Gól volt, gól nem volt..., avagy egy máig tartó vb-vita

A futball hazatalált.

A Nemzetközi Labdarúgó-szövetség már 1960-ban határozott arról, hogy a hat esztendővel később esedékes világbajnokságnak a sportág „szülőföldje", Anglia adjon otthont. S abban az országban, ahol a játékot valójában feltalálták, azt gondolták, ha már a sors úgy hozta, hogy nemzeti tizenegyük hazai környezetben léphet pályára, ideje alkotniuk valamit. Tudniillik az előző évtizedekben nem sikerült, olyannyira nem, hogy az angol válogatott csupán 1950-ben indult először vébén. A ködös Albionban persze volt mivel takarózni: az 1893-ban alapított Angol Labdarúgó-szövetség 1928-ban kilépett a FIFA-ból, és csak 1946-ben lobogtatta újra a tagsági igazolványát.

A kiírás értelmében Angliának a házigazda jogán nem is kellett selejteznie a '66-os tornára, ettől függetlenül már az első kvalifikációs kört megelőzően állt a bál. Igaz, nem Európában, hanem Afrikában, ahol a többség amiatt hőbörgött, hogy amíg az ő kontinensük bajnokának még egy selejtezőt kell sikerrel megvívnia a vb-részvétel kiharcolásához, addig más földrészek képviselőire könnyebb út vár. Ez végül odáig vezetett, hogy tizenhat afrikai ország bojkottot hirdetett. Más kérdés, hogy így is rekordszámú válogatott, szám szerint hetven vágott neki a selejtezősorozatnak.

Arra, hogy 1966. június 30-án Bobby Moore, az angolok csapatkapitánya lesz az, aki a magasba emelheti a világelsőt megillető serleget, március 20-án nem sokan vettek volna mérget. Nem elsősorban azért, mert Alf Ramsey együttesének nem volt esélye a diadalra (bár a címvédő Brazíliának, a Német Szövetségi Köztársaságnak, a Szovjetuniónak, sőt talán még a két évvel korábban olimpiát nyerő Magyarországnak is több volt), hanem mert aznap ellopták a Jules Rimet-kupát a Westminsterből.

Mivel jelen sorok nem a Zsaru magazinban olvashatók, a részletekkel nem untatnánk senkit, hagyatkozzunk csupán a lényegre: a Scotland Yard hiába nyomozott gőzerővel, a trófeára egy héttel később egy Pickles névre hallgató keverék kutya bukkant rá sétáltatás közben. A tettes sosem került elő, de egyik bűnsegédje igen, Edward Betchley végül két évet töltött a rács mögött. Az ítéletet még a világbajnokság előtt kirótták rá, az utolsó szó jogán így szólt: „Bármi is legyen a büntetésem, remélem, Anglia megnyeri a vébét."

Hogy a vágya teljesüljön, ahhoz sok mindennek össze kellett jönnie. Mindenekelőtt annak, hogy Anglia beverekedje magát a fináléba – a csoportját megnyerve a negyeddöntőben Argentínát, az elődöntőben Portugáliát legyőzve megtette. Aztán annak, hogy az NSZK elleni döntő remek futballt hozzon – a nyugatnémetek szereztek vezetést, az angolok fordítottak, de amikor már-már győztesnek, azaz világbajnoknak tűntek, jött Wolfgang Weber, aki döntetlenre, egyúttal hosszabbításra mentette a meccset. És igaz, ami igaz, a hazai sikerhez kellett egy bizonyos Tofik Bahramov is, aki a 101. percben...

...azt jelezte, hogy Geoff Hurst lövése nyomán a labda a lécről a gólvonal mögé, majd onnan kifelé vágódott. Tekintve, hogy a játékvezető, Gottfried Dienst nem látta tisztán az esetet, a partjelzőjére hagyatkozott, aki a Schön-legénység határozott tiltakozása ellenére a kezdőkör felé mutatott: ez bizony gólt volt.

Az ezzel kapcsolatos mese azóta így kezdődik: gól volt, gól nem volt...

