Egyénieskedés – Deák Zsigmond jegyzete

Nézem a közösségi és a „hivatalos” média reagálását, tálalását, s persze hogy mindenki az egyik kieső csapat cserecsatárával, esetleg a másik búcsúzó irányítójával foglalkozik; mármint hogy megint nem lettek világbajnokok, s lehet, nem is lesznek soha. Pedig ez már eleve adottság, hiszen a labdarúgás csapatsportág, s akármilyen menő is Cristiano Ronaldo vagy Neymar (mert természetesen róluk van szó), olyan vb-t még nem rendeztek az 1930-as kezdet óta, amelynek élén egy játékos végzett. S megsúgom, más tornán sem. Mégis, mintha csak ők nyernének vagy vesztenének, csak ők jutnának tovább vagy esnének ki, nem Portugália és Brazília. Noha egyiküktől sem áll távol az egyénieskedés – amikor, az értelmező szótár szerint, valaki nem igazodik a többség igényeihez, gyakran túlzottan vagy mesterkélten egyéni megoldásokat alkalmaz –, ezúttal nem ők, hanem a környezetük a hibás. Egyszerűen azért, mert sokkal könnyebb egyetlen emberhez, jelen esetben futballsztárhoz kötni sikert és kudarcot, mint egy teljes közösséghez.

Már ha létezik ilyen, mert a sporttörténelmi vb-meneteléssel kirukkoló Marokkóból vagy éppen a sporthistória két meglepetés Európa-bajnokából, az 1992-es dán, illetve a 2004-es görög válogatottból nehéz lenne kiemelni bárkit is, akire fel lehet(ett) fűzni a csapat játékát. Ahol viszont megvan az origó, ott nincs mese, minden tőle indul, és hozzá tér vissza, függetlenül attól, hogy az adott esetben mekkora szerepet játszott. Persze megvan ennek az oka – egyrészt a már említett sztárság kultusza, másrészt a megszemélyesítésre való hajlamunk. Hiszen Brazília és Portugália nem tud sírni (legfeljebb Argentína, de az is csak a musical szövegében), Neymar és CR7 ellenben igen, s máris „rajtuk keresztül” kárörvendünk nevezett gárdák búcsúján, vagy éppen őket védjük, feledve, hogy nem egyedül estek ki.

Az egyik kommentelő például egyenesen úgy fogalmazott Ronaldo kapcsán: „Hab lett volna a tortán, ha a vb-t is behúzza…” Már elnézést, de mégis hogyan? Ez nem a százméteres síkfutás vagy a nehézsúlyú bokszdöntő – ahol abban a pillanatban, alig tíz másodpercben vagy tizenkétszer három percben tényleg csak az adott sportolón múlik minden –, hanem a földkerekség legnépszerűbb csapatsportja, amelyben a Ripacsok című kultikus film jelmondata örökre megmarad: egyedül nem megy.

Sokszor együtt sem, de ez már más kérdés. Mindenesetre várjuk, hogy Messi, Modric, Mbappé „behúzza-e”, vagy jön a marokkói meglepetés, egyénieskedés nélkül.

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!