A világbajnoki döntő magyar hangja

– Eddig két-két Európa-bajnokságon és világbajnokságon dolgozott, ezeken a franciák mindig döntőbe jutottak. Keresték már a szövetségtől?
– Még gondolkodom, hogy milyen jutalékot kérjek tőlük, de tegyük hozzá, az előző háromból csak egyet nyertek meg. Igaz, mindegyik döntő másképp ért véget, az első aranygóllal, a második tizenegyesekkel, a harmadik pedig hosszabbítás után. Most elvileg egy rendes játékidőben véget érő mérkőzésnek kellene következnie.

– Vagy éppen biztos, hogy hosszabbítás lesz.
– Lehet, igaz, akkor másképp már nem érhet véget, mint az eddigiek, kivéve, ha esetleg félbeszakad, és majd újrajátsszák. Persze elképzelhető, hogy garanciát jelentek a hosszabbításra, ugyanis a dán–horvát kivételével az összes ráadásos mérkőzést én közvetítettem.

– A döntő lesz a tizenhetedik mérkőzése a tornán. Az előző tizenhat közül melyik emelkedett ki?
– Sok olyan meccs volt, ami bizonyos szempontból érdekes volt. A nyitó meccs rögtön, ahol kiderült, hogy mégsem ez a két leggyengébb csapat, hiába a világranglista. Két nappal később az argentin–izlandit közvetítettem, és ott érdekes volt látni, ahogy az izlandi riporter feláll a himnusznál, és látszik az arcán az érzés, hogy „úristen, háromszázötvenezres országként itt vagyunk”. Aztán az az üvöltése is felejthetetlen, amikor Hannes Halldórsson kivédte Lionel Messi tizenegyesét. A meccsek közül nekem, ami a legjobbak közé tartozott, a horvát–argentin volt, a horvátok ott alapozták meg, hogy döntőbe jutnak, mert ha nem nyerik meg, akkor a másik ágra kerülnek. Illetve szerintem Argentínánál papíron erősebb ellenféllel azóta sem találkoztak. Emellett a svéd–német meccs, amely jó volt, és a horvát–angol elődöntő. Sok olyan találkozót láttunk, ahol akadt egy-egy kiemelkedő pillanat, de a tizenhatból talán ez volt az a három, amelyen kilencven vagy százhúsz percig jó játék volt.

– Közben viszont volt még majdnem ötven mérkőzés. Azokat mennyire tudta követni?
– Ha esti meccsen dolgoztam, akkor a koraiakat megnéztem a sajtóközpontban vagy ha közel volt, akkor a szálláson. A Svájc–Costa Rica volt az egyetlen mérkőzés, amelyből egy képkockát sem láttam, de túlzás lenne azt állítani, hogy az lesz az első dolgom, amikor hazamegyek, hogy megnézem.

– Gianni Infantino a minap azt mondta, ez volt minden idők legjobb világbajnoksága. Egyetért?
– Ezelőtt 2006-ban voltam világbajnokságon, akkor sem végig, hanem a nyitó mérkőzésen, aztán a kieséses szakaszban. Szervezésben ez nem maradt el a legendásan jó németektől, sőt. Itt minden problémát igyekeztek megoldani. Nekem legfeljebb balszerencsém volt, mert volt, hogy bombariadó volt a szállodában, vagy Nyizsnyij Novgorodban csőtörés, így egy napig nem volt víz, de ott is felajánlották, hogy ingyen taxival elvisznek egy közeli fitneszterembe, és lezuhanyozhatok.
A mostani szállásom az egyetlen a tizenkilenc moszkvai hivatalos szálloda közül, ahol megszüntették a stadionba tartó járatot, de itt is próbálnak segíteni. Színvonalát tekintve szerintem van olyan, mint a 2006-os, de a legjobbnak nem mondanám. Amikor gyerekként vébét néztem például 1978-ban, 1982-ben, 1986-ban, több jó mérkőzésre emlékszem, jó, azokon ott is voltunk.

