Ladában fizetett prémium, gépkocsival megvett bíró

Derékig Zsigulijuk motorházába hajoló, izzadságfoltos férfiak, szakadt Wartburgok alól kilógó lábak és sziszegett szitokszavak, családi veszteglés a Balaton felé a lerobbant krémszínű Trabant körül – a fáradtolaj-szagú szocializmus évtizedeinek jellemző emlékképe a reménytelen küzdelem a keleti autógyártás kultikus darabjaival. Erről tanúskodnak a sok-sok bosszúságot, keserűséget mosolyba fojtó Lada-viccek, amelyek azonban ma már jobbára egy letűnt kor nosztalgikus maradványai. A híres-hírhedt szovjet autómárka újrafazonírozott orosz változata a Renault–Nissan–Mitsubishi-csoport tagjaként ma a kor igényeinek megfelelő, a régi típusokra főként csak nevükben emlékeztető darabokat jelöl.

Mi azonban merüljünk el a kocka Ladák régmúlt világába, amely nincs is olyan távol a labdarúgó-világbajnokságtól, mint elsőre talán gondolnánk. Földrajzilag sem: a szamarai mérkőzéshelyszíntől hetven kilométerre esik Togliatti, az olasz kommunizmus neves alakjáról, Palmiro Togliattiról elnevezett iparváros, a legendás Lada-, vagy itteni nevén AvtoVAZ-gyár otthona. Nem könnyű boldogulni a Volga-parti településen, egy néhány évvel ezelőtti statisztika szerint az oroszországi nagyvárosok lakosai közül a Togliattiban születettek életminősége volt a legrosszabb. A gyár azonban ma is dübörög, évente kétszázezer gépkocsi jön le a futószalagról, aki pedig az előzményekre is kíváncsi, kedvére szemlélődhet a helyi autómúzeumban. Esetleg fellapozhatja A Hét című folyóirat 1971-es évfolyamát.

„A meredek Szamarszkaja Lukánál a Volga az alacsony Zsiguli-hegyek sziklás vonulatának ütközve éles kanyarral keletnek fordul. A folyó egyik oldalán, a Zsiguli-hegyekben az egész Szovjetunióban ismert zsiguli természetvédelmi terület fekszik, a másik oldalon, a kujbisevi víztároló partján új városok magasodnak. Togliattiban épül a nyolcadik ötéves terv egyik legnagyobb létesítménye, a Volgai Autógyár. Szerelőszalagjáról huszonöt másodpercenként gördül le egy új személygépkocsi. Amikor a gyár a tervezett kapacitást eléri, naponta 2100, évente 660 000 gépkocsit állít majd elő.”

Az autóvállalat évtizedek óta a helyi futballélet hagyományos támogatója. A jelenleg harmadosztályú Lada Togliatti – a Szovjetunió szétesése előtt még Torpedo néven – a régió fontos futballszereplőjeként épít a biztos ipari háttérre, az elmúlt negyedszázadban többször felkapaszkodott az orosz élvonalba is. Igaz, amikor a szomszédos Szamara futballmúzeumában megkérdeztem a helyi Krilja Szovjetov dicsőségéért bármire képes igazgatót, Szergej Lejbgradot a togliatti hagyományokról, legyintéssel elintézte a témát. Pedig ha nem is az autógyár holdudvarához tartozó egyesületnek, de a közelben működő utánpótlás-nevelő központnak, a Konopljov Labdarúgó Akadémiának sokat köszönhet a világbajnokságon szereplő orosz válogatott is. Név szerint Alan Dzagojevet, a CSZKA Moszkva középpályását, illetve Ilja Kutyepovot és Roman Zobnyint, a Szpartak Moszkva két középpályását, akik egyaránt innen, az egy ideig Roman Abramovics közvetett támogatásából virágzó futballiskolából kerültek ki. Nem véletlenül fogalmazott úgy a New York Times a közeli autóüzemre utalva: ezen a helyen, Oroszország Detroitjában szerelték össze az orosz nemzeti csapat motorját.

Ahogyan valamikor innen fizették a Szovjetunió legnagyobb játékoscsillagait is – Ladában persze... A régi idők furcsa gyakorlatáról Rácz László, a Dinamo Kijev egykori KEK-győztes, Európa-bajnoki ezüstérmes középpályása lebbentette fel a fátylat.

„Mivel a Dinamo Kijev belügyi csapat volt, a klubvezetők nagyon vigyáztak a klub hírnevére, nem engedhették meg maguknak, amit esetleg más egyesületek elöljárói igen, például hogy különféle mellékes fekete pénzeket fizessenek a játékosoknak – mondta lapunknak az 57 éves sportember, akit hívásunk szülőfalujában, a kárpátaljai Fancsikán ért. – Így a kijevieknél a prémiumot nem készpénzzel, hanem ajándék gépkocsival oldották meg. Egy-egy bajnoki cím, kupasiker és nagy eredmény után vadonatúj Ladát, még jobb esetben az akkoriban a dolgozóknak elérhetetlen luxusautónak számító Volgát kaptunk mi, játékosok. Ne feledjük, a hétköznapi szovjet állampolgárnak a legtöbbször évekig kellett várnia a gépkocsivásárlásra, hiszen aki Ladát akart, annak jóval korábban elő kellett jegyeztetnie. Sokszor nem is maga az autó volt a jutalom, hanem a pénz, amennyiért aztán tovább tudtuk adni jókora felárral a vagyonos grúzoknak vagy a zöldségkereskedelemmel meggazdagodó örményeknek. Egy új Zsiguli a nyolcvanas években négy-ötezer rubelbe került, az örmények megvették nyolcezerért. Volgát tizenötezer rubelért lehetett kapni, nekünk fizettek érte harmincat. Hogy mekkora összegekről beszélek? A Dinamo Kijevnél a havi fizetés körülbelül kétszázötven rubel volt. Ezekkel a pénzekkel az akkori nagy sikerklub futballistái a társadalom legjobban élő rétegéhez tartoztak.”

