A spanyol labdarúgó válogatott, vagy ahogyan arrafelé becézgetik őket, a „furia roja”, már két alkalommal is felült Európa trónjára, de világbajnokságokon legjobb eredményük egy negyedik hely, még 1950-ből.
Sikeres kezdetek
A sportágat Spanyolországban is, mint általában a legtöbb országban, az angolok terjesztették el, az ő mintájukra alakítottak a hispánok szövetséget (1909-ben) és szerveztek nemzeti bajnokságot (1928-ban). Első hivatalos válogatott mérkőzésüket viszonylag későn, 1920-ban játszották: 1–0-ra verték a dánokat a belgiumi olimpián, ahonnan ezüstéremmel tértek haza. 1929-ben első kontinensbeli válogatottként legyűrték az angol nemzeti csapatot, de az első világbajnokságon ennek – és a meghívó – ellenére sem indultak. 1934-ben már igen és nem is hiába: kiütötték a brazilokat Chato és Lángara góljaival, de a későbbi győztes olaszok egy megismételt mérkőzésen hazaküldték őket (akkor még egyenes kieséses rendszerben gyürkőztek egymásnak a csapatok).
A polgár- és a világháború miatt legközelebb csak 1950-ben vehettek részt vb-n, amikor is a negyedik helyen végeztek a hispán legények, akik között érdekes módon csak egy játékos képviselte a Real Madridot: Luis Molowny. Később a királyi klub és a Barcelona világklasszisaira és honosított sztárjaira építkezve egy kiváló gárdát építhettek volna, ám legközelebb csak 1962-ben láthattuk őket ismét a „világversengésen”. Ahol Puskás Ferenccel, Pachínnal, Francisco Gentóval, Luis del Sollal, José Emilio Santamaríával, Luis Suárezzel és a legendás kapitánnyal, Helenio Herrerával a fedélzeten (de a sérült Kubala László és Alfredo di Stéfano nélkül) nem élték túl a csoportkört, ahogyan négy év múlva sem. Pedig akkor ők voltak az aktuális Európa-bajnokok…
A következő három kontinenstornára és két világbajnokságra nem tudták kvalifikálni magukat, az 1978-as vb-re viszont igen, noha ezúttal sem jutottak tovább csoportjukból Juanitóék. Négy év múlva házigazdaként kötelező jelleggel már sokkal jobban szerepeltek: bár az Arconada – Camacho, Tendillo, Alesanco, Gordillo – Joaquín Alonso (Sánchez 46.), Miguel Alonso, Zamora – Juanito (Saura 46.), Satrústegui, López-Ufarte csapat egy szerény 1–1-gyel kezdett Honduras ellen, később megverték a jugoszlávokat, így továbbjutottak az észak-írek elleni megdöbbentő vereséggel együtt is. Santamaría mester fiai később a középdöntőbeli csoportban kikaptak a németektől, majd gól nélküli döntetlent játszottak az angolokkal, így nem léptek tovább az elődöntőbe.
Butraguenóékkal sem ment
Santamaríát azon melegében kirúgták, utódja pedig a Real-legenda Miguel Munoz lett, aki 1984-ben az Eb-döntőbe vezette a Fúriát, amely ott Arconada kapus emlékezetes lepkéje miatt kikapott a Platini nevével fémjelzett francia válogatottól. A spanyolok a mexikói vb-re alapos vérfrissítésen estek át, beépült jó néhány frissiben feltűnt tehetség, mint Emilio Butragueno vagy a zseniális karmester, Míchel. A spanyol módinak megfelelően a Zubizarreta – Camacho, Maceda, Goikoetxea, Tomás – Víctor Munoz, Francisco (Senor, 83.), Míchel, Julio Alberto – Butragueno, Salinas összeállítású csapat egy 1–0-s vereséggel nyitott a brazilok ellen, később visszavágott az északíreknek, majd átlépett az algériaiakon is. A nyolcaddöntőben a megtáltosodott „Keselyű”, azaz Butragueno mesternégyesével kitömte a dán (bedöglött) dinamitokat, de a következő körben a belgák jobbnak bizonyultak az 1–1 utáni tizenegyespárbajban.
Az Italia ’90-re az új kapitány, az aranylabdás Luis Suárez magával vitt olyan kiválóságokat, mint Chendo, Sanchís és Martín Vázquez, de a legjobb 16 között a jugoszlávok hosszabbítás után végállomást jelentettek. Suárez utódja, Vicente Miera nem tudta kivezetni a nemzeti csapatot a soron következő Eb-re, kárpótlásul a barcelonai olimpián összejött az aranyérem. Az 1994-es világbajnokságra már egy teljesen új gárda jutott ki, amelyet Javier Clemente magától értetődően az akkoriban (sokadik) fénykorát élő Barcelonára épített – bár a katalánok igazi „pluszát” az akkori három légiós adta. A Clemente-fiúk csoportjukban döntetlenre végeztek a dél-koreaiakkal és a németekkel, majd megverték Bolíviát, így továbbjutottak. A legjobb 16 között magabiztosan múlták felül a svájciakat, de ezután nem bírtak az olaszokkal, pontosabban Roberto Baggióval. A Zubizarreta – Ferrer, Alkorta, Nadal, Abelardo – Goikoetxea, Otero, Bakero (Hierro, 65.), Caminero, Sergi (Julio Salinas, 60.) – Luis Enrique összetételű gárda 2–1-re kikapott és kiesett – Luis Enriquének „búcsúzóul” eltörte az orrát a kíméletlen olasz bekk, Mauro Tassotti.
