány újítással bizonyította: nem csak a pályán volt vezéregyéniség.

Zinedine Zidane

Zinedine Zidane gondoskodott róla, hogy a futballtörténelem egyik legellentmondásosabb figurájaként vonuljon be a históriás könyvekbe. Amit búcsúajándékként maga mögött hagyott: egy vb, amelyen újra a régi fényében ragyogott; egy vb, amelyen aranylabdával díjazták; egy vb-döntő, amelyen a negyedik olyan játékos lett, aki két fináléban is gólt szerzett, és amelynek végén fejjel úgy öklelte fel ellenfelét, hogy azonnal kiállították. Kattintson ide a folytatáshoz!

Raymond Kopa

Nem véletlenül Kopa volt az első francia labdarúgó, aki kiérdemelte a Becsületrendet, hiszen az 1931-ben (Raymond Kopaszewski Wlodarczyck néven, lévén lengyel származású) született irányító 45-szörös válogatott (mely fellépéseken 18 gólt jegyeztek fel neve mellett a statisztikusok), 1958-ban vb-bronzérmes és aranylabdás, a Real Madriddal háromszoros BEK-győztes és kétszeres spanyol bajnok. A Stade Reims gárdájával négyszer nyerte meg a gall pontvadászatot, ebből a csapatból igazolt a királyi klubhoz, s ide is tért vissza; előtte pedig az Angersben profiskodott. Az 1954-es világbajnokságon ő volt a torna legjobb fiatal játékosa, négy évvel később hat mérkőzésen két gólt lőtt, és neki ítélték a teljes értékű „vb-aranylabdát" (azóta is ő az egyetlen, aki mindkét elismerést magáénak tudhatja). Év végén a France Football választásán is kapott egy Aranylabdát. 1967-ben vonult vissza, és három esztendő múltán kapta meg a Napóleon által alapított érdemrendet.

Laurent Blanc

Az 1965-ben napvilágot látott Laurent Robert Blanc minden idők egyik legmegbízhatóbb középhátvédje volt, odahaza roppant népszerűségnek örvendett játékosként, jelenleg pedig egykori utódait vezeti szövetségi kapitányként. Blanc karrierje igencsak kacskaringós volt: a Montpellier után megfordult a Napolinál, a Nimes-nél, a Saint-Étienne-nél, az Auxerre-nél, a Barcelonánál, a Marseille-nél, az Internazionalénál és végül a Manchester Unitednél. 97-szer szerepelt a „gall kakasok" között, védő létére 16-szor volt eredményes. A 190 centiméter magas hátvéd 1992 és 2000 között három kontinenstornán vett részt és csak egy világbajnokságon – azon viszont aranyérmet nyert. 1998-ban világklasszis szintű védőmunkája mellett a vb-k első aranygólját is megszerezte Paraguay ellen, és a torna szimbóluma lett a mérkőzések előtti, Fabien Barthez tar fejére nyomott puszija. Blanc éppen a fináléban nem játszhatott, miután az elődöntőben kiállították a horvátok ellen. A 2000-es Eb-arany után (korábban az U21-esekkel is felült a vén kontinens trónjára) vonult vissza a nemzeti csapatból. 2003-ban az MU-tól és labdarúgó-pályafutásától bajnoki arannyal búcsúzott, majd 2007-ben felcsapott edzőnek: a Bordeaux élén elnyerte az év edzője-címet, és bajnoki aranyra vezényelte legényeit. A 2010-es világbajnokságon csúnyán megbukott Raymond Domenechről már a torna előtt köztudott volt, hogy Dél-Afrikában lesz hattyúdala, és az is, hogy alighanem Blanc lesz utóda. Így is lett, és a fiatal szakember ráncba szedte a gárdát, és néhány fiatalra fontos szerepet osztva, a vb-bűnbakok zömét indexre téve (majd párnak megbocsátva) magabiztosan kivezette a gárdát az Eb-re.

Just Fontaine

Blanc és Kopa után egy újabb vb-rekorderről írunk most, hiszen az 1933-ban, Marrákesben született támadó az 1958-as nagy tornán nem kevesebb mint 13 találattal járult hozzá a bronzéremhez. Nem csak maga Fontaine véli úgy: ez megdönthetetlen csúcs. A csatár egyébként mindössze 21 válogatott mérkőzésen játszott, ám ezeken 30 gólt (!) vágott. Fontaine az US Casablanca után gólkirályként áttette székhelyét a Nice-hez, majd a fénykorát élő Stade Reims vette meg. 200 élvonalbeli fellépésén 164 gólt ért el (kétszeres aranycipős a bajnokságban, egyszeres a BEK-ben), mielőtt sérülése miatt igen fiatalon, 29. születésnapja előtt vissza nem vonult. Utolsó két idényében már csak 7-7 alkalommal léphetett pályára a bajnokságban. Később volt francia és marokkói szövetségi kapitány, edzette a PSG-t és a Toulouse-t. 2003-ban szövetsége és az UEFA az elmúlt 50 év legjobb francia játékosának választotta.