De hogy miként végződik, azt 1966 óta senki sem tudja. Az angolok természetesen állítják, gól volt, miközben a németek azóta Wembley-gólnak csúfolják, mondván, láthatóan nem volt szabályos, mégis megadták. Reklámok sora foglalkozott a jelenettel, még egy Beatles-számban is felbukkant. Legendák és összeesküvés-elméletek sora született arról, hogy Bahramov miért jelzett gólt. Volt, aki azzal vádolta az azeri származású asszisztenst, hogy így állt bosszút a szovjeteket az elődöntőben kiejtő NSZK-n, mások szerint még ennél is „nemesebb" cél vezérelte. Amikor a halálos ágyán még egyszer, utoljára feltették neki a kérdést, bent volt-e labda, csak annyit felelt: „Sztálingrád..."

Hogy azon a bizonyos döntőn Geoff Hurst mesterhármast ért el, valójában senkit sem érdekelt. Talán csak Picklest.

1966. június 30., döntő
Anglia–NSZK 4:2 (1:1, 2:2, 3:2)
London, Wembley Stadion, 96 924 néző
V.: Dienst (svájci)
G.: Hurst (18., 101., 120.), Peters (78.), ill. Haller (12.), Weber (89.)

PLATINI: SZÜLETÉSNAPOMRA

Brazília favorit volt Mexikóban?

Igen! Mint mindig.

Franciaország előzetesen reménykedhetett abban, hogy Michel Platiniék történelmet írnak, és világbajnokok lesznek?

Naná! Már csak Platini miatt is.

A brazilok annak rendje és módja szerint megnyerték a D-csoportot (jó, az elsőségről döntő mérkőzésen nekik egy szabálytalan gólt megadtak, a spanyoloknak meg egy szabályosat nem), a franciák pedig rosszabb gólkülönbségük miatt szorultak a második helyre a Szovjetunió mögött. Hogy ebben a csoportban a vb előtt Brazíliát 3–0-ra legyőző Magyarország lett a harmadik, most inkább hagyjuk...

A nyolcaddöntőben a selecao „lesimázta" Lengyelországot (4–0), a franciák a címvédő olaszokat intézték el 2–0-ra. Ha az álomdöntő nem is, az álomnegyeddöntő összejött – utólag ennek Brazíliában nagyon nem örültek.

Holott Careca már a 17. percben vezetéshez juttatta a dél-amerikaiakat, csakhogy Platini úgy gondolta, ha már aznap (1986. június 21-én) tölti be 31. életévét, a születésnapját góllal ünnepli. Így is tett, a 40. percben már 1–1 állt a guadalajarai stadion eredményjelzőjén. A rendes játékidő leteltével sem mutatott mást a tábla, holott mutathatott volna, ám a brazil szurkolók hiába fogadták hatalmas ovációval a 71. percben beszálló Zicót, két perccel később már azt kívánták, bárcsak a kispadon maradt volna. Történt, hogy a „Fehér Pelé" akkora zsugát adott Brancónak, hogy a ziccerbe kerülő védőt Joël Bats csak szabálytalanul tudta megakadályozni a gólszerzésben. A jogosan megítélt büntetőt a lengyelek ellen tizenegyesből eredményes Careca is boldogan elvégezte volna, ám Zico nem engedte – másodpercekkel később már szidhatta magát, ugyanis a franciák kapusa védte a lövését.

Mivel a hosszabbításban sem esett gól, a tizenegyespárbajban megismétlődött a Zico–Bats-párharc, és bár ezúttal a brazil nyerte kettejük csatáját, Sócrates és Júlio César elpuskázta a maga lövését, és mivel a másik oldalon csak egyvalaki hibázott, a „kékek" jutottak az elődöntőbe.

Este, amikor elfújta a harmincegy szál gyertyát a tortán, aligha érdekelte már Platinit, hogy egyedül az ő kísérlete tévesztett célt.

1986. június 21., negyeddöntő
Franciaország–Brazília 1–1 (1–1, 1–1, 1–1), tizenegyesekkel 4–3
Guadalajara, 65 000 néző
V.: Igna (román)
G.: Platini (40.), ill. Careca (17.)