Radikális megoldás: 50 százalékkal megvágták a szaúdiak a futballistafizetéseket

Amennyire örültek az észak-afrikai és közel-keleti futball rajongói, hogy négy arab csapat is kvalifikálta magát a 2018-as világbajnokságra, annyira csalódottan nézhették a vb-szereplést. Mind a négy válogatott már két forduló után a kiesők táborát gyarapította. Míg a háromnegyed részben az európai futballban nevelkedett játékosokra építő Marokkó játékban jó benyomást keltett, és fel tudta venni a versenyt csoportellenfeleivel, Szaúd-Arábiát, Egyiptomot vagy Tunéziát az Oroszországban nyújtott teljesítményt követően senki sem siratja. No de miért van ekkora szakadék?

„Az arab nemzetek és a világelit között még mindig nagy a különbség, főleg a támadók tekintetében. Ahhoz, hogy ilyen magas szinten is sikeresek legyenek” – vélekedett a volt szaúdi szövetségi kapitány Nelo Vingada az ESPN-nek. Tény, Mohamed Szalahon kívül kevés elit csatárt lehetett találni a keretekben.

AZ ÉLETMÓDON IS VÁLTOZTATNI KELL

A tunéziai szakvezető Nabil Maalul kissé más szemszögből közelítette meg a problémát.

„Az arab országokkal közösek a futballproblémáink. Nem megfelelő minőségű a teljesítményünk. Életmód-változtatás szükséges, mert egyszerűen az életmódunk nem felel meg a magas szintű labdarúgásban megköveteltnek. Meg kell változtatnunk az edzésmódszereinket. Legalább két generáció szükséges ehhez” – nyilatkozta.

Súlyos probléma a nemzetközi, magas szintű tapasztalat hiánya. Míg Marokkó 2 játékos kivételével csak Európában profiskodó futballistákra épített, Szaúd-Arábia szinte teljes kerete (a 23 játékosból 20) otthon játszik, és Egyiptom (12/23), valamint Tunézia (13/23) keretének több mint fele is az arab világban futballozik. A szaúdiak légiósai is úgy kerültek Spanyolországba, hogy egy állami programmal gyakorlatilag befizették a játékosokat spanyol klubokhoz, a kölcsönjátékosok minden költségét Szaúd-Arábia állja.

Ez – már csak éghajlati okokból is – azt jelenti, hogy az Európában megszokottnál jóval lassabb, kevésbé intenzív futballhoz szoktak hozzá a játékosok, és ez jelentős versenyhátrány lehet egy világbajnokságon. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy a böjti időszak (ramadán) vége idén egybeesett a vb-felkészüléssel, ez pedig a csapatok erőnlétére lehet befolyással, bár az érintett csapatok stábjai külön készültek erre.

ÉS MI VAN A MOTIVÁCIÓVAL?

Elsősorban a gazdag „olajállamokkal” kapcsolatban szokott felvetődni a motiváció témája. A helyi játékosok rendkívül magas fizetést kapnak, olyannyira, hogy az elveszi a „kalandkedvüket” – nem próbálják ki magukat magasabb szintű, külföldi bajnokságokban, hiszen hasonló összegeket kereshetnek otthon is, és sokkal kisebb konkurenciával kell megküzdeniük, ráadásul kevesebb munkát kell végezniük.

Máris akad egy példa a radikális változtatásra. A Szaúdi Labdarúgó-szövetség a vb-szereplés záró napján bejelentette, hogyminden professzionális labdarúgó fizetését 50 százalékos adóval sújtja és fizetési sapkát vezet be a helyi bajnokságban. A válogatottnak ugyanakkor a szövetség gratulált, a szakvezető Juan Antonio Pizzi szerződését az Ázsia-kupáért meghosszabbították. A szigorú pénzügyi intézkedések bevezetését már hónapok óta várták, ennek előjele volt a pénzügyi fair play helyi bevezetése is.

A befizetett adót a kluboknak utánpótlás-nevelésre kell használniuk. A szaúdi bajnokságban híresen magasak a fizetések, épp ezért nincs motiváló erő arra, hogy a helyi futballisták magasabb szinten, külföldön keressék a kenyerüket. A szövetség ezzel a lépéssel (a túlfizetések megszüntetésével), valamint a Vision 2030 országfejlesztési tervben felvázolt utánpótlásképzési koncepcióval is javítana a helyi futball helyzetén.

Az új fizetési rendszer szerint a játékosokat A, B és C fizetési kategóriákba osztják be. Az A kategóriás játékosok (legfeljebb 6/klub) nem kereshetnek többet évi 1.8 millió szaúdi riálnál (134 millió forint) és nem kérhetnek nagyobb aláírási pénzt 1.2 millió riálnál (89 millió forint). A B kategóriába soroltak (10 játékos/klub) esetében az évi 1.2 millió riált és a 1 millió riálos aláírási pénzt, a C kategóriába soroltaknál az évi 900 000 riált és 750 000 riálos aláírási pénzt nem haladhatja meg a jövedelem. Képzelhetjük, mennyit kereshetnek a helyi játékosok, ha ezek a már visszavágott fizetések.

„A szaúdi játékosokat milliókkal és milliókkal fizetik túl. Ha gólt szereznek, elhalmozzák őket bónuszokkal, ajándékokkal házaktól autókig. Elég napi 2 órát edzeniük, nem ügyelnek az életmódjukra, az étkezésükre, a futball királyainak képzelik magukat, holott az angol harmadosztály szintjének a felét nem tudják nyújtani a pályán (…) A terv a fizetések csökkentése, a tehetségek külföldre küldése, hogy versenyképes válogatottat lehessen összerakni” – magyarázta egy helyi szurkoló a Redditen.

Mint a koncepció is mutatja, a szaúdiak sem rövid távban gondolkodnak, ahogyan Katar sem, mely a következő világbajnokságra próbál meg házigazdaként ütőképes válogatottat összehozni. Mivel a FIFA szabályai korlátozzák a honosításokat (Katar az egyik kiváltó oka annak, hogy a labdarúgásban elég szigorúak a honosítási szabályok), „kénytelen lesz” a kis állam ütőképes csapatot összehozni saját infrastruktúrája segítségével, melynek ékköve a nemzetközi Aspire akadémia. Az Aspire szerepével és európai kapcsolataival már foglalkoztunk hosszabb cikkben – az akadémiának 2018-ban két növendéke is bemutatkozott a világbajnokságon, a nigériai kapus Francis Uzoho és a már gólt is szerző szenegáli Moussa Wagué. Ez a képzés minőségét mutatja – kérdés, milyenek lesznek a katari tehetségek.

Eddig az arab világból nyolc válogatott jutott ki a világbajnokságra, négy Észak-Afrikából (Algéria, Egyiptom, Marokkó, Tunézia) és négy az Arab-félszigetről (Egyesült Arab Emírségek, Irak, Kuvait, Szaúd-Arábia). A nyolc csapat eddig 75-ből csak 9 mérkőzést tudott megnyerni, és csak három továbbjutást tudott felmutatni a világbajnokságok történetében. Ha Tunézia nem szerzi meg a 10. arab sikert, akkor arra legközelebb Katarnak lesz lehetősége – a 2022-es torna nyitó mérkőzésén.