Diego Simeone
Az 1970-ben született Diego Pablo Simeone a Vélez Sarsfield neveltje, és ott is mutatkozott be az élvonalban 1987-ben. Ekkoriban kapta meg becenevét, a „Cholót", az 1966-os angliai világbajnokságon is megfordult középpályás, Carmelo Simeone után. 1988-ban a nemzeti csapatban is bemutatkozhatott az őt a Véleznél 16 év korában felfedező Alfio Basile kapitánynál, és onnantól kezdve gyakorlatilag csak sérülése esetén maradt ki 2002-ig; a kilencvenes évek közepétől csapatkapitány is lett. Az Albicelestében végül 106/11-es mérleggel zárt, akkori válogatottsági rekorderként. Európában a Pisa, a Sevilla, a nagy kedvenc Atlético Madrid, az Internazionale és a Lazio együttesében fordult meg. 2005-ben hazatért a Racinghoz, onnan vonult vissza sérülései miatt 2006 elején, pontosabban leült a kispadra. Az egykori legendás szűrő – Angliában speciel utálják, amióta az 1998-as világbajnokságon eljátszotta David Beckham kiállítása előtt a nagy halált –, aki klubjaival rengeteg nagy címet, a válogatottal világbajnokságon kívül mindent elnyert, edzőként sem tehetségtelen. A Racing után az Estudiantes, a River Plate és a San Lorenzo főnökeként is kipróbálhatta magát.
Oscar Ruggeri
A mai fiataloknak talán nem sokat mond a nyolcvanas évek egyik legendás hátvédjének, az 1962-ben született Oscar Alfredo Ruggerinek a neve, de a kilencvenes évek legelején ő volt a legjobban dekorált aktív futballista. Kétszeres Copa América-győztes, világbajnok és vb-ezüstérmes, háromszoros argentin, egyszeres spanyol bajnok, Libertadores- és Világkupa-győztes volt akkoriban, ráadásul 1991-ben Dél-Amerika legjobbjának is megválasztották, emellett ő lett hazájában az Év sportolója. Rajta kívül csak hét játékos (a kétszeres világbajnok brazil bekk, Mauro Ramos és bayernesek, Franz Beckenbauer, Paul Breitner, Uli Hoeness, Sepp Maier, Gerd Müller, Hans-Georg Schwarzenbeck) nyert több „komoly" címet. A Boca Juniors neveltje a River Plate, a Logronés, a Real Madrid, a Vélez, az Ancona, a Club América, a San Lorenzo és a Lanús együtteseiben fordult meg, mielőtt 1997-ben vissza nem vonult. A válogatottban 1983 és 1994 között 97-szer lépett fel (szereplési rekordját Simeone döntötte meg), hét gólt és számtalan sárgát szerezve. 1998 óta edzőként dolgozik, ebbéli minőségében a San Lorenzónál, a Chivasnál, a Tecosnál, az Independienténél, a Club Américánál és az Elchénél is megfordult.
Diego Maradona
Név: Diego Armando Maradona |
Nemzetisége: argentin |
Válogatottság/gól: 91/34 |
Születési helye: Lanús |
Születési ideje: 1960.10.30. |
Pozíció: szövetségi kapitány |
Korábbi klubjai |
játékosként: Argentinos Juniors, Boca Juniors, Barcelona, Napoli, Sevilla, Newell's Old Boys, Boca Juniors |
edzőként: Mandiyú de Corrientes, Racing Club |
Sikerei: |
argentin bajnok (1981), Spanyol Kupa-győztes (1983), spanyol Szuperkupa-győztes (1983), olasz bajnok (1987, 1990), Olasz Kupa-győztes (1987(), UEFA-kupa-győztes (1989), olasz Szuperkupa-győztes (1990), U20-as világbajnok és a torna legjobb játékosa (1979), világbajnok, a torna legjobb játékosa és ezüstcipőse (1986), vb-ezüstérmes (1990), Artemio Franchi-kupa-győztes (1993), vb-résztvevő (1982, 1994), argentin gólkirály (1979, 1980, 1981), az Év játékosa Argentínában (1979, 1980, 1981, 1986), az Év játékosa Dél-Amerikában (1979, 1986, 1989, 1990, 1992), az Év játékosa a Serie A-ban a Guerin szerint (1985), az Év sportolója Argentínában (1986), az Év játékosa az Onze d'Or szerint (1986, 1987), az Év játékosa a World Soccer szerint (1986), olasz gólkirály (1988), az Évszázad góljának szerzője az angolok elleni második 1986-os találatával a FIFA szerint, az Évszázad játékosa a FIFA internetes szavazása szerint |