Marius Trésor

A tízes lista kakukktojása lehet sok NSO-olvasó számára az 1950-es születésű, guadeloupe-i származású védő, aki az Ajaccio, az Olympique Marseille és a Girondins Bordeaux együtteseiben játszott. No és természetesen a kékek között, mégpedig 65 alkalommal. A Pelé Top 125-be és a FIFA 100-ba egyaránt bekerülő védő két világbajnokságon is megfordult, 1978-ban és 1982-ben. Pályafutását balhátvédként kezdte, később a védelem közepére került. A Marseille egyébként arra a Rolland Courbisre cserélte el az Ajaccióval 1973 telén, aki később edzőként az UEFA-kupa döntőjébe vezette az OM-et. Az egyszer az Év futballistájának is megválasztott Trésor 1984-ben vonult vissza, válogatottsági rekorderként. Később a Bordeaux klubigazgatója lett. Láthattuk a 2010-es világbajnokság sorsolásán is, ahol díszvendégként tevékenykedett.

Alain Giresse

A Luis Fernández, Jean Tigana, Platini és Alain Giresse által alkotott „mágikus négyes" beltagja az 1984-es Európa-bajnokság mellett az 1982-es és az 1986-os világbajnokságon is a gallok alapembere volt, e három tornán szerzett négy góljával. A nemzeti csapatban összesen hatszor volt eredményes, 49 fellépésén. A vékonydongájú középpályás 1970 és 1986 között a Bordeaux, majd 1988-as visszavonulásáig a Marseille gárdáját szolgálta kiváló passzaival és temérdek góljával. A kétszeres bajnok, egyszeres Francia Kupa-győztes, háromszor az Év játékosának megválasztott, 1982-es ezüstlabdás Giresse visszavonulása után felcsapott edzőnek, és itt sem vallott szégyent: a Toulouse, a PSG és a FAR Rabat után volt grúz szövetségi kapitány, majd 2006 és 2010 között a gaboni válogatottat vezette. Ezt követőn két évet mali kapitány volt, de itt is felmondtak neki.

Jean-Pierre Papin

A klasszikus középcsatár „JPP" a maga korának egyik leggólerősebb futballistája, legnagyobb francia sztárja volt. A Valenciennes, az FC Bruges, a Marseille, a Milan, a Bayern München, a Bordeaux és a Guingamp voltak profi klubjai 1984 és 1999 között. A válogatottban 54 mérkőzésen 30 gólt lőtt. Az 1992-es Eb mellett az 1986-os világbajnokságon is szerepelt, két-két találatot vállalva. Az aprócska gólgép nyert BL-t és UEFA-kupát, valamint hat bajnoki aranyat. „Egyéniben" ötszörös francia, háromszoros BEK/BL-gólkirály, 1991-ben aranylabdás, kétszer az Év játékosa Franciaországban; rövid ideig tartotta az átigazolási világcsúcsot is. Két bronz után 1991-ben az Év játékosa az Onze Mondial szerint. Jellegzetes mozdulata volt, amikor a levegőben úszva, oldalt fordulva ollózott, ennek a szurkolók a „Papinades" nevet adták. 35 évesen vonult vissza, de egy amatőr csapatban jelenleg is aktívan futballozik, noha edzőnek állt: a Racing Strasbourg és a Lens után a Chateauroux kispadját kapta meg.

Bővebben itt olvashat a zseniális támadóról!

Didier Deschamps

Az ízig-vérig csapatkapitány 103 alkalommal szerepelt a francia válogatottban 1989 és 2000 között. 1998-ban világ-, 2000-ben Európa-bajnok lett, utóbbi siker után vonult vissza a nemzeti csapattól. Az 1968-ban született aprócska, de keménykötésű, erőszakos szűrő a Nantes-ban bukkant fel, majd megfordult a Marseille-ben és a Bordeaux-ban is, mielőtt legszebb évei eltöltésére 5.5 millió mai euró ellenében a Juventusba nem távozott volna. 31 évesen egy szezon erejéig a Chelsea-hez igazolt, kétmillióért, majd utolsó idényét a Valenciában futotta (3.5 millió eurót fizettek érte a spanyolok, hároméves szerződést kötöttek vele, ám a francia igen hamar szögre akasztotta cipőjét). A válogatott mellett rengeteg klubsikert is magáénak tudhat: kétszeres BL-, egyszeres Világkupa-győztes, a londoniakkal az FA-kupát is elhódította. Edzőnek is remek: a Monacóval Francia Kupát és BL-ezüstöt, a Juventusszal Serie B-t nyert, majd az OM-et is bevezette az európai megakupába.

