Háttér és értékelés: így focizta le a világot Katar

 

Ha a világbajnoki rendezési jog 2010-es elnyerése idején Katar tetszőlegesen választhatott volna egy jövőbeli reklámképet a 2022-es vb-ről, az valószínűleg így festett volna: emelje magasba a trófeát a világ legjobb játékosa, mondjuk, az akkori aktuális aranylabdás Lionel Messi, lehetőleg egy katari kézben lévő klub alkalmazottjaként, és ha valahogy meg lehet oldani, jó lenne ráhúzni valami arab ruhadarabot is.

Vasárnap a Loszaíli Nemzeti Stadionban Argentína drámai küzdelemben, 3–3-as döntetlen után tizenegyesekkel legyőzte Franciaországot a katari világbajnokság döntőjében, a trófeát így Lionel Messi, a katari tulajdonú Paris Saint-Germain labdarúgója emelhette a magasba, a néhány másodperccel korábban Tamim bin Hamad al-Tani emír által ráerőltetett furcsa klepetusban. Aztán okos cikkírók persze rögtön megfejtették, hogy az arab világban hagyományosan a különleges pillanatokhoz, előkelőségekhez és gazdagsághoz kötődő bist nevű öltözék volt a farsangi boszorkányjelmezre emlékeztető vékony köntös, és az elsőre kissé kínos gesztus máris elérte célját: téma lett a szóban forgó ruhanemű, a hozzá kapcsolódó szimbólumokat, tradíciókat, az arab kultúra mélyrétegeit igyekszik megfejteni a világ. Így működik a ravasz katari PR-gépezet, vonzó futballcsomagolásba rejti burkolt üzeneteit, nemzetközi gazdasági, politikai, kulturális térnyeréséhez maximális hatékonysággal használja, használta a világbajnokságot.

És akkor mi van? Más nem ugyanezt csinálná a helyében? – hallottuk az elmúlt hetekben a sokat látottak józan kérdését. Igaz, valószínűleg ugyanígy megvoltak a tiszta vagy kevésbé tiszta hátsó gondolatai, mondjuk, a dél-afrikai, a brazíliai vagy az oroszországi vezetőknek, amikor a vb apropóján a nagyvilág kirakatába helyezték országukat. Utólag azt kell mondani mégis, hogy a katariak mindenki másnál rafináltabban, ügyesebben építettek a vb-re mint kommunikációs eszközre, a tornával kapcsolatos médiastratégiájuk például már évekkel ezelőtt készen állt. Soha annyi támadás nem érte sportesemény rendezőjét, mint Katart, az emberi jogok kezelése, a vendégmunkások élet- és munkakörülményei számos jogos kritikát szültek. Most mégis itt állunk a világbajnokság végén, és a közbeszéd hangsúlyai érezhetően arrébb tolódtak.

Szinte több szó esik a Messire aggatott arab palástról, mint a korábban felemlegetett súlyos sérelmekről, sőt a leghangosabban tiltakozó német válogatott bukását sokan eleve a téves fókusszal magyarázzák. Miként tudta lepergetni magáról a közel-keleti állam a szitkokat? Hogyan érte el azt, hogy a korábban a helyi viszonyokat éveken át ostorozó emberjogi és más civil szervezetek éppen a vb heteiben, a nagy nyilvánosság figyelme idején alig-alig hallatták a hangjukat, a helyszínen például szervezett tiltakozást nemigen lehetett tapasztalni?

 

A támadások méregfogát valószínűleg azzal sikerült kihúzni, hogy Katar nem vette fel a kesztyűt, nem állt bele a nyílt vitába, nem fogadta el a védekező fél szerepét, éppen ellenkezőleg, a fejlődés jelszavát hangoztatva önkritikát gyakorolt és a változásokat helyezte a középpontba. Nem azt mondta, hogy ami történt a vb-előkészületek éveiben, mind rendben volt, hanem a korábbi hibákat elismerve igyekezett a javítást szolgáló intézkedéseket (munkajogi viszonyok rendezése, minimálbér-emelés, munkavállalói védelem biztosítása) hangoztatni, a rendszer további tisztítási szándékát emlegetve. Hogy a valóság mennyire képezi le a részben talán a külvilágnak szánt látványpolitizálás könnyítéseit, más kérdés, a vegyes tapasztalatok alapján érdemes óvatosan kezelni a sikereket máris drasztikus áttörésként értékelő véleményeket. Az arab ország alighanem jól kalkulált, amikor arra alapozta magabiztosságát, hogy a torna eseményei és zökkenőmentes lebonyolítása idővel magától elhalkítja a korábbi disszonáns szólamokat.

