Peléből legenda lett; Maradona nem keresett kifogásokat

1958, döntő: Brazília–Svédország 5–2

PELÉ SZÍNRE LÉPETT

Kevesen ismerték Edson Arantes do Nascimento, azaz Pelé nevét 1958 júniusa előtt. Akkor viszont az egész világ megtanulta.

Sokakat meglepett Vicente Feola brazil szövetségi kapitány, amikor a svédországi világbajnokságra – amelyről elsőként volt nemzetközi televíziós közvetítés – utazó keretébe meghívta a még tinédzserkorú Pelét, aki ráadásul térdsérüléssel bajlódott. Mint utólag kiderült, a lehető legjobb döntést hozta.

A térdproblémái miatt az első két csoportmeccset kihagyta Pelé, a Szovjetunió ellen csapattársai kérésére már ott volt a csapatban, az áttörés az egyenes kieséses szakaszban jött. A Wales elleni negyeddöntő az ő góljával dőlt el, majd az 1958-as vb legjobb meccsének tartott Franciaország elleni elődöntőn a második félidőben húsz perc leforgása alatt háromszor is beköszönt. Az egész tornán egyébként nagyszerűen futballozó Svédország tudta, hogy Pelét kell megállítania, ha meg akarja örvendeztetni a hazai publikumot. A házigazdák nem cifrázták túl, a finálé előtt kijelentették, keményen fel fognak lépni a brazilok latinos stílusa ellen.

A finálé előtti napon heves esőzés zúdult Stockholmra, így a Rasunda Stadion felázott gyepe várta a csapatokat. A brazilok egy helyen változtattak az összeállításon – merthogy ekkor még nem lehetett cserélni mérkőzés közben – a döntőre, Djalma Santos került be a védelembe, aki magabiztosan és remekül játszotta végig a kilencven percet. Taktikailag is újítottak a dél-amerikaiak. A nemzetközi labdarúgásban akkoriban uralkodó 2–3–5-ös és 3–4–3-as felállás helyett 4–2–4-es formációt vezettek be. A két középcsatárt a széleken még két támadó segítette, így az ellenfelek nem játszhattak egy belső védővel, hiszen az kész életveszély lett volna. A négy védőtől függetlenül ne gondolják, hogy ez egy defenzív stratégia volt. Korántsem! A brazilok ugyanis a támadófutballra esküdtek (a régi szép idők…), a két szélső védő feladata inkább a támadások segítése volt, így gyakorlatilag 2–4–4 volt a hadrend, ami azt jelentette, hogy nyolc emberrel (!) rohamozták az ellenfelek kapuját. Ma meg ugyebár a „parkold le a buszt” stratégia az egyik legnépszerűbb…

De nosztalgiázzunk tovább. A svédek korán megszerezték a vezetést az akkoriban az AC Milanban futballozó Nils Liedholm révén, de sok örömüket ezután nem lelték a meccsben.

Brazília megmutatta a világnak, mi is az a „ginga”. Az ország életvitelét összefoglaló szócska akkoriban a futballját is meghatározta: ötvözte a szambát, a capoeira nevű harcművészetet és a labdarúgást, azt a szabad és könnyed szellemiséget, ami jellemző a latin-amerikai területre. Szemet gyönyörködtető cselek, kötények, sarkazások – a repertoár széles volt. A fiatalabb generáció számára a Ronaldinho-korszakban életre hívott joga bonitóhoz lehetne hasonlítani.

Vavá duplája után Pelé a második félidőben megszerezte a vb-döntők történetének egyik legszebb gólját. Egy szélről beívelt labdát vett mellre a tizenhatoson belül, a kapunak háttal, a rárontó védőt egy esernyőcsellel bolondította meg, majd a tizenegyesponttól kapásból a hálóba bombázott.

A legenda megszületett.

Ezt megfejelte még egy góllal az utolsó percben, Brazília az 1950-es és 1954-es számukra csalódást keltő szereplések után végre elhódította a világbajnoki címet. A francia Just Fontaine rekordot jelentő 13 találattal lett az 1958-as vb gólkirálya, mégis mindenki Peléről beszélt, aki örökre beírta magát a labdarúgás történelemkönyvébe, és a sportág egyik legmeghatározóbb alakjává vált.

1958. június 29., döntő
Brazília–Svédország 5:2 (2:1)
Stockholm, 47 000 néző. Vezette: Guigue (francia)
Gólszerző: Vavá (9., 32.), Pelé (55., 90.), Zagallo (68), ill. Liedholm (4.), Simonsson (80.)

1990, csoportkör: Kamerun–Argentína 1–0

NEM BOSZORKÁNYSÁG VOLT

Ide nem kellett videobíró.

Sokan minden idők egyik legdurvább világbajnoki mérkőzéseként emlékeznek vissza arra, amikor Kamerun nagy meglepetésre legyőzte az 1990-as vb-re címvédőként érkező Argentínát a csoportkörben. Az afrikaiak tudták, a Diego Maradona vezette dél-amerikai csapatot csak egy módszerrel tartóztathatják fel. „Ahogy Maradonához került a labda, rögtön elkezdték rugdosni, de a csapattársait sem kímélték” – írta akkori tudósításában a Guardian.

Amikor Francois Omam-Biyik megszerezte a mérkőzést eldöntő találatot, Kamerun már emberhátrányban volt testvére, André Kana-Biyik kiállítása miatt. A találkozót leginkább jellemző jelenet a 88. percben játszódott le. A csereként beálló Claudio Caniggia futott el a jobb szélen, két becsúszó lábat is átugrott, a harmadiknál esélye sem volt. A sebesvonatként érkező Benjamin Massing a jégkorongból ismert bodycheckkel úgy taglózta le, mintha a lábát le akarná szakítani a testétől. Ekkor fogyatkozott kilenc emberre a kameruni válogatott.

„Nem örülök neki, hogy a játékvezetőnek ennyiszer kellett lapot elővennie a zsebéből, de annak igen, hogy megtette. A kameruniak porrá zúzták a futball szépségét, a kiölték a kreativitást a játékból ezen a meccsen” – mondta az akkor még a FIFA főtitkáraként dolgozó Sepp Blatter, aki később a szervezet elnöke is volt.

Annyi szent, ha egy edző a tiszta szereléseket akarja tanítani, nem ennek az összecsapásnak a felvételeit fogja mutogatni. Évekkel később Diego Maradona így emlékezett a mérkőzésre: „nem hiszem, hogy a kameruniak sérülést akartak okozni nekünk. Megnyerték a meccset, ők voltak a jobbak, nem lehet kifogásunk”.

A győztes gólt szerző Omam-Biyik sokat sejtetően úgy fogalmazott, tudták, mit kell tenniük Maradona megállítására. „Nem szeretjük, amikor az európai újságírók azt kérdezgetik, hogy tényleg majmokat eszünk-e és vannak-e varázslóink. Hús-vér futballisták vagyunk, ezt bebizonyítottuk.”

Argentína legyőzése után pedig nemzeti hősökké váltak.

1990, június 8., csoportkör
Argentína–Kamerun 0–1 (0–0)
Milánó, San Siro, 73 780 néző. Vezette: Vautrot (francia)
Gólszerző: Omam-Biyik (67.)