Vuvuzela, hullám, makarapa: nagy lelátói őrületek

Az egyik legismertebb ilyen elem az 1986-os vb-hez köthető ún. mexikói hullám (La Ola), bár számos más csapat és esemény is magának követeli a jogot, mint a hullám elindítója. A tv-közvetítéseknek hála, a lelátói kultúra ezen darabja szinte azonnal elterjedt az egész világon, és olyannyira a játék részévé vált, hogy még a tudósokat is megihlette. A vizsgálatok eredményei szerint a hullámok 75 százaléka az óramutató járásával megegyező irányban halad, és másodpercenként 12 métert tesz meg. Hogy ki foglalkozott tudományosan a lelátói hullámmal? Nos, a kutatást az ELTE-s Vicsek Tamás és társai tették közzé 2002-ben, a Nature magazinban.

Kérdés, hogy az első hullámot mikor indították el a lelátón: a Guardian The Knowledge című rovatában a mexikói Alan López azt állítja, hogy egy hetvenes évekbeli Monterrey–Tigres bajnokin már látta ezt a fajta szórakozást, míg a hullám kitalálási jogát magának tulajdonítja a Seattle Mariners és az Oakland baseballcsapata, illetve a washingtoni egyetem amerikaifutball-együttese is. Elképzelhető az is, hogy a Vancouver Whitecaps labdarúgócsapatánál mutatták be az első hullámot, mikor „Catch the Wave" volt az együttes szlogenje, és a hullám egy televíziós reklámban szerepelt. Igazságot alighanem senki sem tud tenni…

A valaha látott legnagyobb hullám valóban mexikói volt, igaz, nem egy stadionban mutatták be: II. János Pál pápa mexikóvárosi látogatásán, 2002 júliusában több mint 250 ezer várakozó indított el egy 40 kilométer(!) hosszú hullámot. Sporteseményen a legnagyobb hullámot a 2000-es olimpián regisztrálták, amikor a sydneyi stadion 110 ezer nézője szórakoztatta magát. Az Indianapolis 500-on 1986-ban megpróbáltak egy teljes lelátót bevonó hullámot elindítani a szurkolók, de csak fél lelátó jött össze – na, ez is több mint 100 ezer embert jelentett...

A Wisconsini Egyetem amerikaifutball-meccsein már továbbfejlesztett hullámzás van: az első hullám „rendes", utána jön a lassított, a gyors, a fordított és a két irányból összecsapó. Egyébként, bármily meglepőnek tűnhet, a hullámzásra az állatvilágban is van példa: a mézelő méhek ragadozók elriasztására alkalmazzák, mint az alábbi videón is látható.

Szintén egy vb-hez, az 1978-as argentin tornához köthető egy másik világméretűvé duzzadt jelenség, a pénztárszalag- és konfettieső. A szurkolók elsősorban bevonuló csapatukat köszöntik így, de a gólok méltó megünneplésének is szerves része a koreográfia.

Vannak persze visszafogottabb kultúrák is, az 1994-es amerikai vb-t elsősorban a szolid tetszésnyilvánítás, a különböző nemzetek táncai és az óriáskezek lengetése jellemezte. Az ollézás a világon mindenütt elterjedt, eredete – ez alighanem senkinek sem meglepetés – Spanyolország, illetve Latin-Amerika, a felkiáltások a bikaviadalokon képezték az önszórakoztatás részét. Egészen egyedi a 2002-es japán-koreai közös rendezésű vb helyzete, amelyen a szervezők minden csapat számára gondoskodtak „hivatalos" szurkolókról (ez nem kivételes az ázsiai rendezésű világeseményeken), és a résztvevők nemzeti színeiben öltöztetett fiatalokkal, iskolásokkal töltötték meg a lelátó egy részét.

Dél-Afrikában újabb, eddig sosem látott jelenséggel bűvöl a lelátói kultúra palettája: a vuvuzelák  (más néven lepataták) kakofóniájával. Sokáig kérdéses volt, hogy a szurkolók egyáltalán bevihetik-e a stadionokba a kb. 1 méter hosszú, általában műanyagból készülő levegőkürtöket, de a FIFA végül engedélyezte azok használatát.