Éric Cantona

A hatalmas egóval rendelkező francia az az idegenlégiós, aki a legnagyobb hatást gyakorolta az angol élvonalbeli pontvadászatra. Az 1966-ban született támadó már akkor sem volt ismeretlen, amikor 1992-ben a Manchester Unitedhez igazolt (1.8 millió mai euróért...), hiszen korábban a Leedsszel bajnok lett, előtte pedig például az Auxerre-ben, a Marseille-ben és a Bordeaux-ban is megfordult. No és a gall nemzeti csapatban, ahol összesen 45-ször számoltak vele, és 20 gólt is szerzett. Az MU-val viszont legenda lett: négy bajnoki címet és két FA-kupát nyert a „vörös ördögökkel", emellett igazi médiasztárrá vált, Angliában David Beckham befutásáig a legnagyobbá. 1994-ben és 1996-ban az Év játékosa Angliában, de a nagy nemzetközi egyéni, klub- és válogatott sikerek elkerülték (az 1992-es kontinenstornán azért részt vehetett). A kezelhetetlen, pimasz és sokak számára antipatikus ikon 31 éves korában vonult vissza, pedig még jó néhány kiváló idény „volt benne". A sármos francia a moziiparban és a strandfutballban is kipróbálta magát, jelenleg a televíziózással próbálkozik.

Lilian Thuram

Lilian Ruddy Thuramot 1998-ban, a horvátok elleni vb-elődöntőben lőtt két gólja alkalmával nevezték ki a világ legprímább jobbhátvédjének. Akkori pármai csapattársa, a szintén nem strandfutballista Fabio Cannavaro azt nyilatkozta róla, hogy szerinte Lilian egy másik bolygóról jött... Kattintson ide a bővebb életrajt megtekintéséhez!

Marcel Desailly

Az Európa-bajnoki címvédő nyolcas számú játékosa azok közé a futballisták közé tartozik, akik nem Franciaországban látták meg a napvilágot. Marcel Desailly Ghána fővárosában, Accrában született, de négyévesen már mai hazájában élt, és amit a labdarúgásból tud, azt  természetesen a saját tehetségén és szorgalmán túl  a francia szakembereknek köszönheti. Tizennyolc esztendős volt, amikor a Nantes játékosaként, a Bordeaux ellenében bemutatkozott a francia élvonalban. Eddig három bajnokságban lépett pályára, Franciaországban több mint kétszáz, de Olaszországban és Angliában is száznál több bajnoki van mögötte, nyert Bajnokok Ligáját és Európai Szuperkupát, olasz bajnoki címet és FA-kupát, mi mégis inkább a válogatottbeli karrierjére összpontosítunk.

Ami azt illeti, Desailly útja nem volt kikövezve a nemzeti csapat irányában. Már közel volt a 25. születésnapjához, és a Marseille révén volt egy BL-trófeája, amikor 1993. augusztus 22-én a stockholmi Rasunda-stadionban először belebújhatott a patinás kék mezbe (összehasonlításképpen megemlítjük, hogy a hozzá hasonlóan Afrikában született Patrick Vieira ennyi idősen már majdnem 50-szeres francia válogatott volt). Gérard Houllier a védelem jobb oldalán szerepeltette, aminek ő, született középső védő, nem nagyon örült, de ki az, aki első válogatottsága napján ilyenért reklamálna? Értékes döntetlennel ért véget a svédországi vb-selejtező (1–1), de jött az Izrael és Bulgária elleni hazai vereség, így Franciaország nem jutott ki az amerikai világbajnokságra. Szerencséjére az illetékesek nem felejtették el, hogy azon a rossz emlékű utolsó selejtezőn Hriszto Sztoicskov szinte meg sem tudott moccani az őrizetében. Aimé Jacquet vette át a szövetségi kapitányi posztot, és amikor a "kékek" nagy veretlenségi sorozata beindult (Olaszország, 1–0 – 1994. február 16., Nápoly), Desailly már a védelem közepén magasodott. Kifejezetten jó éve következett, hiszen a Milannal BL-t, olasz bajnokságot és Európai Szuperkupát nyert – ez utóbbit már 1995 februárjában jegyzőkönyvezték. Első válogatottbeli gólját, amely fejesből született, már szintén 1995-ben, egy nappal a 27. születésnapja előtt érte el – ő is kellett tehát ahhoz, hogy Franciaország 10–0-val küldje haza Azerbajdzsánt, és azóta is érvényes győzelmi rekordot érjen el. Az 1996-os Európa-bajnokság aztán nem úgy sikerült a franciáknak, ahogy szerették volna: a csehek elleni elődöntőt elbukták, így csak bronzérmesek lettek. "Megmondom őszintén, általában mindent elfelejtek, leszámítva a trófeákat és a legnagyobb meccseket. Arról az esztendőről leginkább a Milannal nyert olasz bajnoki cím jut az eszembe" – vallotta utóbb. Nem kellett sokáig várnia a válogatottbeli kupákra sem...