Az arab bistbe öltöztetett Lionel Messi ott állt ünneplő társaival a dobogón, és akkor is tökéletes országimázs-építő fotótémát szolgáltatott, ha a rendezők nyilvánvalóan nem lehettek befolyással a pályán zajló eseményekre, nem volt közvetlen közük Argentína megérdemelt világbajnoki győzelméhez. Ugyanakkor ezen a területen is biztosították magukat: a Doha belvárosával kivilágított köztéri PSG-falon mások mellett Messi, Kylian Mbappé és Neymar mosolygott a járókelőkre, vagyis a vb legnépszerűbb arcai közül három Katar párizsi tartományát képviselte, bármelyikük sikere esetén jutott volna a csillogásból az anyaklubnak és az egyesület hátországának is. Legnagyobb hivatalos ünnepén, december 18-án, Katar Nemzeti Napján aligha kaphatott volna az állam a vasárnapi vb-döntőnél értékesebb ajándékot a futballvilágtól, így meg különösen, hogy a hat góllal díszített dobozból végül maga Messi ugrott elő, arab neglizsében, vb-trófeával a kézben.

Hogy minden idők legjobb világbajnoksága volt-e a katari, ahogyan Gianni Infantino, a Nemzetközi Labdarúgó-szövetség (FIFA) elnöke hivatalból felcímkézte, egyéni ízlés kérdése. Ha a szervezettség, a korszerű körülmények, a szupermodern metróhálózat, a valóban lenyűgöző stadionok, a kis területen is professzionális lebonyolítás alapján kell megítélni, megalapozottnak is vehetjük a svájci-olasz futballvezér álláspontját. A hihetetlen fordulatokkal tarkított döntőt sokan már aznap este kikiáltották a valaha vívott legizgalmasabb finálénak (azért mi az 1938-ason vagy az 1954-esen valószínűleg még ennél is jobban rágtuk volna a körmünket), Németország, Belgium és Spanyolország korai kiesésével nem maradtak el a váratlan bukások, Marokkó, Horvátország vagy Japán menetelésével a papírformát borító meglepetéssikerek sem, és a legjobb nyolc csapat mezőnyét (Anglia, Argentína, Brazília, Franciaország, Hollandia, Horvátország, Marokkó, Portugália) tekintve sem lehet különösebb ok a panaszra, az afrikai fűszer kellett a klasszikus fogásokhoz.

 

Ha mégis marad bennünk hiányérzet, az részben a szurkolói környezet miatt lehet indokolt. Katarban zavaróan sok volt a csöndes meccs, az európai táborok látványos távolmaradása, illetve az arab és ázsiai divatdrukkerek nagy száma miatt aránytalanul kevés ember kötődött valóban az általa favorizált csapathoz, inkább gazdag futballturisták és brazil-, argentin- vagy portugálmajmoló „mezváltók” ültek a lelátókon. Ők azok, akik sikítva őrjöngenek, ha bemondják a stadionban Cristiano Ronaldo nevét, viszont visszafogottan veszik tudomásul, ha ugyanabból a portugál csapatból például Goncalo Ramos gólt szerez. A futballsztárok katari vb-n látott felületes bálványozóinál talán még a dél-afrikai vuvuzelázók hada is jobb volt, mert bár a nézőtéri reakciók ugyanúgy nem rezonáltak a pálya történéseivel, a műanyagdudások legalább a hangjukkal keltettek káoszt, nem pedig az értelmezhetetlen hallgatásukkal és rajongói feljajdulásaikkal.

Ami a játékot illeti, hozott a torna igazán szép, mozgalmas mérkőzéseket (az argentin–francia mellett ne feledkezzünk el például a vb másik nagyszerű 3–3-as döntetlenjéről, Szerbia és Kamerun csoportmérkőzéséről), a futball színvonalát, sebességét, a labdarúgók frissességét illetően általános elégedetlenségre aligha lehetett indok. Azzal kapcsolatban viszont már annál inkább, hogy a modern futball uniformizálódó, sterilizálódó és gyorsuló világában mintha kevesebb igazán színes játékosegyéniség mozogna a pályákon. Nem a földöntúli közegben futballozó Messi vagy a megállíthatatlanul döngető Mbappé sportklasszis fajtájából, hanem az olyan bohém, színes, kirívó alkatból, amilyen az ezredforduló előtt mások mellett Roger Milla, Paul Gascoigne, René Higiuta, Carlos Valderrama vagy Gianluca Vialli volt. Akiket nem csak akkor lehetett szeretni, ha náluk volt a labda.

Bár inkább ne panaszkodjunk: addig örüljünk, amíg Messit labdával láthatjuk. És még az sem baj, ha a varázslathoz fel kell öltenie az emír bűvészköpenyét.