„Éljen Olaszország!” – köszöntötte az utasokat szerdán éjfélkor az autóbusz vezetője a Stadio Olimpicótól a Termini pályaudvarhoz induló járaton. Ezen az estén Rómában mintha még a városi díszletek is az olasz válogatott dicsőségét sugározták volna, a stadionhoz közeli buszvégállomás neve például sohasem volt aktuálisabb: „Mancini”. A szomszédos teret, a Piazza Mancinit persze nem az olasz szövetségi kapitányról, Roberto Manciniról nevezték el, hanem Pasquale Stanislao Mancini márkiról, a 19. századi jogászról és államférfiról, manapság azonban ez az apró részlet senkit sem téveszt meg. Ha az olasz fővárosban felszáll az ember a buszra, leül egy kávéra valamelyik belvárosi bárba, a piacon beáll a sorba a friss narancsért, az egymással csevegő olaszoktól mindenütt ezt hallja: „Mancini, Mancini, Mancini… És bármily igazságtalan átrendeződése ez a világ dolgainak, egyikük sem az újonnan egyesült Olaszország értelmiségének 1800-as évekbeli nagy alakjára gondol.
„Remek teljesítmény volt”
Giovanni Costantino, az MTK olasz vezetőedzője „Remek teljesítmény volt, Olaszország megmutatta, milyen stabil csapat, s hogy az Európa-bajnokság egyik legjobbja lehet. A svájciak elleni Manuel Locatelli volt az olasz középpálya és a mérkőzés legjobbja. Kiemelkedő, technikás, jó fizikumú, fifikás labdarúgó, aki készen áll rá, hogy klubot váltson – szerintem nincs olyan csapat, amelyben ne állná meg a helyét. A válogatott sikerének egyik záloga, hogy a labdarúgók azokon a posztokon szerepelnek, amelyeken a legjobbak, s remekül alkalmazkodtak a játékrendszerhez, stílushoz. Alighanem csoportelsőként végez az együttes, Wales sem jelenthet akadályt.” |
„Mancio Football Club” – nevezte át a Corriere dello Sport csütörtöki számának cikkcíme az olasz válogatottat, amely az „újkori Mancini” vezetésével előző este ismét lehengerlő sikert aratott, Törökország után ezúttal Svájc csapatát is 3–0-ra legyőzve. Ivan Zazzaroni írása segít megérteni, miként látják az olaszok saját helyzetünket:
„Nem vagyunk erősek és tapasztaltak, mint a franciák vagy a németek az Eb leglehetetlenebb csoportjában. Nem vagyunk olyan hatalmasok, mint a belgák, nekünk nincs Lukakunk, sem Ronaldónk, sem Kane-ünk. De két mérkőzés után ott vagyunk a nyolcaddöntőben úgy, hogy hat gólt szereztünk és egyet sem kaptunk. […] A mai válogatott magasabb szintet képvisel, mint Antonio Conte 2016-os Eb-csapata, a szellemiség azonban ugyanaz. Úgy játszik, mint egy klubcsapat, a Mancio Football Club, olyan automatizmust és egységet mutatva, amely nem szorul különösebb igazításra, mert eleve Mancini szakmai döntésein alapul. Nem láttuk egy pillanatig sem szenvedni a csapatot, nem volt szükség a küszködésre. És nemcsak azért, mert hiszünk magunkban, hanem mert benne vagyunk a játékban, teljes örömmel éljük meg ezt a ritka pillanatot.”
