Előre látták Aragonés és a tiki-taka diadalmenetét?

BACSKAI JÁNOSBACSKAI JÁNOS
Vágólapra másolva!
2024.06.10. 16:44
Haragszomrád... (Fotó: AFP)
A labdarúgó Európa-bajnokságok életünk részei, a magyar futball újkori felfutása óta különösen. Strandról beugró bajnokok, majdnem megvert sikerkapitányok, botrányok, ordító helyzetek és szövetségi kapitányok, ikonikus és nagyon fura figurák – nem árt le-leporolni az Eb-k legnagyobb legendáit, és feleleveníteni a legemlékezetesebb pillanatokat.

 

Tiki-takartok szórakoztatni? – tettük fel a kérdést a spanyol válogatott fénykorának végén, a 2012-es Eb után, amikor megvédte a kontinensbajnoki címét a világbajnokságon is diadalmaskodó La Furia Roja, csak éppen el-elszundikáltak a nézők a nagy hispán diadalmenet közben.

Amely a 2008-as Eb-n indult. A tornára finoman szólva sem a legnagyobb esélyesként érkeztek a spanyolok, a selejtezők mélypontján álltak a csoportjukban az 5. helyen is, kikaptak az északírektől és a svédektől, ikszeltek Izlanddal (kétszer is, és felkészülési mérkőzésen megverték őket a románok), de leginkább azért fújt a teljes sajtó és a drukkerek zöme a mesterre, Luis Aragonésre, mert az mellőzte nagy kedvencüket, Raúlt.

Raúl klasszikus középcsatárként játszott vagy bal oldali középpályásként, balszélsőként, Aragonés a 4–3–3-as hadrendjébe gyorsabb és fiatalabb, sokat futó, a kombinatív játékhoz jobban értő középcsatárt keresett, végül Fernando Torres és David Villa mellett tette le a garast. Aragonés kegyeiből kikerült Fernando Morientes is, miközben kezdett sorsdöntő meccsen Raúl Tamudo, Daniel Güiza és Miguel Ángel Angulo, játszott Javier Arizmendi, Roberto Soldado, Fernando Llorente és a mára teljesen elfeledett Sergio García.

Ráadásul sok kisebb személyes ellentét is feszült Raúl és Aragonés között, a 2006-os világbajnoki leégés sem javított a viszonyukon, a kapitány döntésének hátterében tehát szakmai és személyes okok is álltak.

„Takarodj!” – ez volt a legfinomabb kritika, amit idéznénk, az újságok is lemondásra szólították fel (finoman szólva) a mestert, akit a mérges drukkerek több alkalommal is szó szerint majdnem megvertek. Egy idő után nem mertek nyilvános edzéseket tartani, az egyiken a tüntetők kifeszítettek egy „Add vissza nekünk a reményt, Luis, te rohadék!” feliratú molinót, majd megrongálták a mester házát. Aragonés egy oviedói meccs után 500 kilométert autózott, nem akart egy repülőgépre szállni az újságírókkal, mert személyeskedésbe menően szapulták egymást előtte a sajtótájékoztatón. 

„Harmadosztályú győzelem”, „Ki kell rúgni mindenkit!” – írta a lettek legyőzése után az El País és az El Mundo Deportivo. 

Kilenc hónappal az Eb-cím előtt…

Nehéz szülés volt. Aragonés egy centiméterről üvöltötte egy szurkoló arcába, szerencsére csak egy kerítésrácson át, hogy: „Tudod, mennyi vébét és Eb-t nyertünk Raúllal?!”. A kijutás után a Marca távozásra szólította fel a mestert. „Ez a mi győzelmünk volt, mert mi erőltettük, hogy együtt játsszon Xavi, Andrés Iniesta és Cesc Fabregas a középpályán”. Aragonés, aki edzői pályája derekán pánikrohamai miatt szenvedett, most egyenes adásokban kapott dührohamot, becsületére legyen mondva, több rádió- és TV-műsorba is elment vendégnek.

Az Eb előtti utolsó meccsükön is tüntettek a szurkolók a válogatott ellen, edzeniük is titokban kellett, zárt kapuk mögött. 

Négy héttel az Eb-cím előtt…

„Két fontos döntést hoztunk meg: változtattunk a játékstílusunkon, és leépítettük az erős egyéniségeket – idézi Aragonést Graham Hunter a Spanyol korszak c. könyvében. – Nemcsak Raúl maradt ki a válogatottból, hanem Joaquín, José Antonio Reyes, Míchel Salgado, Santiago Canizares és végül David Albelda is. Olyan csapatot építettünk, ahol mindenki tudta a dolgát, és senkinek sem tengett túl az egója. Amikor szövetségi kapitány lettem, volt egy válogatottunk, mire távoztunk, volt egy csapatunk.”

 

 

Legfrissebb hírek
Ezek is érdekelhetik