A XX. század egyik legnagyobb kérdése az volt, hogy Diego Armando Maradona vagy Pelé-é a valaha volt legjobb futballista? Maradona játékáról nincs sok mesélni való: aki nem látja, el sem hiszi fantasztikus cselsorozatait, pontos lövéseit, mesés szabadrúgásait, társait is meglepő módon ötletes passzait, nézővadító cseleit, antifizikálisan mozgó tekeréseit. Az 1960 októberében, Villa Fioritóban egy roppant szegény családba születő Diego futballisteni küldetését az Argentinos Juniorsban kezdte el, ahol 14 évesen a profimérkőzések közötti szünetekben zsonglőrködött a közönség legnagyobb örömére. Egy év múlva már a nagycsapatban is pályára lépett, 17 évesen a válogatottban is debütált, éppúgy Magyarország ellen, mint később Lionel Messi. Az 1978-as, hazai világbajnokságra még nem merte elvinni César Menotti, négy év múlva a Barcelona sztárjaként mindenki őt faragta, sikeresen. 1986-ban szintén, ám hiába: az angolok ellen először kézzel (Isten keze...), majd lábbal szerzett gólt, a döntőben a győztes találat előtt ő jegyezte az asszisztot. Később a Napolit (és önmagát...) az egekbe repítette: bajnokságot, Olasz Kupát és UEFA-kupát nyert vele a világoskék klub. Itt züllött el viszont véglegesen, szokott rá a nagyvilági életre és a kábítószerekre. Az ifjúsági és felnőtt világbajnok az 1990-es vb-n még ezüstig vezette övéit, bár már csak ritkán villogott, egy év múlva viszont lebukott kokainhasználat miatt, ennek tizenöt hónapos eltiltás lett a vége. Megfordult később a Sevillában és a Newell'sben is. Az 1994-es vb-re visszatért az Albicelestébe, ám két zseniális teljesítmény után újfent megbukott a doppingvizsgálaton, ráadásul nem is akárhogyan: szervezetében ötfajta tiltott szert is kimutattak. A Bocában 1997-ig még játszogatott, néha zseniálisan, néha csapnivalóan. Visszavonulása után többször vonult be gyógykezelésre drogproblémái miatt. 2005-re hozták rendbe: először a médiában tevékenykedett, majd 2008-ban nimbuszát kockáztatva szövetségi kapitány lett. Jól kezdett, de kis híján nem jutott ki legényeivel a 2010-es világbajnokságra. Önmagát nem tagadhatja meg: a nagy nyomás alatt előjött régi (Igazi?) énje, és különféle jókat ajánlott az őt kritizáló újságíróknak. El is tiltotta őt a FIFA két hónapra...
Öccse, Hugo is ígéretes futballistaként indult, de elkallódott.
Daniel Passarella
Ne tévesszen meg soha bennünket a látszat: a vékonydongájú, gyermekarcú argentin középhátvéd kora talán legbrutálisabb válogatott védője volt, akinek könyökmunkája külön fejezetet írt a labdarúgás és a szájsebészet történetében. Nem csak az amatőr arcplasztika nagymestereként jeleskedett a 70 válogatott mérkőzésén 22 gólt jegyző Passarella: a kétszeres világbajnok sokáig minden idők leggólerősebb hátvédje volt (később Ronald Koeman elvette tőle ezt a címet), és az argentin „desperado", „pampai bandita" a Fiorentinában és az Interben is jelentős elismertséget szerzett magának. Az 1978-as világbajnokságon lett nemzeti hős, amikor is az aranyéremhez szerfölött szigorú védőmunkával járult hozzá, a legkevésbé sem kímélve az ellen és saját testi épségét. Nehéz róla olyan mérkőzés végi képeket találni a régi könyvekben, újságokban, amelyeken ne lenne szörnyen csapzott és itt-ott véres. A karrierje során kevés híján 200 gólt szerző „Nagy kapitány", a gauchó „Császár", miután 1989-ben szögre akasztotta vérfoltos cipőjét, és nyugállományba helyezte csontos könyökét, edzőnek állt. Új pályáján sem éppen simulékony modoráról lett köz- és elismert, ennek ellenére volt hazája és Uruguay szövetségi kapitánya, edzette a Rivert, a Parmát és a Corinthianst is. Jelenleg a River elnöke.