Marcel Desailly tagja volt az 1998-ban világbajnoki címet, 2000-ben pedig Európa-bajnoki címet nyert gárdának. Mi több, két éve ő volt az egyetlen, aki az Eb mind a hat francia meccsét végigjátszotta, sőt, tágíthatjuk a kört: rajta kívül nincs más, aki a legutóbbi két világ- és Európa-bajnokság minden "francia" meccsén ott volt a kezdőcsapatban, és akit egyszer sem cseréltek le. Hogy miért e kissé körmönfont fogalmazás, és miért nem írjuk egyszerűen azt, hogy végigjátszotta az összeset? Ez Desailly személyes tragédiája. A brazilok elleni vb-döntőben, 2–0-s francia vezetésnél, a 70. percben – egyébként jogosan – kiállították, amikor megrúgta az őt egy ütemmel megelőző Cafút. "Ha igazán eltalálom, nem kelt volna fel olyan gyorsan... Egyébként azért tekertem még akkor is, mert gólt akartam szerezni. A döntő előtt nem sokkal egy lapban azt olvastam, hogy egy–nullra nyerünk, és én szerzem a gólt. Hajtottam a jussomért, mint egy gyerek" – idézte fel a történteket. Mielőtt végképp elköszönnénk a korszaktól, jegyezzük meg: amikor a mágikus négyes, azaz Lilian Thuram, Laurent Blanc, Desailly és Bixente Lizarazu alkotta a védelmet, a válogatott egyszer sem veszített. Huszonhét mérkőzésről van szó!
2000. szeptember 2-án újabb fordulóponthoz érkezett a pályafutása. Az angolok elleni barátságos meccs 58. percében két játszótársát is elvesztette: Laurent Blanc, aki a védelem közepén volt a párja, valamint Didier Deschamps, gyermekkori barátja, elköszönt a válogatottól. Deschamps – neki inkább csak Dédé –, mielőtt lekocogott volna a pályáról, a barátja karjára kötötte a csapatkapitányi szalagot. E szimbolikus váltásnak köszönhetően már Desailly volt a vezér, amikor a francia válogatott 2000 őszén Fekete-Afrikába látogatott. Őt érte a megtiszteltetés, hogy egyenként bemutassa a delegáció tagjait az egykori legendás polgárjogi harcosnak, Dél-Afrika 1999-ben leköszönt köztársasági elnökének, Nelson Mandelának. "Afrika mindig is a szívemben dobog majd. Olyan világban szeretnék élni, amelyben nem kell eldöntenem, hogy európai vagy afrikai vagyok" – tudtuk meg politikai hitvallásáról.
Maradjunk annyiban: csapatkapitányként voltak sokkal nehezebb feladatai e protokoll-látogatás celebrálásánál.

