Szurkolók tízmilliói irigylik világszerte Cristiano Ronaldót. Felbecsülhetetlen vagyont futballozott össze, azt sem tudja, hány luxusautót tárol hány palota hány garázsában, ezernyi emléke lehet, hogy zsúfolt stadionokban fontos meccseket dönt el, díjakat nyer, szóval irigylésre méltó élet. Most nem is a szörnyű családi gyászával hozakodnék elő, a világ minden pénze sem segít, nem vigasztal, ha a gyermeked halva születik – a szívfájdalom még ilyen bankszámlával sem mindig kerülhető el. Az anyagi helyzet persze szuper, a futballpályán átélt örömök sohasem felejthetők, mégsem irigykedem rá. Most különösen nem. És nem feltétlenül azért, mert Svájc ellen a kispadra kényszerült, és azt kellett látnia, nélküle mennyire remekül működik a portugál válogatott – azért érzek együtt vele, mert még azon a nyamvadt kispadon sem lehet igazán önmaga. Mindenhol vezető hír, hogy csak csere lesz, már a buszról úgy száll le, hogy mindenki az arcát fürkészi, kamerákat tolnak az arcába, hogy leleplezzék: duzzog? Megsértődött? A himnuszok alatt a fotósok – ilyet sem nagyon látni – a pályának háttal, csakis őt fényképezték: mi olvasható le az arcáról? Merre néz? Énekel vajon? Azon már meg sem lepődünk, hogy ha mond bármit a mellette ülőnek, ajka elé teszi a kezét (mint oly sokan), mert szájról olvasókat alkalmazva kideríthető, mit mondott. Beteg ez a világ. A média persze felkapta, hogy a 6–1-re megnyert meccs után (a győzelemben semmilyen szerepe sem volt, noha beállt) megköszönte a közönségnek, hogy éltették, a beállítását követelték, de tiszteletlen volt, hogy az öltözőbe sétált, amikor a többiek még a drukkerekkel együtt ünnepelték a továbbjutást.
Csakis azért, mert olyan sok sikert elért, olyan sok győzelemhez segítette klubcsapatát és Portugáliát, csakis azért, mert őt a futballtudása, karrierje miatt a világon mindenki ismeri, arra kell figyelnie, hogy »kellően« örül-e, ha a társa gólt lő?! Mert tudnia kell, lesik, nézik, figyelik, fotózzák minden rezdülését, és ha a cserék közül utolsóként érkezik köszönteni a nála csaknem két évtizeddel fiatalabb gólszerzőt (biztos féltékeny, irigy rá, mert minden ünneplés csak neki jár – olvasni a kommentekben), máris zeng az internet: nem örült eléggé a gólnak! Miért várjuk el tőle, hogy mindig, minden pillanatban tökéletesen viselkedjen? Miért ne lehetne ő is frusztrált, ideges, fáradt, miért nem piszkálhatja nyugodtan az orrát a kispadon, ha épp ahhoz van kedve? Oké, példakép, százmilliók követik, de mégis, nem normális, hogy szinte huszonnégy órában nagyítóval lessük, mit csinál, mit reagál. Irigylésre méltó az élete – kérdés, élheti-e egyáltalán bármikor is nyugodtan.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!