Itt a közel-keleti Hátsó füves: fókuszban a katari futballhátország

A világbajnokság elérhetetlen szuperhőseinek csillogása könnyen elvakít bennünket, pedig sokszor az igazán figyelemre méltó és szép történetek a hétköznapi emberek dimenziójában keresendők. A nagy torna nemcsak Cristiano Ronaldóé, Kylian Mbappéé, Robert Lewandowskié, hanem azoké az egyszerű diákoké, kétkezi munkásoké, futballszerető gyerekeké is, akik a katari hátország ismeretlen arcaiként kötődnek a labdarúgáshoz, és merítenek belőle ösztönzést, bátorítást mindennapi gondjaik leküzdéséhez. Róluk szól a monumentális világbajnoki stadionok árnyékában, az Education City egyik egyetemi épületében bemutatott Goals kiállítás, amely fényképek, videók és személyes történetek segítségével viszi közelebb a látogatót a régió futballvilágának rejtett rétegeihez. A közel-keleti „Hátsó füves” szervezője és ötletgazdája Matthew Barrett, a 36 éves, kelet-londoni amatőr futballista, aki Leyton Orient-drukker édesapja példájával szakítva a Tottenhamért szorít, és történelem szakos egyetemi hallgató kora óta a labdarúgás mögöttes olvasata izgatja.

A Sierra Leone-i amputáltaktól a budapesti kiscsapatig

„A futball csak eszköz, amelynek segítségével megmutathatjuk a geopolitikai jelenségeket, a társadalmi változásokat” – mondja megközelítéséről a korábban egyebek mellett a második világháborús brit hadsereg sportéletét, a labdarúgás fasizmusban és kommunizmusban játszott szerepét kutató angol fiatalember. Ez az alapgondolat vezérelte, amikor 2014-ben egy társával elindította a Goal Click nevű, ma is futó nemzetközi projektet, amelynek lényege, hogy a világ minden tájáról kérnek amatőr, többnyire eldobható, analóg fényképezőgéppel készült futballfotókat, kiegészítve az érintettek írásban rögzített beszámolójával. Az így összeállt, lenyűgözően gazdag, online elérhető gyűjtemény a Sierra Leone-i amputált lábúak futballjától a budapesti alsó osztályokban szereplő BAK újjászületéséig számos tanulságos történetet kínál, és bizonyos eseményekhez, aktualitásokhoz kapcsolódóan időről időre tematikus összeállításokkal is szolgál. Ezek egyike az egy éven át futó, a dohai kiállításon összefoglalt, katari futballra összpontosító Goals nevű multimédiás tartalom. A közreműködők az itteni társadalom sajátosságait követve etnikailag igen sokszínűek, gyökereiket, családi hátterüket, előtörténetüket tekintve különbözőek, ám mindegyikük kötődik valamilyen módon Katarhoz és a labdarúgáshoz.

„A kiállítás nem akar szembemenni a világbajnoksággal, nem ellene van, inkább a kiegészítéseként, ahhoz kapcsolódva próbál betekintést nyújtani a hétköznapi emberek valóságába – hangsúlyozza Matthew Barrett. – A futball köteléket jelent a vb-mérkőzések és az itt látható élethelyzetek között, egyúttal alkalmat arra, hogy rávilágítsunk a társadalomban tapasztalható jelenségekre. Mikor lenne időszerűbb beszélni az itt élőkről, a nők sorsáról, a munkások tapasztalatairól, ha nem most, amikor idefigyel a világ? Szerettük volna, ha lehetőséget kapnak a mindennapjaikat a vb-rendező országban töltők arra, hogy személyes világukat megosszák a nyilvánossággal.”

Nehéz egy rendezőnek saját kiállítása epizódjai között rangsorolni, kérdésemre az angol kurátor mégis kiemel három, szívéhez közelálló vallomást. A pakisztáni származású, Nagy-Britanniában született Mehreen Fazalét, aki Wolverhamptonban nevelkedett orvoscsaládban, tapasztalta az angol huliganizmus nyolcvanas évekbeli, kirekesztő szellemiségét, a labdarúgás erejét pedig a Katarban elhelyezett afgán menekültek önkéntes segítőjeként volt alkalma közelről érzékelni. Reem al-Haddadét, a katari adatelemző fotográfusnőét, aki a 2019-es, Dohában rendezett Öböl-kupán járt először futballstadionban, az élmény azonban azóta is fogva tartja. Inamul Haszan Nadzsemét, a Katarban dolgozó Srí Lanka-i futballedzőét, aki gyerekként átélt hazájában faluját ért terrortámadást, mindent elsöprő cunamit, majd a Pottuvil városkában működő helyi Liverpool FC játékosaként talált biztos talajra.

