Döntőben vagyunk – Malonyai Péter jegyzete

Aki egy kicsit is jártas a világfutballban, annak nem kell mondani, hogy különleges döntő lesz az Eb-n. Leginkább azért, mert mindkét válogatottnak van mit feledtetnie. Az olaszok ugyebár nem voltak ott a három esztendővel ezelőtti vb-n, Anglia pedig több mint fél évszázada (1966) nyerte meg első és egyben legutóbbi nagy tornáját.

Arról nem beszélve, hogy az olaszok nem ismernek pardont, ha talpra állásról van szó, 1982-ben például a Totonero néven elhíresült csalási botrány után lettek világbajnokok, nem utolsósorban a csalásban besározódott zseni, Paolo Rossi vezérletével. Aztán 2006-ban ismételte magát a történelem: a bíróküldési botrány (calciopoli) és a Juve kizárása után Olaszország vb-t nyert. Igaz, az angolok is képesek a feltámadásra, az 1964-es Nemzetek Európa-kupája néven jegyzett Eb selejtezőjében már az első fordulóban búcsúztak a franciák ellen, két esztendő múlva pedig világbajnokok lettek.

Anglia azért is különleges, mert náluk a futball – nem játék. Több annál. Vallás. Legyen elég annyi, hogy amikor még napirenden voltak a szurkolói összecsapások, a fajsúlyosabb brit lapok nem a sport-, hanem a belpolitikai oldalakon tálalták az eseményeket, lévén szó bűncselekményről. És akkor még nem említettem, hogy a futball őshazájáról beszélünk, ahol a tradíció olyannyira erős, hogy még udvariasak is lehetnek. „A futball hazatér” – mondogatták 1996-ban és most is az Eb kapcsán, nyilván elnéző mosollyal, hiszen náluk mindig – otthon van.

Olyannyira, hogy amikor a két háború között a Nemzeti Sport is szívesen állított össze európai ranglistákat, rendre azzal kezdődött a sorrend, hogy kivéve: Anglia. Lévén külön világ, valahol a legmagasabb polcon. Nem véletlenül lett az Évszázad mérkőzése, amikor az Aranycsapat 1953-ban legyőzte őket az otthonukban, Csatornán túli első válogatottként (a második Svédország volt – hat évvel később). És az is természetes volt akkoriban, hogy Londonban lett a futball tudora egykori főszerkesztőnk, Feleki László.

Persze az olaszokra is felnéztünk, ha másért nem, hát kényszerből, például az 1938-as vesztes vb-döntőnk miatt. Vallják, hogy mi, pontosabban a korábbi esztendők remek magyar edzői teremtették meg az alapokat arra, hogy szintén az Aranycsapatnak legyen a feladata csaknem három évtized múltán újra nyerni ellenük.

Mindezt figyelembe véve, a múltunk jóvoltából mi is döntősök vagyunk az Európa-bajnokságon. Túlzás, persze hogy az, nem is kicsi, de a futball lehet akármilyen komoly üzlet (az!), a kívülállónak mindig játék marad.

Akár a szavakkal is.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!