A vuvuzela ellenzői általában két érvet hoznak fel a kürtök ellen. Az egyik, hogy a vuvuzelák hangja zajos és idegesítő, elsősorban a játékosokat akadályozza az egymás közti kommunikációban, de a tv-nézők is gyakran panaszkodnak a monoton, zümmögő hangra.

A szurkolói találékonyság azonban egy alternatív felhasználási módot is talált: 2008 júliusáig Dél-Afrikában is tiltott tárgyaknak minősültek a stadionok területén, mert a szurkolók rendszeresen verekedésre is használták. Azonban magára valamit is adó dél-afrikai szurkoló nem érheti be egy egyszerű vuvuzelával, szurkolói identitása csorbul, ha nem visel jófajta makarapát a fején.     

A makarapa tulajdonképpen nem más, mint egy egyedi festésű szurkolói sisak, de gyakran jelszavakkal, rigmusokkal ellátott pajzsokkal és óriási szemüvegekkel is felvértezik magukat a szurkolók. Természetesen tömeggyártással is készülnek makarapák (áruk 20 és 60 amerikai dollár között mozog), de varázsukat éppen az adja, hogy minden drukker olyan mintával látja el őket, amilyennel szeretné. A szurkolói szubkultúra már kitermelte saját művészeit is, Dél-Afrikában számos elismert makarapafestő dolgozik.

A makarapa egyrészt szurkolói műtárgy, másrészt identitásunk, beállítottságunk kifejezésére szolgáló eszköz, harmadrészt védelmi funkciókat is ellát a kisebb repülő tárgyak ellenében, amelyek – lássuk be – gyakran kelnek útra a különböző szurkolók szektorai között.

Maga a kifejezés a 70-es, 80-as évekhez köthető, eredeti jelentése körülbelül vendégmunkás. A witwatersrandi bányákban dolgozó munkásoknak kötelező napi viselet volt a műanyag fejvédő sisak, amelyeket – az ember természetes alkotói vágyától vezetve – gyakran kidekoráltak.  

A mai formájában ismert és elterjedt makarapa Alfred „Lux" Baloyi nevéhez köthető, ő az Eredeti Baloyi Makarapa védjegy tulajdonosa, és a hazai vb sikerén felbuzdulva már most felvette a kapcsolatot a brazil szervezőkkel – alighanem a lelátók egy újabb darabkája indult el világhódító útjára. 

Ha már volt vuvuzela és makarapa, ismerkedjünk meg a kuduzelával is, mert nem biztos, hogy elég egy zajkeltő eszköz és egy sisak. A „szavanna hangjának" nevezett tölcsért egy autóbeszállító cég készíti, amely a publikum igényeire reagálva átállt a kuduzela gyártására.

„A kuduzela egy magányos elefánt hangját idézi meg. Ha a stadionban tömegek fújják, már egész elefántcsorda hangjára emlékeztet, gólhelyzetnél pedig mindenki bevadul: nos, az egy teljesen begőzölt elefántcsorda hangja lesz…" – nyilatkozta a gyártó cég egyik főembere, a Dél-afrikai Nemzeti Parkok ügyvezetője, David Mabunda.

A lelátói őrületek színesek és szórakoztatóak, de nem utolsósorban a nagy üzletnek is részét képezik. Csak egy példa, a dél-afrikai „zászlóshajó" vuvuzela: lehet kapni minden csapat színeiben, kicsit, közepeset, nagyot, átszámítva 6 és 100 euró között.

Egy átlagos standon már a vb előtt elpasszoltak húszat hetente, az érdeklődés a torna alatt meg fog sokszorozódni, és a vuvuzelaárusok ezreivel számolva ez bizony nagy kaszálás lesz. Európában a frankfurti üzletember, Stefan Bender importálja a vuvuzelát, 2009-es számításai szerint a világbajnokság hatására akár 3.6 millió darabot is eladhat belőle egy év alatt. Az eredményeket még nem tudni, de akár be is jöhet a számítása…