Tízezrek tapsolták felállva a magyar válogatottat

„Most akkor mi legyen? Ne menjünk?” – hívott fel öcsém a magyar–francia másnapján. Megvolt a jegyünk már tavaly nyáron a budapesti portugál–franciára, a magyar meccsekről lecsúsztunk, ez maradt családi Eb-meccsélménynek nekünk, testvéremmel, édesapámmal, fiammal. A világbajnok és az Európa-bajnok válogatottat látni a Puskás Arénában persze nem rossz program, Fiola Attila franciáknak lőtt gólja azonban mindent átrajzolt: az 1–1-es bravúrdöntetlen után halványan felcsillant a továbbjutás reménye, minden figyelem Münchenre, a budapesti csoportmérkőzéssel egy időben rendezett német–magyarra összpontosult, és hirtelen igencsak égetni kezdte zsebünket a jegy a Cristiano Ronaldo-, Kylian Mbappé-féle sztárparádéra.

Sejteni lehetett, hogy ezzel az érzéssel nem vagyunk egyedül. Szerda este a Puskás Arénában bebizonyosodott, hogy tízezrek ülnek a lelátón tudathasadásos állapotban, szemüket a pályára vetve, szívükkel München felé fordulva. Mint az egyszerű ember, akit előkelő vendégségbe hív a portugál vagy a francia elnök, és miközben villájával piszkálgatja a kagylódarabokat, semmi másra nem vágyik, csak édesanyja rakott krumplijára. Hogy hazai többség lesz a stadionban, nem volt kétséges: előzetesen több mint 30 000 magyar, körülbelül 7500 francia és 5000 portugál nézőről hallottunk, a hivatalos UEFA-jelentésben kiadott nézőszám (54886 fő) és a helyszíni tapasztalatok alapján a várakozásokhoz képest a magyarok jelenléte erősödött.

Hangban legalábbis mindenképpen, amint azt a 11. percben váratlanul felmorajló és vaskos Ria-Ria-Hungária rigmustól visszhangzó stadion döbbenetes erővel megmutatta. Hogy mi történt előzőleg a pályán? Az égvilágon semmi említésre méltó, eseménytelen mezőnyjáték, meddő tili-toli. Bezzeg Münchenben…

Szalai Ádám góljának híre néhány másodperc alatt, futótűzként terjedt a lelátón. Spontán örömkiáltás jelezte, hova érkezett meg éppen az információ, a szórványos ujjongás pedig pillanatokon belül általános és euforikus ünneplésbe fordult.

„Na, mindenki nézi a telefonját?” – érkezett azonnal az SMS egy meccsakkreditáció híján budapesti szállodaszobájában rekedt olasz sportújságírótól, én meg igyekeztem neki friss beszámolóval szolgálni: „Sokaknak a kezében ott a telefon, de a hálózat leterheltsége miatt nagyon gyenge a jel, csak a legszerencsésebbeknek sikerül élőben fogni a magyar–német meccset. Vadidegenek kapaszkodnak össze egy-egy csomóban, hogy megnézzék Szalai góljának ismétlését, a stadionban zúg a Ria, ria, Hungária!” Jött is gyorsan a válasz: „Azt hallom…”

Van, aki szürreálisnak nevezte a Puskás Arénában tapasztalható jelenséget, hogy miközben a szemünk előtt Antoine Griezmann és Pepe vagy Raphaël Guerreiro és Karim Benzema csatázik egymással, a nézőtéren a többség a szeme sarkából a két sorral lejjebb ülő kiváltságos telefonjára sandít, amelyen bivalyinternettel be-bejön a magyar meccs, még ha kicsit darabosan, szakadozva is. Eszünkbe juthat a Ceausescu-féle Románia erdélyi vidékeinek hetvenes-nyolcvanas évekbeli leleményes megoldása, az érintett nemzedék körében meghatározó élményként rögzült hegyi meccsnézések emléke: miután a román állami televíziótársaság nemigen kényeztette nézőit futballközvetítésekkel, a tévés meccsekre és különösképp a magyar válogatottra kíváncsi emberek csoportokba verődve kerestek olyan magaslati pontot, ahol például a budapesti adás is befogható volt, és – a Puskás Arénában is érzékelt minőségi kompromisszumok mellett ugyan, de – kedvükre szurkolhattak. Olyan sem szerdán fordult elő először, hogy a tribün népe osztott figyelemmel követte a jelenlétében zajló eseményeket: valamikor bevett szokás volt, hogy az emberek fülükre tapasztott rádióval, a Körkapcsolást hallgatva lesik csapatuk meccsét és veszik az adást a többi pályáról. Vagy éppen a sajátjukról. Ha a hőskorszakban Szepesi György, a legendás és fékezhetetlen képzelőerővel megáldott rádióriporter időnként kicsit túlszínezte hallgatóinak egy-egy szürke találkozó eseményeit, a jelenlévők nem átallottak élőben hangot adni tiltakozásuknak: „Ne hazudj, Szepesi!” Hasonló kettős helyzetre külföldön is akadt példa, a magyar válogatott 2002. március 27-i, chisinau-i mérkőzésén (0–2) Moldova románajkú szurkolói rádión hallgatták a párhuzamosan zajló Románia–Ukrajna (4–1) ütközet történéseit.