– A világbajnokság a futball csúcsa?
– A mai futball jellemzője, hogy a szakmai színvonalát tekintve a Bajnokok Ligája magasabb szintet képvisel, de ez törvényszerű. A játékosok több időt töltenek a klubjukban. Sohasem azt a kérdést tesszük fel, hogy tud-e például Lionel Messi úgy játszani a Barcelonában, mint a világbajnokságon, hanem fordítva. Sajnos a világbajnokság nem arról szól, hogy a legjobb játékosokat a legjobb formájukban, legjobb állapotukban látjuk. Legalábbis most, aztán majd meglátjuk, hogy mi lesz négy év múlva, amikor november-decemberben rendezik meg a tornát.

– Ott még nem biztos, hogy lesz bővítés, de nyolc év múlva már negyvennyolc csapat lesz. Elbír ennyit a világbajnokság?
– Őszintén szólva, nekem a harminckettő is sok. Amikor gyerek voltam, tizenhat, majd huszonnégy csapatos volt, ezt kinőtte a világ, hiszen sokkal több ország van, minden földrészen vannak jó együttesek. Nekem a huszonnégy lenne az ideális, hármas csoportokkal, amelyből kettő továbbjut a kieséses szakaszba. A negyvennyolc csapatos torna gazdasági döntés eredménye, a FIFA, a tévések, a szponzorok nem engedhetik meg, hogy Kína, Olaszország vagy Amerika lemaradjon egy-egy világbajnokságról. Nyolc év múlva biztos megtöltik a stadionokat az USA-ban, Kanadában és Mexikóban, az lesz a legnézettebb torna, és majd a számok is azt bizonyítják, hogy nagyon népszerű volt.

– Érzelmi szempontból viszont sokszor azt kívánja az ember, hogy bárcsak többen átélhetnék ezt.
– Érzelmileg talán senki sem mozgat meg annyira egy klub, mint egy válogatott. A világon rengeteg Manchester United-rajongó van, de Anglia az Anglia, Spanyolország az Spanyolország. Ha a Juventus nem jutna be a BL-be egyszer, az nem tragédia, ha az olaszok nem jutnak ki a világbajnokságra, az az. Nyilván a szurkolók egyfajta örömünnepként fogják fel, hogy itt lehetnek, a nemzeti érzések erősek, biztos vagyok benne, hogy a horvát válogatott minden egyes tagja tudna mondani egy-két barátot, családtagot, aki meghalt a délszláv háborúban vagy megsérült. Innen emelkedett ki egy négymilliós nemzet, és játszik vébédöntőt. Ezt nem pótolhatja, hogy kinek szurkoljunk, a Barcának Ivan Rakitic, vagy a Real Madridnak Luka Modric miatt.

– Az előző világbajnokságán már tapasztalt sportriporter volt. Változott azért ön a tizenkét év alatt?
– Ehhez vissza kellene hallgatnom magam. Alapvetően nem változtam, akkor már saját hangom volt, tudtam, hogyan kell beosztanom az erőmet, mikor kell aludni, mikor kell inkább elmenni valahová, és új impulzusokat szerezni. Több mint egy hónapig tartó világversenyről nem tudósítottam, hiszen az olimpia ennél rövidebb, az Eb volt talán majdnem ennyire hosszú. A meccseket ugyanúgy élvezem. Szerintem a nézők fejlődtek az elmúlt időben. Jó részük sokkal többet tud mára a futballról, a futballistákról, mint korábban. Könnyebben elérhető a tudás, a felkészülés is egyszerű. Ugyanakkor pont a világbajnoki döntő az, amelyet az is megnéz, aki mondjuk két éve nem nézett mérkőzést, és az is, aki hetedszer látja a franciákat. Azt, hogy Kylian Mbappé tinédzser, valaki sokadszorra hallja, más meg azt látja, hogy fut gyorsan egy ember, és felteszi magának a kérdést, hogy hány éves ez a játékos.