Soha egyetlen fotót vagy mondatot sem cenzúráztak

A szebbnél szebb katari kitárulkozásokat olvasva felvetődik egy nem annyira szép kérdés. Tekintve, hogy a kiállítás partnerei között ott a The Sports Creative, a Generation Amazing és a Salam Stores mellett az állami alapítvány, a Qatar Foundation is, a látogató elgondolkodhat: vajon érvényesül-e a szólásszabadság a szöveges és képi üzenetekben? Van-e esetleg olyan téma, amelyet a vállalkozás finanszírozója nem szívesen látott volna a falakon?

„Ahogyan a Goal Click-riportoknál általában, a Goals epizódjainál is az volt a kiindulópont, hogy az emberek a maguk eszközeivel, a maguk által választott hangsúlyokkal mesélhessék el saját történetüket – feleli Matthew Barrett. – Jogos a felvetés, ezért is fontos leszögezni: gyakorlatunk alapján a partnereink kezdettől tudomásul veszik és tiszteletben tartják, hogy a mi megközelítésünk eltér a szokványostól. Soha egyetlen képet vagy szót sem kellett kivennünk amiatt, mert egy külső szereplő ilyesmit kért. Az más kérdés, hogy maguk az érintettek mit szeretnének megmutatni az életükből, és mi az, amit esetleg ők maguk jobbnak látják kihagyni az elbeszéléseikből. Nekünk az a feladatunk, hogy kontroll nélküli lehetőséget biztosítsunk nekik arra, hogy mondják el, osszák meg, amit akarnak. Biztosan másként szemlélteti a maga valóságát egy Katarban, egy Németországban vagy egy Észak-Koreában élő ember, ez azonban már az illető választása.”

A kiállításon fényképek, rövid szövegek váltják egymást, az audioszobában a fotókat készítők hangját is halljuk, az utolsó falon pedig rövid, velős idézetek olvashatók. „Mindenki szereti azt hinni, hogy az ő világa hibás. De ki jelöli ki a helyes utat?” – jegyzem le Haja al-Tani gondolatát, majd az említett brit-pakisztáni hölgyét, Mehreen Fazalét: „A 2022-es katari torna erős üzenettel szolgál arról, hogy a futball az egész világé, nincsen »mi« és »ők«, és legalább annyi a közös bennünk, mint amennyi a különbözőség.”

A mondatban megfogalmazódó dilemma ezen a kiállításon talán aktuálisabb, mint bárhol máshol. Miközben a helyi sajátosságokat, kulturális értékeket, tradíciókat feltáró fényképek a sokféleség varázsát hangsúlyozzák, az egyezőség és az általános hasonlóság keresése éppen a lokális jelleget oldhatja fel, tüntetheti el. Eszembe jut, amit a júniusban készített interjú során mondott Varga Árpád, a földet körbevitorlázó csipkereki diótermesztő nagy körutazása egyik legfőbb tanulságáról: „Annyira globalizálódik a világ, hogy sokszor azt éreztem, elmegy az ember a föld másik felére, és ott ugyanazt találja, mint itthon. Egy kicsit más színűek az emberek, egy kicsit mást esznek, de nagyjából mégis minden ugyanaz. Nincsenek bennszülöttek, azok is már nyomott pólóban, base­ballsapkában járnak, isszák a kólát vagy a sört.”

A fő dilemma: globalizmus kontra helyi identitás

A gondolatot folytatva: ha a futballpályák környékén is mindenki ugyanazt a mintát követi, eltűnnek a felfedezésre váró eltérések, hiába nyomozzuk már mindazt, ami köré a Goals kiállítás is épül.

„A labdarúgáshoz hasonlóan a társadalom is folyton változik – adja meg a választ Matthew Barrett. – Minden nemzedék a maga szemével látja a futballt, az idő azonban módosítja a perspektívát. Húsz-harminc évvel ezelőtt nem volt ennyire befogadó a futballközeg. Lehet mondani, hogy a játék globalizálódott, kultúrája egységesebbé vált, és ezzel veszített színességéből. De ott a másik oldal: azzal, hogy a labdarúgás nyitott a világra, egyúttal lehetőséget is teremtett a helyi értékek hangsúlyozására, mások bevonására. Itt párhuzamot vonhatok az önök projektjével, hiszen a magyarországi Hátsó füves történetei éppen erre adnak jellemző példát. A globális futballkultúra és a lokális szándék különböző szempontokat feltételez, és egyik megközelítésre sem tudnám azt mondani, hogy jó vagy rossz. A kérdés ez: kié a futball? Azoké, akiké mindig is volt? Netán azoké is, akik eddig nem lehettek a részesei?”