Így lett fél Magyarország a hollandok szurkolója

ÉRIK A NARANCS

1974, középdöntő: Hollandia–Brazília 2–0

Ha már bizonyos Ralf Edström jóvoltából nem jutottunk ki az 1974-es, Nyugat-Németországban rendezett világbajnokságra, ezt az akkortájt szokatlan szituációt úgy kezelte a szomorú magyar, hogy csapatot választott magának a szerencsés 16-ból. Így lett fél Magyarország hollanddá.

A Rinus Michels által kitalált és Kovács István által tökéletesített totális futballal az Ajax ekkorra már háromszor is végigverte a BEK-ben Európa bajnokcsapatait, Johan Cruyff alig volt nagyobb sztár, mint ma Lionel Messi (nem véletlen, hogy 1973-ban éppen a Barcelonában kötött ki, a vb idején már a katalánok játékosa volt), és az 1974-es világbajnoki keret is az amszterdami aranylábúakra épült: a kezdőben még úgy is öten voltak, hogy Cruyff ekkor már nem tartozott közéjük.

Amíg a szinte a semmiből érkező holland futball (a kapitányi hídon a volt Ajax-edzővel, Michelsszel) erős hegymenetben volt, addig a világbajnoki címvédő brazilokra mindent mondhattunk, csak ezt nem – más kérdés, hogy az 1970-es diadalhoz képest aligha volt hová fejlődniük. De 1974-ben már nem volt Pelé, nem volt Tostao és Carlos Alberto, a négy évvel korábbi győztes legnagyobb klasszisai közül igazából csak Rivellino és Jairzinho maradt.

Az első ízben két csoportkörös lebonyolításnak hála (később még 1978-ban rendezték így az ugyancsak 16 csapatos vb-t), a középdöntő két négyesének győztese játszhatta a döntőt (NSZK és Hollandia, ugyebár) és második helyezettjei (végül is Lengyelország és Brazília) a bronzmeccset. A holland–brazillal zárult a kör, mindketten elintézték Argentínát és az NDK-t, a tét a világbajnoki finálé volt.

Ha fél Magyarország Hollandiának szurkolt a vb-n, a másik fele, leginkább még 1970 miatt, a braziloknak. Akik az akkoriban még „csak" feleakkora dortmundi arénában a megszokott kanárisárga mezük helyett sötétkékben mentek csatába a narancsszínű helyett fehérben futballozó hollandok ellen – de nem ezen múlt, hogy a csoportban Uruguayt, később ugyebár Argentínát, majd a harmadik dél-amerikai óriást is begyűrő új futballnemzet örülhetett.

Hanem például azon, hogy Wim Rijsbergen hátul néhány földöntúli mentést mutatott be, elöl pedig előbb Cruyff csodás beadásából Sancho Panzája, a vb után őt Barcelonába követő Johan Neeskens emelt a léc alá, majd Rob Rensenbrink passzát a levegőből I. Johan passzolta be Leao kapujába, és 2–0-ra nyertek a Michels-fiúk.

Igazi erődemonstráció volt, a totális labdarúgás erődemonstrációja, még úgy is, hogy a braziloknál kétgólos hátrányban egyre gyakrabban pattant el a húr, Luís Pereira például Neeskens brutális elkaszálásáért mehetett idő előtt zuhanyozni. Nem először és nem utoljára fordult elő, hogy a déli vér a kétségtelen futballtudás ellenére vert helyzetben elönti az agyat.

Aztán három nap múlva a brazilokat a vb-gólkirály Grzegorz Lato vezérelte lengyelek, egy nappal később pedig a hollandokat a házigazda NSZK ütötte el az éremtől, illetve a világkupától. A helyosztók azonban a holland–brazil középdöntő cipőjét sem köthették volna be, igaz, láttunk már ilyet korábban is. Elég, ha az 1954-es magyar–brazilra vagy magyar–uruguayira gondolunk, és nem arra a berni délutánra, amelyhez foghatót alighanem kizárólag a zseniális hollandok élhettek át 1974-ben.

1974. július 3., középdöntő: Hollandia–Brazília 2–0 (0–0)
Dortmund, 53 700 néző. V: Tschenscher (NSZK-beli)
G: Neeskens (50.), Cruyff (65.)

VERESÉGÉRT ARANYLABDA

1986, nyolcaddöntő: Belgium–Szovjetunió 4–3 (h. u.)

Igor Belanovhoz fogható aranylabdása nemigen volt az európai labdarúgásnak. A Dinamo Kijev villámléptű csatára 1986-ban nyert ugyan egy KEK-et a Lobanovszkij-csapattal, de a világbajnokságon még a nyolc közé sem jutott be válogatottjával, és ez Kevin Keegan 1978-as elsőségét leszámítva világbajnoki évben 2010-ig sohasem volt elég az európai futball legrangosabb egyéni díjához. (1995-ig csak európai játékos kaphatta meg az Aranylabdát, így Belanovnak például minden idők egyik legegyértelműbb legjobbja, az argentinokat szinte egyedül vb-címig repítő Diego Maradona 1986-ban nem lehetett a riválisa.)

Mexikóban a saját bőrünkön tapasztalhattuk meg, milyen potenciál rejlik a szovjet-ukrán fiúban, aki már az irapuatói 6–0-nak is főszereplője volt, de élete meccsét kétségtelenül a belgák ellen játszotta. És az is csak az Aranylabdához volt elég, a nyolc közé jutáshoz nem.

A túloldalon persze a nyolcvanas évek korszakos belga generációja állt. Az 1980-as Eb-ezüsttel beköszönő, 1986-ra pedig az olasz válogatott helyett nem is túl érthetetlenül a belgát választó, félig olasz, félig belga zsenivel, Enzo Scifóval megerősített válogatott, kispadján a 13 éven át kapitánykodó Guy Thysszal.

Így aztán hiába szerzett vezetést Belanov, a belgák egyenlítettek. Hiába rúgott újabb gólt Belanov, a belgáknak erre is volt válaszuk. És a hosszabbításra kipukkadtak az irapuatói hőséget még remekül bíró szovjetek, árnyék Leónban sem volt sok, és a körülmények ezúttal Belgiumot zavarták kevésbé. A kétszer tizenöt perces ráadásra két belga gól jutott, Belanov még belőtt egy büntetőt, de ez is kevés volt – Valerij Lobanovszkij minden idők talán legjobb szovjet válogatottjával még a nyolc közé sem jutott be Mexikóban.

Belgium viszont az elődöntőt is kiharcolta 11-es párbajban a spanyolok ellen, és csak az ihletetten játszó Maradona (majd a bronzmeccsen a franciák) előtt volt kénytelen fejet hajtani. És ha esetleg a Lukakuk, Fellainik és Hazard-ok korában anakronisztikusnak is hatnak az 1986-os flamand és vallon nevek, higgye el mindenki, Jean-Marie Pfaff, Eric Gerets, Frank Vercauteren vagy Jan Ceulemans legalább akkora futballista volt, mint mai utódaik.

1986. június 15., nyolcaddöntő
Belgium–Szovjetunió 4–3 (0–1, 2–2, 3–2)
León, 32 277 néző. V: Fredriksson (svéd)
G: Scifo (56.), Ceulemans (77.), Demol (102.), Claesen (110.), ill. Belanov (27., 70., 111. – a harmadik 11-esből)