Osvaldo Ardiles
Az egykori kiváló középpályás azt a nem kis bravúrt hajtotta végre fénykorában, hogy a finoman szólva is feszült angol-argentin viszony ellenére is közönségkedvenc lett a Tottenham Hotspur színeiben, ahol 1978 és 1988 között futballozott. Az 1952-ben, Bell Villében született apró termetű, vékonydongájú Ardiles 63-szor húzhatta magára az Albiceleste mezét, és nyolc gólt is lőtt. Nem éppen rövidke és eseménytelen pályafutása során az Instituto de Córdoba, a Belgrano, a Huracán, a Tottenham, a PSG, a St. George Saints, a Blackburn Rovers, a QRP, a Ft. Lauderdale és a Swindon együtteseiben is megfordult, mielőtt 1990-ben vissza nem vonult. Kétszeres FA- és egyszeres UEFA-kupa-győztes, de legnagyobb sikerét a válogatottal aratta: 1978-ban világbajnok lett. „Ossie" edzői karrierje nem kevésbé tekintélyes: a Swindon, a Newcastle United, a West Bromwich, a Tottenham, a Guadalajara, a Shimizu, a Croatia Zagreb, a Yokohama, az el-Ittihad, a Racing Club, a Tokyo Verdy, a Beitar Jerusalem, a Huracán és a Cerro Porteno kispadján is ülhetett.
Abel Balbo
Az 1966-ban született, ideális csatáralkatú Abel Eduardo Balbo korának legkevésbé elismert argentin támadója volt, hiszen hiába volt hosszú éveken át a Serie A egyik legsikeresebb gólvadásza, a válogatottban csak igen ritkán kapott főszerepet (mindössze 37 alkalommal szerepelt az Albicelestében, és 11-szer volt eredményes). A Newell's és a River Plate után az Udinesében (134 bajnoki/65 gól), a Romában (174 bajnoki/78 gól), a Parmában (36 mérkőzés /8 gól) és a Fiorentinában (26 mérkőzés/7 gól) légióskodott, majd 2002-ben hazatért a Boca Juniorshoz, hogy négy mérkőzés után visszavonuljon. Három világbajnokságon is megfordult a nemzeti csapattal, de volt olasz és argentin bajnok, Olasz Kupa- és UEFA-kupa-győztes. Énekesként és rádiókommentátorként is tevékenykedett, majd 2009-ben felcsapott edzőnek a Trevisónál, de csak egy napig bírta: játékosai sztrájkba léptek, mert annyira kedvelték elődjét. Lemondott.
Sergio Goycochea
„A bogotai Millonarios akkori kapusa Nery Pumpido mögött tartalékként futott neki az Italia '90-nek, ám miután vetélytársa megsérült a szovjetek elleni csoportrangadón, Goycochea megkapta élete nagy lehetőségét. Egyáltalán nem vallott szégyent a rendes játékidőkben, utánuk meg egyenesen a csillagok közé emelkedett: a jugoszlávok és a házigazdák elleni szétlövésben kiharcolta magának a „tizenegyesölő" eposzi jelzőt. Ha a döntőben, a 85. percben megfogja Andreas Brehme büntetőjét (ami kevés híján sikerült is neki), akkor a főisten Diego Maradona mellett minimum egy segédisteni tisztséget kiharcol magának. Európai kalandja viszont csak a francia Brest gárdájából állt (amely néhány hónappal hősünk érkezése után Ginolástól, Martinsostól, Makéléléstől és Guivarc'hostól csődbe ment), majd két Copa América-arany után az 1994-es vb-n a kispadot koptatta Luis Islas mögött, aki sokak szerint egy fikarcnyival sem volt jobb kapus nála. „A baszk" 1998-ban vonult vissza, 35 éves korában, ma a médiában és a válogatott kapusedzőjeként tevékenykedik, valamint gálamérkőzéseken lép fel, gigantikus mellizmokkal és lehengerlő mosollyal. Goycochea korosztályom számára egy darabka ifjúkor, tekintetében Rambo, egy western- és egy szappanoperahős keveredik némi értehetetlen világfájdalommal, no és azt se feledjük, hogy a büntetőpárbajok előtt babonából pössentett egy hegyeset a gyepre. Talán a fináléban is ezt kellett volna tennie?" – írtuk róla a futball Tiszavirágjairól szóló cikkünkben. Csak néhány adattal egészítenénk ki akkori szösszenetünket: 1963-ban született, 44-szeres válogatott, a Bresten kívül a Defensores Unidos, a River Plate, a Millonarios, a Racing Club, a Cerro Porteno, az Olimpia, a Mandiyú, az Internacional, a Vélez és a Newell's színeiben profiskodott. 1986-ban Libertadores- és Világkupa-, 1991-ben és 1993-ban Copa América-, 1992-ben Konföderációs-kupa-győztes.
