A perui öregúr ünnepe a Fekete-tengernél

„Sajnálom" – mondtam.

„Harcoltunk" – válaszolta a kiesés után az elegáns perui úr, aki lányával érkezett Oroszországba, és akivel néhány napja ismerkedtem meg jekatyerinburgi szállodánk bárjában.

„Most mi lesz?" – kérdeztem.

„Elmegyünk Szocsiba. Ünnepelünk. Még egyszer. No meg nagyon kíváncsi vagyok, milyen a Fekete-tenger."

Nem tudom, hogy így értette-e, de nagyon úgy hangzott, ez valaminek a beteljesedése.

Közben meg az argentinok a pályán „égtek”.

Azt nem lehet mondani, hogy ömlött belőlünk a szó. Két ismeretlen ember ült egy idegen városban, mindketten több ezer kilométerre a helytől, amelyet otthonnak hívunk. A gondolatainkba merülve néztük Lionel Messi és társai szenvedését („...és még rá sem tud gyújtani", mondta kárörvendően beszélgetőtársam az első mérkőzésen tiltott helyen szivarozó Diego Maradonára), kortyolgattuk az italunkat, időnként egymáshoz szóltunk, beszélgettünk Budapestről (ahol a feleségével járt), Limáról (amely nekem csak egy pont a térképen), gyerekről, feleségről, futballról.

„Nézd, itt vagyunk" – mondta időnként, és felém nyújtotta telefonját, de nem magáról vagy lányáról mutatott képeket, hanem a többi peruiról, inka harci díszes férfiakról, a jekatyerinburgi stadion felé menetelő ezrekről, akik 1982 után először láthatták csapatukat világbajnokságon.

„Itt vagyunk."

Ezt a többes szám egyes személyt mi, magyarok (vagy úgy általában futballszurkolók) is értjük.

Mi, akik egész napunkat ugyanahhoz igazítottuk, mi, akik két évvel ezelőtt az ébredés pillanatától számoltuk a másodperceket az esti meccsig, mi, akik a munkaszünetek során a várható kezdőkről vitatkozunk, mi, akik a villamoson utazva ismeretlenül és fáradtan mosolyogtunk egymásra, és már ebből megértettük, mit érez a másik.

Mi, akik a Szabadság téren a fűben ülve, a körút lámpaoszlopaira csimpaszkodva vagy Bordeaux, Marseille, Lyon, Toulouse utcáin a stadion felé menetelve mindenféle szirupos érzelgősség nélkül úgy éreztük, valami nagyobbnak vagyunk a részesei. Ugyanannak a közösségnek.

Mi, akik énekeltünk, káromkodtunk, hitetlenkedtünk, vagy egymás nyakába borultunk.

Mi, akik közben sok minden rosszról megfeledkeztünk, de tudatunk peremén ott lebegett a gondolat, mindez előbb vagy remélhetőleg utóbb, de úgyis véget ér.

„Harcoltunk."

Néha nem kell ennél több, néha ez is elég, hogy a szomorúság mellett legalább valamiféle enyhén sajgó büszkeség töltsön el minket. Kiestünk, veszítettünk, hazamegyünk, de mi ott és akkor megtettünk mindent a lelátón és a pályán. Csodás pillanatok voltak, de aztán valahogy az egész esemény gyorsan egy fakó emlékké válik, és csak azt várjuk, mikor jön el ismét.

Későre járt.

Jekatyerinburgban jóval elmúlt éjfél, amikor Ivan Rakitic megszerezte a harmadik horvát gólt, Jorge Sampaoli összeomlott, perui barátom pedig felállt, fehér mezében kihúzta magát, még egyszer utoljára a kezembe csapott, majd honfitársainak is odaszólt spanyolul: „Uraim, találkozunk Szocsiban."

Remélem, tetszett neki a tenger.