Más, kevésbé tisztességes keretek között is használták akkoriban a Ladát a futball valutájaként. Fekete rubelek című leleplező cikkében foglalkozott a Képes Sport 1990-ben a szovjet labdarúgás homályos területével: „Huszejnov játékvezető például egy Ladát kapott azért, amiért egy különösen fontos – meg nem nevezett – mérkőzésen úgy sípolt, hogy az győzzön, aki a kocsit felajánlotta. Más esetekben a köztársasági pártvezetők avatkoztak közbe, így például a 70-es években a Dnyepropetrovszk–Ogyessza mérkőzésen az ogyesszaiak parancsot kaptak a moszkvai sportminisztériumtól, hogy veszítsék el a mérkőzést, mert a dnyepropetrovszkiaknak az ukrajnai hatalmasságok szerint okvetlenül fel kellett jutniuk az első osztályba, a szovjet főváros sportvezetői pedig nagyon rá voltak utalva Kijev urainak jóindulatára.”

Miután nagyokat huppantunk a szovjet futballmúlt mély kátyúiban, kanyarodjunk vissza a legvidámabb barakk kedves Lada-anekdotáihoz. Egy nyolcvanas évekbeli interjú tanúsága szerint Komora Imre, a Honvéd jeles középpályása és későbbi edzője erősen kötődött Lada 2107-es gépkocsijához, felhívtuk hát telefonon a 79. évét taposó Imre bácsit, meséljen nagy autószerelméről.

„Sohasem hagyott cserben, megbízható társam volt az utakon, pedig használtam rendesen, azzal jártam edzésre, meccsre – idézte fel emlékeit a hetvenes években használt szürkéskék Ladáról. – Az egyenruhás csapat tagjaként támogattak minket ebben-abban, közkedvelt sportolóként nem kellett éveket várnunk egy-egy gépkocsira. Korábban Szombathelyen éltem, át tudtam járni Ausztriába, ott segítettek hozzá a Ladához, sőt a szervizelését is kint csináltam. A lányoknak nejlonharisnyát hoztunk az osztrákoktól, én meg ezt a kocsit kaptam.”

Korabeli sajtóforrások szerint Nagy László, az Újpesti Dózsa 25-szörös válogatott csatára is büszke volt Ladájára, csapattársa, a 31-szeres válogatott Dunai Antal pedig a Magyar Ifjúságnak adott 1986-os interjújában éppen a Real Betisnél felkínált álomprémiumáról mesélt, amikor a riporter félbeszakította egy váratlan megjegyzéssel.

„– A félidőben bejött az öltözőbe az elnök, és azt mondta, hogy ettől a pillanattól kezdve hatezer dollár a továbbjutásért járó prémium! És képzeld el, a 75. percben rúgtunk egy gólt. Életemben először akkor jutott eszembe futball közben a pénz. Néhány nappal korábban vettem egy Renault 5-öst, kilencven perc alatt meglett volna a rávaló… A dicsőségről nem is beszélve! Azért egy Benficát kiverni… És aztán negyedóra alatt kaptunk két gólt! Kiestünk.

– Nemrégiben egy Zsiguliból láttalak kiszállni…

– Azt a kocsit régen eladtuk. Később a Hondát is. Itthon untig elég a Zsiguli. Mostanában még az sem nagyon kell.”

Ugyanebben a lapban jelent meg hat évvel korábban a magyar sportújságírás történetének emblematikus cikke, a magyar labdarúgás poshadási folyamatát élesen megvilágító edzésriport az Újpesti Dózsa pályájáról – Jakab József Lötyögés a semmibe című írása.

„Október 7., kedd délután, újra a Megyeri úton. Gyanúsan kevés az autó. Egyetlen játékos van csak melegítőben: Rothermel Ádám, a csapat kapusa. Egy fehér Zsigulit szerel nagy körültekintéssel. Három óra felé végez a munkával, bemegy az öltözőbe és rövidesen felöltözve távozik.

– Edzés? – kérdez vissza a portás néni. – Az most nincs. Holnap állítólag edzőmeccset játszanak.

Szerda délelőtt megint nincs edzés, délután meccs Egerben” – olvassuk a cikk első ladás fordulatát, a második pedig már a következő tréning utáni jelenettel utal a játékosok anyagi státusára: „Rövid pillantás az órára: éppen negyven percet tartott az edzés. Gyors fürdés (ez tényleg gyors), aztán mindenki távozik. Radnai doktor, a csapat orvosa Trabanttal, Miklós Árpád, a tartalék középhátvéd Ladával.”

Értik? Az orvos Trabanttal, a tartalék középhátvéd Ladával.

Lehet, hogy ekkor döccent kátyúba a magyar futball?