Ubaldo Fillol
Kétségtelen, hogy az argentin és a világfutball egyik legszínesebb egyénisége kapusfronton Hugo Gatti, aki 1962 és 1988 között szórakoztatta a nagyérdeműt, de listánkra Ubaldo Fillol kerül fel „helyette", lévén jobb kapus volt a bolondos Gattinál. Az IFFHS egy szavazásán „Tarzant", azaz Amadeo Carrizót jobbnak vélték az ítészek Fillolnál is, ám az 1950-ben született kapuvédő mégiscsak 58-szoros válogatottnak, és ami a legfontosabb: világbajnoknak vallhatja magát. 1974-ben, 1978-ban (a torna kapusa lett) és 1982-ben szerepelt vb-n a Quilmesben, a Racing Clubban, a River Plate-ben, az Argentinos Juniorsban, a Flamengóban, az Atlético Madridban és a Vélezben is megfordult Fillol, aki 1965 és 1991 között élt a profi labdarúgásból kesztyűs emberként. 1977-ben az Év játékosa is lett odahaza, kapusok között elsőként. Később a tizenegyes-hárítás és a vb-szereplés argentin rekordere felcsapott edzőnek, és nem is akármilyennek: „Kacsa" a válogatott kapusedzője, korábban volt a Racing főnöke is volt.
Ariel Ortega
A fantasztikus képességekkel rendelkező „Burrito", azaz „Csacsika" minden idők egyik legjobb irányítója lehetett volna, bár így sem nézhet vissza teljesen elégedetlenül karrierje közeli lezárásakor. Az 1974-ben, Ledesmában napvilágot látott Ariel Arnaldo Ortega a River Plate neveltje, majd 1997-ben a Valenciához igazolt, hárommillió euróért. Később a Sampdoriában és a Parmában is megfordult, mielőtt vissza nem tért a Riverhez. Itt magára talált, majd 2002-ben a Fenerbahce vette meg, 6.5 millióért. Másfél évnyi szenvedés és némi pereskedés, eltiltás után a Newell's, majd a River Plate alkalmazottja lett, innen került kölcsönbe a másodosztályú Independiente Rivadaviához. A válogatottban 86 alkalommal szerepelt, 17 gólt jegyeznek fel neve mellé a krónikások. Közel húszmillió eurót fizettek érte klubjai, legtöbbet a Fener. Utolsó mérkőzését az Albicelestében 2003 februárjában vívta, de 2009 szeptemberében Diego Maradona nagy meglepetésre behívta keretébe. Nemsokára visszavonul a nemrégiben az alkoholizmussal is megküzdő irányító, akinek löbböléseitől fénykorában rettegtek a kapusok. A hétszeres argentin bajnok Ortega 1996-ben olimpiai ezüstös, három világbajnokságon és két Copán is részt vett.
Guillermo Stábile
Az 1905-ben született, 1966-ban elhunyt Stábile mindössze négy meccset játszott az argentin válogatottban, de ezeken nyolc gólig jutott. Debütálásán, az 1930-as világbajnokságon mesterhármast szerzett, majd ezüstérmesként és gólkirályként zárt. Többször már nem is lépett pályára a válogatottban: a Huracánból a Genoához igazolt, aztán a Napolinál és a Red Star Parisnál tevékenykedett. Utóbbi klubnál elkezdte edzői karrierjét, de hazatért, hogy 1939 és 1960 között szövetségi kapitány legyen. Nem is akármilyen: több mint 75 százalékos a győzelmi mutatója, és világszerte csak hét szövetségi kapitány büszkélkedhet több mérkőzéssel nála! Nem mellesleg hatszor nyert Copa Américát az Albicelestével. Formabontó módon a nemzeti csapat mellett a Huracánt és a Racing Clubot is edzette, utóbbival három bajnoki címet is nyert. 1960-tól az utánpótlás-nevelésben vállalt szerepet.