És sokan vannak, akik szerint nem is sikerült maradéktalanul ellátnia mindegyiket. A 2002-es világbajnokság kudarcáért (hazatérés a csoportmeccsek után győzelem és szerzett gól nélkül) neki is el kellett vinnie a balhét, mi több, voltak, akik szerint elsősorban az ő felelőssége, hogy a csapat nem tudta lerázni magáról a nyitó meccs sokkját (Szenegál, 0–1). A világbajnokság után, amikor Jacques Santini lett az új szövetségi kapitány, a francia sajtó hosszasan találgatta, maradhat-e nemzetiszín karszalag Desailly balján. Ő meg is orrolt ezért, szerinte ugyanis nem elsősorban az új szövetségi kapitány, hanem az újságírók szították a vitát. Santini döntése mindenesetre őt igazolta, Marcel maradt a "cséká". A vb után újra régi fényében csillogott a gall tizenegy, százszázalékos teljesítménnyel kvalifikálták magukat a portugáliai Európa-bajnokságra, s közben a hazai rendezésű Konföderációs Kupát is betették a vitrinbe, még ha Marc-Vivien Foé tragikus halála miatt az önfeledt ünneplés el is maradt. Roman Abramovics és az általa vásárolt sztárok érkeztével a Chelsea csillaga is felfelé ível, 2004-ben a Bajnokok Ligája elődöntőjéig menetelt a londoni alakulat, ahol azonban éppen egy francia gárda, a Monaco parancsolt megálljt, pedig a nagyágyúk (Real Madrid, MU, Arsenal, Juventus...) kiesése után sokan a Chelsea-t tartották a BL fő esélyesének. nemsokára azonban az azelőtti évtizedben betonbiztos helye megingott a válogatottban, köszönhető ez annak, hogy a Chelsea-ben sem rendeztek tömegtüntetést a szurkolók a stadion előtt, ha Marcel véletlenül nem játszik. A Chelsea-ben általában honfitársával, William Gallasszal küzdött a kezdőcsapatba való kerülésért, a válogatottban viszont Gallasnak volt akkortájt a legbiztosabb a helye, Desailly-nak igencsak meg kellett küzdenie a manchesteri Mickael Silvestrével, hogy a kezdő sípszót a pályán hallhassa a 2004-es Eb-n.

A torna után az al-Gharafához igazolt, majd 2006-ban a Quatar SC-től vonult vissza. Jelenleg a médiában tevékenykedik.

Statisztikai adatairól, sikereiről bővebben itt olvashat!

Patrick Vieira

Vieira a dolomitkemény és megalkuvást nem ismerő középpályások modern kori prototípusa, és bár sokan csak kíméletlen harcmodorát emlegetik, nem árt észrevenni milliméterpontos, 30-40 méteres passzait sem. Mint oly' sokan a francia válogatottból, ő is Afrikában (közelebbről Dakarban) született, de fiatalon a híres cannes-i utánpótlás-akadémiára került. Tizenhét sem volt még, amikor bemutatkozhatott a Ligue 1-ben a Cannes színeiben, majd a Milan csapott le rá, de itt csak ünnep- és vásárnapokon lépett pályára, így hatmillió euróért megvette honfitársa, az Arsenal élén álló Arsene Wenger. 1996-ot írtunk ekkor. Vieira Londonban azonnal alapember lett előbb a helyi legenda, Ray Parlour, majd honfitársa, Emmanuel Petit mellett; a következő évben a felnőttválogatottba is bekerült. Duplázott (bajnokság, FA-kupa) az „ágyúsokkal", a nyáron pedig a hazai világbajnokságon nemzeti hős lett, ugyanis két alkalommal is pályára lépett az arannyal végződő kaland során.

Később kiszorította Petit-t a nemzeti csapatból, ahol Didier Deschamps-pal alkotott kiváló szűrőduót, utoljára a 2000-es Európa-bajnokságon. Akkoriban nevezték először világklasszisnak, és hét nem éppen szűk esztendőre bérletet váltott a különböző szavazások év csapataiba. Egy újabb duplázást követően és még egy bajnoki cím után elhagyta az Arsenalt, mint a Premiershipben büntetésrekordere és Roy Keane örök ellenfele: húszmillióért a Juventusba igazolt. A Serie A-ban ugyanaz az edző fogadta, mint első alkalommal: Fabio Capello. „Patrick már akkor is kiváló futballistának tűnt, de rendkívül fiatal volt még, nekem meg ott volt a Frank Rijkaard, Demetrio Albertini kettősöm, amelyet nem szívesen bontottam volna meg" – emlékezett vissza az egy évtizeddel ezelőtt történtekre Capello.

Vieira a brazil Émersonnal a világ akkori talán legerősebb középső védekező duóját alkotta, de nemsokára a Serie B-be süllyedt a klub – ő pedig az előző vételár kevesebb mint feléért az Interhez igazolt. Előtte a nyáron a nagy öregekkel a 2006-os világbajnokságon igen összeszedetten és hasznosan játszott, bár az olaszok elleni fináléban Marco Materazzi egyenlítő góljánál a bekk éppen őt fejelte le. Vieira mentségére legyen mondva, a talján magasabbra ugrott, mint 240 cm!

