Nem gondoltam volna... Ilyen volt az Eb Budapesten

Ha egy mondatban szeretném összefoglalni az elmúlt szűk két hét személyesen átélt tapasztalatait, élményeit, akkor röviden azt mondhatnám: nem hittem volna; de mondhatnám ezt is: álmodni sem mertem róla...

Például a 2011-es és a 2012-es, hollandok elleni, az akkor már meglehetősen ütött-kopott, az életveszélyes felsőkaréj miatt félig lezárt Puskás-stadionban 4–0-ra és 4–1-re elveszített Eb-, majd vb-selejtezőn álmodni sem mertem arról, hogy kilenc-tíz évvel később ugyanitt, de már egy világszínvonalú stadionban, Európa-bajnoki mérkőzésen ikszelünk az aktuális világbajnokkal. De az is elképzelhetetlen volt, hogy a hollandok egyszer játszanak majd Budapesten egy olyan Eb-nyolcaddöntőt, amelyen az ellenfél teljesen lenullázza őket, és még kaput eltaláló lövésig sem jutnak el (mint vasárnap a csehek ellen).

Kilenc év alatt persze sok minden megváltozott, viszont azt még tavaly ilyenkor sem gondoltam volna, hogy a koronavírus-járvány még 2021-ben is olyan mértékben megbénítja Európát, hogy csak Magyarországon lehet majd telt házas Eb-meccseket rendezni 50-60 ezer néző előtt. Persze voltak, és talán ma is vannak olyan hangok, amelyek arra figyelmeztettek, itthon az Eb hatására jelentősen megnő majd a koronavírusos megbetegedések száma, de az elmúlt két hét járványügyi adatai alapján ez talán alaptalan félelemnek tűnik.

Nemcsak a négy budapesti meccsen, hanem az azokhoz kapcsolódó sajtótájékoztatókon is jelen voltam (virtuális formában, mert online tartották a sajtóbeszélgetéseket), és Cristiano Ronaldótól kezdve Didier Deschamps-ig és a francia csapat játékosain át a csehek szövetségi kapitányáig, Jaroslav Silhavyig mindenki a Puskás Aréna fantasztikus futballhangulatáról áradozott, és arról beszélt, bárcsak az Eb összes helyszínén ilyen légkörű meccseket rendezhettek volna. A cseheknek igazán lehet összehasonlítási alapjuk, hiszen Glasgow-ban, a Hampden Parkban az Eb legalacsonyabb nézőszáma (5607) mellett játszottak 1–1-es döntetlent a horvátokkal, vasárnap viszont a Puskás Arénában majd' 53 ezer néző előtt verték meg 2–0-ra a hollandokat.

A portugálok szövetségi kapitánya, Fernando Santos külön köszönetet is mondott a szurkolóknak, és nem csak a portugál drukkereknek: „Fantasztikus, elképesztő hangulat volt. A foci tömegek nélkül nem az igazi. Azok a játékosok, akik ilyen szinten játszanak, sok szurkolót akarnak – szeretnénk megköszönni minden ember szurkolását.” A francia Lucas Digne pedig visszautasította azokat a sajtóhíreket, miszerint rasszista hangokat hallottak volna a lelátóról. De nemcsak a nálunk pályára lépő csapatok, hanem láthatóan szurkolóik is jól érezték magukat: láttam vonulni Budapest utcáin a fényes nappal bulihangulatot varázsoló hollandok ezreit, a portugálok elleni döntetlen után még egy órán át a szektoraikban maradva éneklő franciákat, a kisebb létszámban is roppant lelkes portugálokat, és beszéltünk olyan csehekkel, akik nem győztek hálálkodni Magyarországnak a lenyűgöző élményért, amit a Puskás Arénában átélhettek. És nemcsak egy-két elégedett, örömittas vendégdrukkerről, hanem sok ezerről beszélhetünk.

Persze mindehhez szükség volt a profi szervezéshez. Arra, hogy minden beléptető kapunál, a stadionhoz vezető utcákban sorakoztak az önkéntesek és rendezők, akik igyekeztek útba igazítani a meccsre igyekvőket. Megafonokkal, több helyen emelvényről adták a tanácsokat különböző nyelveken a drukkereknek, hogy megkönnyítsék, meggyorsítsák a stadionba való bejutásukat. 2019-ben az Uruguay elleni nyitó meccs után még sokan panaszkodtak a lassú beléptetésre, most nem láttunk százméteres sorokat, nem találkoztunk a bejutásra fél órákat váró szurkolókkal. Pedig még fémdetektorral is átvizsgálták a drukkereket a kétlépcsős beléptetés során. A gyors beléptetés a szurkolók által eleinte fenntartásokkal fogadott karszalagos rendszernek is volt köszönhető, mert így, hogy a védettséget igazoló karszalagokat már a jóval a meccs előtt átvehették, nem ment el az idő a helyszínen a védettség igazolásával. Panaszt egyedül a büfében való sorban állás hosszára hallottunk, és arra, hogy a nagy melegben elfogyott a sör. Bízzunk benne, hogy a következő Eb-rendezésünk alkalmával már ezt a problémát is sikerül orvosolnunk.