Csak a játékvezetővel nem bírtak Ázsiában
Az Euro '96-on szintén az elődöntők előtt, és szintén „kis híján pedig...” búcsúzott a Clemente-legénység: vereség tizenegyespárbajban Anglia ellen, miután a rendes játékidőben nem adták meg Julio Salinas szabályos gólját. Az 1998-as vb-re jó szokásukhoz híven a csoportkörben brillírozva jutottak ki a spanyolok, immáron olyan sztárokkal megerősödve, mint Raúl, Fernando Morientes vagy Julen Guerrero. Bemutatkozásként vereséget szenvedtek Nigériától (fontos pillanatban Andoni Zubizarreta kapus legalább akkora potya gólt szedett be, mint elődje, Arconada 1984-ben), és mivel Paraguayjal csak 0–0-t játszottak, a bolgárokat hiába tömték ki, kiestek. A belga-holland közös rendezésű kontinenstornán már sokkal jobban ment az újfent jelentős változásokon átesett ibériaiaknak, hiszen a legjobb nyolc között a későbbi győztes franciáktól kaptak ki, 2–1-re. De úgy, hogy Raúl a 90. percben büntetőt hibázott!
Az ázsiai világbajnokságra mint rendesen, nagy reményekkel utaztak ki („A spanyol válogatott még soha nem szerepelt úgy egyetlen vb-n sem, ahogyan az méltó lenne a klubfutball világában betöltött, néha már egyeduralkodói szerepükre, pedig időről-időre kiváló generációk gyürkőztek neki a nagy feladatnak” – írtuk róluk akkoriban), hiszen minden csapatrészbe akadt néhány klasszisuk: a kapuban Iker Casillas, a védelemben Iván Helguera, Carles Puyol és Fernando Hierro, a középpályán Juan Carlos Valerón és Rubén Baraja, elöl a Raúl, Luis Enrique, Morientes trió. Az egykori kiváló jobbhátvéd, José Antonio Camacho mesterien összerakott csapata mindhárom csoportmérkőzését hozta, majd tizenegyesrúgások után kiütötték az íreket. Következtek a társházigazda dél-koreaiak, akikről köztudott volt, hogy azon a tornán legendásan jó viszonyt ápolnak a játékvezetőkkel. Az egyiptomi Gamal el-Gandur nem is cáfolt rá, hiszen két spanyol találatot sem adott meg. Igaz, arról már nem ő tehetett, hogy a tizenegyespárbajt az ázsiaiak bírták jobban idegekkel. A sok gyönyörűen faragott kőtömbből csak nem akart összeállni az a nagy katedrális…
A türelem és a munka meghozta gyümölcsét
A soron következő Eb-n, a szomszédos Portugáliában ismét csalódást okoztak, hiszen csoportjukban a házigazdák és a meglepetéscsapat görög válogatott is megelőzte őket. Inaki Sáez annak rendje és módja szerint meg is bukott, utódja pedig közkívánatra a hortalezai bölcs, a nehéz természetű Luis Aragonés lett. A mester szívfájdalom nélkül levezényelte az egyébként még messze nem égető generációváltást, olyan fiataloknak adva főszerepet, mint Cesc Fábregas, Andrés Iniesta, Fernando Torres, Sergio Ramos vagy David Villa. A 2006-os világbajnokságon viszont még nem tudta csúcsra járatni gépezetét: biztató kezdés után a legjobb 16 között kikaptak a pechjükre éppen ellenük megtáltosodó franciáktól.
A 2008-as osztrák-svájci Európa-kupán azonban már nem ismertek tréfát és kegyelmet: a minden korábbinál megszokottnál nagyságrendekkel többet és tudatosabbat futó, villámgyorsan kibontakozó, álomszerű egyérintős akciókkal operáló hispán nemzeti csapat átgyalogolt csoportbeli ellenfelein, majd tizenegyespárbajban kivégezte a mediterrán riválist, az olasz nemzeti tizenegyet, az elődöntőben pedig alaposan megrakták az üde oroszokat. A fináléban az Iker Casillas – Sergio Ramos, Marchena, Puyol, Capdevila – Senna – Iniesta, Xavi, Cesc Fábregas (Xabi Alonso, 63.), Silva (Cazorla, 66.) – Fernando Torres (Güiza, 78.) gárda, ha minimális különbséggel is, de verte a németeket, így megérdemelten vihették haza a trófeát. Éppen ideje volt már annyi balszerencse után némi dicsfénynek…
Nagy bajusz, nagy feladat
A torna után Aragonés, ahogyan azt előre jelezte, lemondott, utódja pedig a Real Madridnál korábban már bizonyító bajszos ember, Vicente del Bosque lett. Neki egyszerre van elképesztően nehéz és tollpihényi könnyű dolga: az elődje által tökéletesre tervezett és csiszolt gépezetet neki már csak működtetnie kell, ám a 2010-es világbajnokságról csakis aranyat vihet haza, ha jót akar magának.