Vieira, amint elhagyta a 30-at, igen sérülékennyé vált, a bajnokik felét ki kellett hagynia, akárcsak a 2008-as Eb-t és a 2010-es vb-t (az előbbin legalább kerettag lehetett). Pedig az utóbbi érdekében igazolt 2010 januárjában a Manchester Cityhez, hogy egy jól sikerült félidény jutalmaképpen pályára léphessen a dél-afrikai tornán. Jelenleg éppen a Citynél dolgozik menedzser-asszisztensként.

Fabien Barthez

A zseniális potyakirályról szóló bővebb Sz. N. T.- és B. J.-írásunkat itt olvashatja el!

Youri Djorkaeff

Az 1968-ban, örmény-orosz vegyes házasságból született támadó édesapja, Jean maga is válogatott futballista volt, az 1966-os világbajnokságon is megfordult. Youri a nemzeti csapatban 82 alkalommal kapott szerepet, 28 gólt vágott. Világ- és Európa-bajnok, de klubjaival (Grenoble, Racing Strasbourg, Monaco, PSG, Internazionale, Kaiserslautern, Bolton Wanderers, Blackburn Rovers, New York Red Bulls, akkori nevén MetroStars) nem ért el hasonló sikereket, bár egy KEK-et és egy UEFA-kupát elnyert a párizsiakkal, illetve a milánóiakkal. Színes játékstílusa, gólérzékenysége, kiváló technikája, gyorsasága, parádés cselezőkészsége kora egyik legismertebb labdarúgójává tette. 1994-ben hármas holtversenyben a francia pontvadászat, a Ligue 1 gólkirálya lett. 2006-ban vonult vissza, 37 évesen.

Hová lett Djorkaeff? Kattintson ide, és megtudja!

Jean Nicolas

Az 1913-ban napvilágot látott Jean Edouard Marie Nicolas neve nem különösebben ismerős a mai futballdrukkerek számára, pedig a karrierje érdemi részét az FC Rouenben letudó támadó két világbajnokságon is megfordult, és azokon három mérkőzésen játszva ugyanannyi gólt ért el. A nemzeti tizenegyben 25/21-es, nem hétköznapi mérleggel dicsekedhet, klubjában még ennél is frenetikusabb, 159/195-ös mutatóval zárt. A Rouennel egy alkalommal a másodosztály bajnoka lett, a legjobbak között 1938-ban, a Ligue 2-ben 1934-ben, 1935-ben és 1936-ban lett aranycipős; 54, 30 illetve 45 találattal. Visszavonulása után edzősködésre adta fejét, kevéske sikerrel.

Luis Fernández

A spanyol gyökerekkel rendelkező, 1959-es születésű középpályás 1978 és 1986 között a PSG-t, 1986 és 1989 között az RC Parist, 1993-as visszavonulásáig pedig a Cannes-t erősítette. No és 1982-től tizenegy évig a francia válogatottat: a kékek szerelésében 60-szor szerepelt, és hat gólt ért el. A kőkemény, rengeteget futó, labdabiztos Fernández 1984-ben Európa-bajnok lett, két ével később vb-bronzérmes, a kettő között pedig az Év játékosának választották meg odahaza. Az 1992-es kontinenstorna volt a hattyúdala a „Les Bleus" színeiben. Játékos-edzőként akasztotta szögre cipőjét, hogy nem kevés sikert elérve a Cannes, a PSG, az Athletic Bilbao, az Espanyol, az al-Rajjan, a Beitar Jerusalem, a Real Betis, a Stade de Reims és az izraeli válogatott kispadján bizonyítson (vagy épen megbukjon) új szakmájában.

Jean Tigana

Akár csak Fernández, Tigana is edző lett játékos-pályafutása után: 1993 és 2007 között a Lyon, a Monaco, a Fulham és a Besiktas egyesületeit vezette, és szintén megválasztották a Ligue 1-ben az Év edzőjének. Az 1955-ben, Bamakóban napvilágot látott vékonycsontú középpályás éveket töltött a fent említett úriember oldalán a nemzeti tizenegyben, amelyet 52 alkalommal szolgált. Egyetlen gólját a magyarok ellen szerezte, a mexikói tornán. A Toulon, Lyon, Bordeaux, Marseille kvartettben futballozó Tigana két világbajnokságon (1982 és 1986), valamint a hazai kontinenstornán is szerepelt. A Bordeaux anno igen szép pénzt, négymillió dollárt fizetett a „triplatüdejű" középpályásért. Ma edző, Lyont, a Monacót, a Fulhamet, a Besiktast, a Bordeaux-t és a Sanghaj Senhuát is szolgálta már.