Jorge Valdano
Az 1955-ben született Jorge Alberto Francisco Valdano Castellanos a nyolcvanas évek egyik legjobb támadója volt, aki a Newell's Old Boys, a Deportivo Alavés, a Real Zaragoza és a Real Madrid együtteseiben ontotta a gólokat, 1971 és 1987 között. No meg néha a válogatottban, ahol 22 fellépésén hétszer volt eredményes. Legjobb formában az 1986-os világbajnokságon játszott, hiszen a tornán négy gólt is lőtt (bronzcipős lett ezzel), egyet a fináléban. 1985-ben és 1986-ban spanyol ezüstcipős, mindkétszer Hugo Sánchez mögött. A „Futball filozófusa" visszavonulása után felcsapott edzőnek: a Real ifije után a Tenerife élén vett el egy bajnoki címet a madridiaktól, akiknél 1994 és 1996 között a kispadon is megfordult, majd a Valenciánál is kipróbálta magát. 1997 és 2005 között a királyi klub sportigazgatója, 2009-től általános igazgató ugyanott.
César Menotti
César Luis Menotti 1938. november 5-én született Rosarióban, Argentínában. Szülővárosában kezdett el futballozni, és 1960-ban igazolta a Rosario Central. Öt évvel később a csatárként és támadó középpályásként is bevethető Menotti már a Boca Juniors színeiben szerepelt, és első Buenos Aires-i szezonjában bajnoki címet ünnepelhetett. Labdarúgó-pályafutása utolsó éveiben az Egyesült Államokban és Brazíliában futballozott, majd 1970-ben kezdett el edzősködni. A Newell's Old Boys, majd a CA Huracán kispadja után következett az a feladat, amellyel örökre beírta magát a történelembe: 1974-ben kinevezték argentin szövetségi kapitánynak, és 1983-ig töltötte be ezt a pozíciót. Menotti a támadófutball elkötelezett híve volt, és felfogása tükröződött az argentin válogatott játékán – a recept egyszerű volt, minél több gólt szerezni, amelyhez a Vékony becenévre hallgató mester elképzelése szerint három dolog kellett: csapatmunka, klasszis középpályások és életveszélyes támadók. A védekezésben kifejlesztette a lescsapdát, amelyet azonban nem sikerült tökéletesen megvalósítani, és emiatt gyakran került a sajtó támadásainak középpontjába. A legnagyobb roham azonban nem emiatt zúdult Menottira, hanem azért, mert kihagyta az 1978-as, hazai világbajnokságra készülő keretből a fiatal Diego Maradonát. Menotti a veterán Mario Kempesnek szavazott bizalmat, és az eredmények őt igazolták – Argentína első világbajnoki címét szerezte meg. A mester arról is híres volt, hogy elítélte az argentin katonai rezsimet, ennek egyik legszebb példája, hogy a győztes vb-döntő után nem volt hajlandó kezet fogni az akkori elnökkel, Jorge Rafael Videla generálissal. Sőt egy televíziós interjúban futballt és politikát vegyítve így beszélt a világbajnoki sikerről: „A játékosaim a taktika diktatúráját és a rendszerek terrorját győzték le." Noha Menottihoz nem csupán az argentin labdarúgás első felnőtt-világbajnoki címe, hanem az első utánpótlás-világbajnoki elsőség is köthető, az 1982-es vb-kudarc után (a címvédő már a második fordulóban búcsúzott) már csak egy évig maradt kapitány. Ezt követően Európában is vállalt munkát, irányította többek között a Barcelonát és az Atlético Madridot. Menotti, aki az igazán nagyok közé emelte Argentínát, többször is megszakította edzői tevékenységét, de 2007-ben még leült a mexikói UAG Tecos kispadjára, 2008 elején azonban benyújtotta a lemondását. Azóta nem vállalt munkát.