A leginkább a magyar válogatott játéka múlta felül a várakozásokat. Rendkívül jó érzés volt látni, ahogyan csúsznak-másznak a fiúk, és segítik ki egymást a nehéz helyzetekben. Nagybetűs csapatként viselkedtek a pályán, maradéktalanul megvalósították azt, amiről az Eb előtt beszéltek, minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy örömet szerezzenek a magyar embereknek, hogy felvegyék a versenyt a világ legjobbjaival is.

Egészen szürreális volt hallani, amikor a franciák elleni meccs után Didier Deschamps elismerte, hogy a magyar csapat dinamikusabban futballozott, mint az övé, és hogy Paul Pogbáék nem tudtak olyan szinten alkalmazkodni a hőséghez, mint Botka Endréék. A csoportkör végén ráadásul arról is beszélt a világbajnok együttes szakvezetője, a csoportelsőség szempontjából mennyire fontos volt számukra, hogy legalább egy pontot meg tudtak menteni ellenünk. Többször is visszahallgattam azóta, mert nem akartam elhinni, de tényleg ezt mondta: a magyar csapat dinamikusabb volt, fizikailag jobban bírta a mérkőzést, és a vb-címvédő francia válogatott örülhet, hogy egy pontot azért meg tudott csípni a mieinkkel szemben. A magyar válogatottal szemben, amely 1986 óta nem járt világbajnokságon, és tétmeccsen 1966 óta nem szerzett pontot aktuális világbajnok ellen. Azzal a magyar válogatottal szemben, amelyből legnagyobb ígérete, Szoboszlai Dominik és három további biztos kerettag (Kalmár Zsolt, Hangya Szilveszter, Gazdag Dániel) esett ki sérülés miatt az Eb előtt. Így fordulhatott elő, hogy amíg a franciák a második félidőben például a Barcelona 24 éves játékosával, Ousmane Dembélével igyekeztek frissíteni, nálunk a 33 esztendős mezőkövesdi Cseri Tamás érkezett a pályára.

Örömünnep Fiola góljánál

A franciák elleni 1–1 megint olyan élmény volt, mint a 2016-os franciaországi Eb-n az osztrákok legyőzése, vagy a Cristiano Ronaldóék elleni 3–3 – aki akkor ott volt a stadionban, az még az unokáknak is mesélni fogja: „Tudod, kisunokám, az úgy volt, hogy Fiola megkapta a labdát Sallaitól, majd védő létére végigsprintelt a bal oldalon, az egyaránt BL-győztes és világbajnok Pavard, Varane kettős hiába üldözte, aztán belőtte a jobb alsóba.”

Amit pedig végképp nem gondoltam volna, hogy abban a csoportban, amelyikben a magyar válogatott mellett a legutóbbi két világbajnok és az aktuális Eb-címvédő szerepel, a mieink az utolsó fordulóban, a 83. percben még továbbjutásra állnak, mert 2–1-re vezettek Németországban. Leírhatatlan pillanat volt, amikor a portugál–francia meccsen, a sajtószektorban felüvöltöttünk a monitorunk mögül Schäfer András müncheni gólja láttán, majd futótűzként terjedt a stadionban, hogy másodszor is megszereztük a vezetést, és miközben C. Ronaldóék gyűrték egymást a pályán Karim Benzemáékkal, a Puskás Aréna különböző pontjaiból egyszerre zúgott fel a „ria, ria, Hungária” kiáltás.

Így ünnepelte a Puskás Aréna közönsége a magyar vezetést a portugál–francia alatt

Édesapaként pedig különösen szívszorító volt látni, amikor még a stadionban ültem, és kaptam otthonról a videót, hogy a portugálok elleni vereség után még zokogó ötéves fiam hogyan ünnepli a bátyjával együtt félmeztelenre vetkőzve, ölelkezve a mieink góljait.

Amióta az eszemet tudom, a magyar válogatott meccsein mindig azért szurkoltam, hogy győzzünk, de az idei Eb bebizonyította, a labdarúgást nem is elsősorban a győzelmekért, hanem az élményekért érdemes játszani. Az élményszerzés legegyszerűbb módja alapvetően persze a győzelem, de voltam én már 2017-ben olyan, Feröer ellen 1–0-ra megnyert meccsen, amikor a lefújás után fütyült a közönség, és távozott a posztjáról az aktuális szövetségi kapitány (Bernd Storck). A franciák és a németek elleni döntetlen után viszont mindenhol a világban felállva tapsolhattak a magyarok – annál nagyobb élmény pedig nincs, amikor ország-világ előtt büszkék lehetünk a fiainkra.