Bixente Lizarazu

Hová lett Lizararu? Nem tűnt ám el, ha ide kattint, ön is rájöhet, milyen közel áll a jelenlegi válogatotthoz.

Thierry Henry

A mindkét lábával jól rúgó srác az AS Monaco színeiben 17 évesen mutatkozhatott be a Ligue 1-ben, és első találatát is megszerezte abban az esztendőben. Két idény múlva már alaptag a hercegség csapatában, balszélsőként nyolc gólt szerzett, és remekül játszott David Trezeguet, Fabian Barthez és Lilian Thuram oldalán. A kvartett nemsokára a válogatottban is bemutatkozhatott, az U-18-as Európa-bajnok Henry 1997 októberében, Dél-Afrika ellen. A szövetségi kapitány, Aime Jacquet némi meglepetésre magával vitte Henryt a hazai világbajnokságra, amit igen bölcsen tett, a labdarúgó ugyanis itt vált világszerte elismert játékossá. Ekkor még egyébként Arsene Wenger ötletére inkább szélsőt, mint középcsatárt játszott, mind odahaza, mind a nemzeti tizenegyben. Hamar ki is nőtte a Monacót, az érte folyó versenyben a Juventus 12.5 millió eurót sem sajnált érte. Azonban hősünk mindössze egy fél évet töltött el Torinóban, hiszen csapnivaló formában szédelgett a gyepen.

Az Arsenal és régi mentora, Arsene Wenger viszont látott benne fantáziát: 17 millió eurót kínált érte, amire a boldog Zebrák azonnal rábólintottak. Wenger tudhatott valamit: a Taljánföldön csak csetlő-botló fiú Angliában valósággal megtáltosodott, ígéretből legendává nőtte ki magát, kis híján beapplikálták a klub és a Premier League címerébe is. A 2000-es Európa-bajnokságon is remekül futballozott, öt mérkőzésen három gólt szerezve. A 2001-02-es idényben duplázott (bajnokság, FA-kupa) az „ágyúsokkal", szokása szerint bekerült az Év csapatába, ő lett a Premiership aranycipőse is. A világbajnokság viszont rémálommá vált számára: lőtt két kapufát, majd a mindent eldöntő, uruguayiak elleni sorsdöntő mérkőzésen kiállítatta magát. Hazatérve viszont újfent remekelt, begyűjtött egy FA-kupát, lőtt 24 bajnoki gólt, hétszer volt eredményes a Bajnokok Ligájában (a Romának mesterhármast vágott).

A bajnokság aranycipőseként és aranylabdásaként vágott neki a 2004-es Európa-bajnokságnak, ahol mindenki azt várta tőle, hogy végre nemzetközi szinten is megkoronázzák. A csoportkörben mindössze a svájciaknak lőtt (igaz, kettő) gól, majd a görögök ellen élete egyik legrosszabb teljesítményével állt elő, szörnyen lelketlenül és fantáziátlanul játszott. Válogatottja nem jutott tovább a csoportkörből... Londonban kárpótlásként egy újabb parádés szezont produkált, majd' minden mérkőzésén betalált a bajnokságban és a BL-ben is, és néhány kisebb sérülése sem zavarta érdemben. Ám sem a bajnoki aranyat nem sikerült megtartaniuk, sem a Bajnokok Ligájában nem tudtak maradandót alkotni, így élesen kikelt a vezetőség ellen, mondván, meg kellett volna erősíteniük a csapatot nyáron. Henryra nem lehetett panasz: a BL-ben öt, a bajnokságban 25 gólt ért el, amivel újra elhódította a legjobb európai gólvadásznak járó Aranycipőt, ezúttal Diego Forlánnal holtversenyben. A szó szoros értelmében tarthatatlan volt, ha kedvvel játszott (ami valljuk be, nem mindig volt rá jellemző).

Az első 19 fordulóban 16-szor volt eredményes, ezután tartott egy hathetes tűzszünetet, ám a következő öt fordulóban kilencszer talált be, volt olyan hét, amikor két mesterhármast is lőtt! 2005 végén bekerült az Év európai álomcsapatába is. És még erre is rá lehet tenni egy lapáttal: több mint egy hónapot kihagyva is gólkirály lett 27 treffelésével (emellett 7 assziszt szerepel számláján), a BL-ben ötször zörgette meg az ellen hálóit és ebben a sorozatban két gólpasszt osztott ki. Ám élete egyik legfontosabb mérkőzésén, a BL fináléjában egyszerűen csődöt mondott, az első félórában két ezerszázalékos ziccert rontott el, azaz Henrynak döntő szerepe volt az „ágyúsok" vereségében. A klub szerencséjére éppen a várva várt nagy sikerre hivatkozva nem sokkal előtte hosszabbította meg szerződését, újabb négy esztendővel. A válogatott színeiben hat vb-selejtezőn mindössze két gólt lőtt, de a tornán jobban ment neki.