– Nyilván a nézőt ez kevésbé foglalkoztatja, de a rengeteg utazás során kulcsfontosságú, hogy szellemileg friss maradjon. Ez mennyire sikerül?
– Talán huszonnyolcszor utaztam különféle repülőgépeken, az esti meccsek után sokszor az a legnehezebb, hogy nem emlékszem a szobám számára. Szerencsére még nem próbáltam máshoz bemenni. A pihentség fontos tényező, főleg, ha az ember egy nagy tornán dolgozik, és folyamatosan közvetít. Még akkor is, ha a nézőt nem érdekli, hogy te mennyit repültél, elveszett-e a csomagod, meleg van, hideg van, jó-e a közvetítőállás. A legtöbb hibázás dekoncentráltságból fakad. A felkészületlenség nehezen bocsátható meg, ha valaki mondjuk nem tudja, a horvát nem egyenlő a szerb válogatottal, de az más, mintha az ember azt mondja a második félidőben, hogy az elsőben járunk, mert nyilván mindenki tudja, hogy nem. Aztán mégis elrontod, ezeket általában észre sem veszed, amit észreveszel, azt próbálod azonnal korrigálni.

– Az aranyköpéseivel tele van az internet. Mennyire készül ezekre?
– Ez nem stand up comedy, hogy minden mérkőzésen kell három beszólás, ami jó. Van, amikor ez jön magától, máskor elmarad a lehetőség. Például a kolumbiaiaknál volt egy Mojica [kiejtve: 'mohika' – a szerk.] nevű hátvéd, és belegondoltam, milyen jó lenne, ha egy szögletnél mindenki felmenne előre, csak ő maradna hátul, és akkor mondhatnám, hogy „az utolsó Mojica”. De ez sohasem történt meg, így nyilván nem fogom elmondani. Vagy jön, vagy nem. Ha unalmasabb a meccs, akkor az ember könnyedebben elkalandozhat, de fontos, hogy ez ne menjen a játék követésének rovására.

– Visszahallgatja magát?
– Nem nagyon, általában elég pontosan emlékszem rá, hogy mikor mit mondtam. A franciák góljánál az elődöntőbe elsőre Pogbát kiáltottam, és aztán azonnal javítottam, hogy Umtiti. Az ilyen dolgok bántanak, illetve ha valamit nem veszek észre. A közvetítésnél meg kell érezni, hogy miközben nézed a pályát, fél szemmel figyelni kell a monitort, mert lehet, hogy épp mutatnak valakit a díszpáholyban, és te meg azért nem veszed észre, mert a játékot figyeled. Szóval nem az van, hogy nem ismered fel a spanyol királyt, hanem épp nem arra nézel. Nyilván voltak hibáim, ez a szakma velejárója.

– Hétfőn tér vissza Budapestre, és kedden már BL-selejtezőt közvetít?
– Nem, a tévében általában az a szokás, hogy a visszavágót ugyanaz közvetíti, mint az első mérkőzést. De a jövő héten indul az NB I, és tudom, hogy enyém a Puskás Akadémia–Debrecen nyitó mérkőzés.

– Mennyiben volt más a helyzete, mikor két éve a magyar válogatott ott volt az Európa-bajnokságon?
– Riporteri pályafutásom során addig az atlantai olimpia volt a csúcs, de az azért más, közvetíteni és nézni is más érzés volt. Az említett tornának két része volt, amikor versenyben voltak a magyarok, és amikor nem. Ott az volt a nehézség, hogy miközben vártad a magyar meccseket, közben zajlott az Eb, és a nézők elvárták, hogy ugyanúgy készülj a többi találkozóra. Idén nagyon-nagyon sokan nézik a világbajnokságot, egymillió feletti nézettségek vannak, de a legnézettebb vébémérkőzés sem éri el a „leggyengébb” magyar Eb-meccs nézettségét.