„Nem tudod elképzelni, mi volt itt a szünetben! A stadionban az árkádok alatt zengett a »Magyarország, Magyarország!«, a férfivécé falai szinte remegtek a hangos ünnepléstől” – küldtem a második félidő elején az újabb jelentést az olasz kollégának, azt már nem magyarázva neki, milyen megejtő volt a portugál kisfiút hallgatni, aki a büfé előtt latinos kiejtéssel, raccsolósan igyekezett apjának utánozni a „riariahungáriázók” teret megtöltő szólamát. Amúgy is szép látni, ha különböző kultúrák találkoznak.

„Do you know Trianon?” – csíptünk el egy ártalmatlannak szánt kérdést egy francia szurkolóval társalgó, piros-fehér-zöld sálas fiatalembertől, a vendég kissé értetlen arckifejezése azonban arra engedett következtetni, a történelem útvesztőiben nem a Puskás Arénában fognak elbolyongani. Szerdán egyébként világbéke-hangulat jellemezte a budapesti stadiont, legfeljebb Cristiano Ronaldo kapott a szurkolóktól a megszokottnál több repülő műanyagpoharat, miután második gólja után kiment ünnepeltetni magát a lelátó alá.

Amilyen zajosan tört utat magának a Szalai-gól híre a szurkolók körében, olyan csendben vette tudomásul a stadion az értesülést Kai Havertz egyenlítéséről. Ám két perccel később újból zsongás támadt. Eleinte kissé hitetlenkedve, bizonytalanul, rossz szurkolói tréfát szimatolva vettük a jobbról érkező fejleményt, de kitartóan járt szájról szájra a felvillanyozó „kettő-egy ide”, és néhány másodperccel később az egetverő tombolás jelezte, valóban hihetünk a hihetetlennek. Osztozott a magyar örömünnepben a francia közönség néhány tagja is, artikulálatlan hangon, ám annál lelkesebben csatlakozva az éneklők táborához. A visszajátszásból semmit sem láttunk, a legközelebbi meccstudósítós telefon gazdája örömében összevissza lóbálta a kezében villódzó készüléket, így csupán a magyar játékosok örömkupacáról és Joachim Löw bosszús fejcsóválásáról kaptunk el egy-egy pillanatképet.

„Mi van a magyarokkal? Varázssütit kaptak? Vagy megették a túró rudit?” – értékelte valaki a müncheni fordulatokat néhány sorral felettünk. Egyre többen, egyre türelmetlenül – és többnyire eléggé reménytelenül – próbálták frissíteni a német–magyar élő tudósításra állított telefonjukat, idővel már egy-egy bedobás, szöglet, csere is hírértéket nyert. Aztán jött a hajrában a kijózanító információ Leon Goretzka egyenlítő góljáról, és a Puskás Aréna népe lassan-lassan megbarátkozott a gondolattal, hogy elmarad a karnyújtásnyira lévő csoda, a magyar válogatott továbbjutása a halálcsoportból.

Az olasz újságíró ismét érdeklődött a hangulat felől, gyorsan válaszoltam neki: „Kicsit szomorú, kicsit beletörődő, kevés a remény.” Még tartott a portugál–francia meccs hosszabbítása, amikor ki kellett egészítenem üzenetemet: „A müncheni meccs lefújásáról értesülve felállva tapsolják az emberek a magyar válogatottat, a Puskás Arénában ezt skandálják: »Szép volt, fiúk!«.

EURÓPA-BAJNOKSÁG
CSOPORTKÖR, 3. FORDULÓ
F-CSOPORT
PORTUGÁLIA–FRANCIAORSZÁG 2–2 (1–1)
Budapest, Puskás Aréna, 54 886 néző. Vezette: Mateu Lahoz (spanyol)
Portugália: Rui Patrício – Nélson Semedo (Dalot, 79.), Rúben Dias, Pepe, R. Guerreiro – Joao Moutinho (Rúben Neves, 72.), Danilo Pereira (Joao Palhinha, a szünetben), Renato Sanches (Sérgio Oliveira, 87.) – Bernardo Silva (Bruno Fernandes, 72.), Cristiano Ronaldo, Diogo Jota. Szövetségi kapitány: Fernando Santos
Franciaország: Lloris – Koundé, Varane, Kimpembe, L. Hernandez (Digne, a szünetben, Rabiot, 52.) – Kanté, P. Pogba – Tolisso (Coman, 66.), Griezmann (Moussa Sissoko, 88.), Mbappé – Benzema. Szövetségi kapitány: Didier Deschamps
Gólszerző: C. Ronaldo (31., 60. – mind a kettőt 11-esből), ill. Benzema (45+2. – 11-esből, 47.)

ONLIVE KÖZVETÍTÉS, ÉRDEKESSÉGEK, STATISZTIKÁK ITT!

A csoport másik mérkőzésén
NÉMETORSZÁG–MAGYARORSZÁG 2–2 (Havertz 66., Goretzka 84., ill. Szalai Á. 11., Schäfer 68.)