A franciák összes mérkőzésén kezdő volt: Svájc ellen akaratgyengén futballozott, Dél-Koreának pontot érő gólt lőtt, majd Togónak is betalált. A spanyolok ellen lekötötte a fél hispán védelmet, így volt tere a többieknek, a braziloknak egy csodagólt vállalt, a mérkőzés egyetlenét, ráadásul egy alkalommal úgy lesprintelte Cafút, hogy ő már visszafelé ballagott a kapuvonaltól, amikor a veterán bekk még csak az ötösnél járt, természetesen odafelé... A portugálok ellen benne volt a győztes találatban, de kissé fásultan mozgott. Mint később kiderült, csak a fináléra tartalékolt: az olaszok ellen zseniálisan futballozott, tarthatatlanul mozogva négy védőt is lekötött – nagy kár, konstatálhatják fanjai, hogy gólhelyzetét védte Gianluigi Buffon, és később meg is sérült. Megérdemelten került be a torna álomcsapatába. Klubjával a bajnokságot szokásának megfelelően remekül kezdte, de az Aranylabdát Fabio Cannavaro elhozta az orra elől, neki csak a bronz jutott, lévén Buffon még itt is borsot tört orra alá. Mindezek tetejébe márciusban be kellett jelentenie, hogy makacs ágyék- és hasi sérülései miatt az idényben már nem lép pályára.

„Sajnos legbelül éreztem, hogy ez következik. Nem ért meglepetésként, mert a szervezetem már korábban is többször adott jeleket, hogy nem bírja. Az elmúlt nyolc év során a mostani volt az első, amikor már az idény elején apró sérüléseket szenvedtem, és nem tudtam folyamatosan játszani. Decemberben a hátammal volt problémám, akkor is ki kellett hagynom néhány meccset. Most azt mondta az orvos, minimum három hónapra kidőltem, ami azt jelenti, számomra befejeződött az évad" - nyilatkozta. Nyáron sort kerített régóta esedékes klubcseréjére is: a Barcelona potom összegért, mindössze 24 millió euróért kapta meg őt. Első spanyolországi idénye viszont meglehetősen gyatrára sikeredett, több kisebb sérülés is hátráltatta. A címeres mezben viszont parádézott: nyolc Eb-selejtezőjén hét alkalommal is eredményes volt. A tornán magán már nem brillírozott, végig fásultan mozgott. Egy gólt azért jegyzett: a hollandoknak talált be ballal. Más kérdés, hogy a németalföldiek néggyel válaszoltak...

Barcelonában Johan Cruyff egykori mezszámát örökölte, és meglehetősen döcögősen kezdett neki vételára és évi 6.8 millió eurós fizetése ledolgozásához, első idényében „mindössze" 12 bajnoki gólt szerzett, abból ötöt ráadásul az utolsó négy fordulóban. A következő idényben már sokkal gólerősebben játszott, tavasszal néha már egykori angliai csúcsformáját idézte, amikor oroszlánrészt vállalt a mesterhármas (bajnoki cím, Spanyol Kupa, BL) megszerzéséből. A kontinenstornán két mérkőzésen játszott, és egy gólt lőtt, majd néha már régi formáját idézve húzóemberként járult hozzá ahhoz, hogy a Barca 2009-ben végigverte az egész világot, az összes elérhető klubcímet besöpörve. A nemzeti csapatot a vb-selejtezőkön négy góllal és egy roppant fontos assziszttal segítette ki a dél-afrikai tornára - utóbbi előtt kézzel tette maga elé a labdát, emiatt aztán az ellenfél írek minden követ megmozgattak a mérkőzés újrajátszásáért. Hiába. A közellenséggé vált Henry 2010 elején bevallotta, hogy 2011-ben szívesen folytatná a New York Red Bullsban, és a balul sikerült vb-je után tényleg az MLS-be tette át székhelyét. Egy kis időre visszatért az amerikai bajnoki szünet idején az Arsenalhoz, kölcsönbe, és remekül ment neki – akár csak anyacsapatában.

Az Arsenal és a francia válogatott gólrekorderét tisztelhetjük személyében. 2010-ben vonult vissza a nemzeti csapattól, 123/51-es mérleggel.

Sikereiről bővebben itt olvashat!