Ölelés az ardeai angyaloknak| Néhány napja egész Olaszországot megrázta a hír, hogy a Rómához közeli kisvárosban, Ardeában egy fegyveres férfi fényes nappal lelőtt a parkban három embert, egy 74 éves nagypapát és az idős ember két, öt- és tízéves unokáját. Ciro Immobile, az olasz válogatott Svájc elleni harmadik góljának szerzője az áldozatoknak üzent, amikor gólöröm gyanánt két kezével az égre mutatott. „Büszke vagyok arra, hogy a két elhunyt kisfiúnak, Danielnek és Davidnak ajánlhattam a győzelmünket – mondta a Lazio csatára. – A két ardeai angyalért játszottunk, ezzel a teljesítménnyel küldünk nekik ölelést az égbe. Együttérzünk a családjukkal, szerettünk volna a temetésre is elmenni, de a Covid-buborék miatt nem lehetett.” |
A szép szavakkal megragadott érzés az olasz szurkolók világában sokféle módon jelent meg a lefújás utáni órákban: láttunk lányokat, akik lehúzott ablakkal, az olasz himnuszt énekelve száguldottak kis Fiatjukkal a macskaköves utcácskákon, láttunk zöld-fehér-piros zászlót lengető mámoros fiatalokat, és láttunk az olasz sikertől háborús hangulatba jövő csellengőket is, akik a római éjszakában bevallottan csak azért kegyelmeztek meg nekünk, mert helyesen válaszoltunk a „Ti svájciak vagytok?” beugratós kérdésre. Hozzá kell tenni, hogy a pénteki napra eső olasz–török utáni általános utcai fesztiválhoz képest szerda éjszaka jóval csendesebb volt a római kép, inkább csak alkalmi szurkolói társaságok ünneplésének lehettünk tanúi.
Hogy meddig tart az általános eufória Olaszországban, senki sem tudhatja. Pontosabban azt igen, hogy amíg a megállíthatatlannak látszó, valóban félelmetes összhangban működő olasz válogatott így halad előre a július 11-i londoni döntőig vezető úton, addig biztosan. Ha viszont netán valami félresiklik, esetleg a nyolcaddöntőben váratlanul kiesik a szupercsapat… – akkor érvényes lehet az, amire Mario Sconcerti, a 72 éves olasz író hívta fel a figyelmet a Corriere della Sera hasábjain.
„Az olasz válogatott körüli nagy lelkesedés felületes és kicsit gyáva is. Ekkora bizalmat fektetni a válogatottba sok esetben annak az előjele, hogy az első vereség után ugyanilyen könnyen el is pártol a nép. Hányszor tapasztaltam már ezt! És lassan-lassan azt is megértettem, mi áll a jelenség hátterében. A válogatottnak nincsenek elkötelezett, kemény szurkolói, az olasz nemzeti csapat olyan, mint a ház, amelyben lehet jönni-menni, jót ebédelni, viszont nem kell utána fizetni.”
Aki ismeri az olaszországi futballviszonyokat, tisztában lehet vele, hogy a bölcs megfigyelésnek bőven van alapja (gondoljunk csak arra, amit a napokban lapunknak nyilatkozott az olasz válogatottat negligáló, viszont a Roma klubszíneihez eltéphetetlenül kötődő író-filozófus, Sandro Bonvissuto). Még akkor is pontos Sconcerti észrevétele, ha értjük a vele finoman vitába szálló újságíró, Zazzaroni érvelését is.
„Mi, olaszok ilyenek vagyunk: könnyen fellobban bennünk a lelkesedés lángja, ahogyan mélyen érint a kudarc is. Az érzelmi hullámzás része a természetünknek, történelmünknek. De miért árulnánk el ezt a lélekállapotot, miért árulnánk el saját magunkat éppen akkor, amikor végre lehetőséget ad a futballpálya a felszabadult örömre?”
Magyarország a spanyolok előttA Corriere dello Sport csütörtöki számában rangsorolta az Európa-bajnokság csapatait eddigi teljesítményük alapján, természetesen – és egyébként megalapozottan – az olasz válogatottat emelve az első helyre, 8-as osztályzattal (1-től 10-ig terjedő skálán). Az élbolyban Belgium (7.5), Franciaország, Csehország, Wales, Szlovákia és Portugália (7-7) szerepel még. Magyarország 5.5-ös értékelést kapott, megelőzve az 5-ös Spanyolországot, Horvátországot, Svájcot és Skóciát, a 4.5-ös Lengyelországot, valamint a leggyengébb, 4-esre értékelt Törökországot. A lap dicsérte Marco Rossi csapatának szervezettségét, egységét, ellenállását, rögzítve, hogy végül mégis összeomlott Portugália ellen.
|
