Vb 2022: „Még mindig Katarral álmodom” – magyarok a dzsinnek csodavilágában

 

„Kis ország, nagy színház.” Így jellemezte Katart Gellei Imre 1999-ben, és a huszonhárom évvel ezelőtti szavak nem is lehetnének aktuálisabbak ma, a világbajnokság idején. Kevesen tudják, hogy a korábbi magyar szövetségi kapitány, mesteredző rövid ideig dolgozott a közel-keleti országban is, bár ő maga akkoriban inkább tanulmányi kirándulásnak nevezte az egy hónapos kalandot. Telefonos érdeklődésemre megerősíti most is korabeli benyomását, felidézve, hogy hiába közvetítette ki a Testnevelési Főiskolán végző Emir al-Hamavandi menedzser az Al-Tavon nevű klubhoz a nyári bajnoki szünetben, négy hét után kiderült, a helyi ellenlobbi egy brazil edzőt szeretne a csapathoz segíteni. A kényszerűségből hazatérő edző a Magyar Hírlap újságírójának, Kiss Lászlónak így összegezte akkoriban a történteket: „Tanulságos, ami velünk történt, csak még most sem tudom, miért hívtak ide bennünket. Néha valóban az az érzésem, hogy ez álomszerű mesevilág, csodákkal, dzsinnekkel, jó és rossz szellemekkel. S a zűrzavaros álomból fejfájdító az ébredés.”

 

A dzsinnekkel, csodákkal teli katari mesevilágba más magyar trénerek, játékosok is belekóstoltak, és a világbajnoki helyszínek között ingázva nem hagy nyugodni a kíváncsiság: ők milyennek látták az országot, a különleges kultúrkörnyezetet, az európai embernek furcsa szokásokat? Ám mielőtt kipuhatolnám személyes emlékeiket, újra elolvasom a Budapestről magammal hozott 1992-es cikket, amely magyar szemmel az első részletes jellemzéssel szolgál a katari futballviszonyokról. A Foci7 szaklap szerzője, Réső Gyula hosszú interjút közölt Száger Györggyel, az egykori Ferencváros-kapussal és edzővel, aki akkortájt éppen a Gellei Imrét utóbb megutaztató Al-Tavon csapatát irányította (a magyar labdarúgás katari úttörője 1999-ben, 58 évesen elhunyt). Dohai munkájával kapcsolatban a cikkben elpanaszolta, hogy legjobb brazil légiósát nem sokkal korábban utasították ki az országból tiltott szeszárusítás miatt. Az edzésfegyelmet pedig nem segíti, hogy a játékosok egy lépést sem tesznek meg feleslegesen, hozzászoktak odahaza a kívánságukat leső családi szolgák iparkodásához, és sajnos az ugrásra kész segítők a klubnál is jelen vannak.

„Takarítanak, mosnak s még az edzéseken is ők szedik a labdát – mondta az edző. – Ezt különben a mai napig sem tudtam megszokni. Ugyanis a kapura lövések gyakorlásánál a kapu mellé és fölé szálló labda után hiába küldöm a játékost, ő azonnal rámutat a szolgára: az ő feladata visszahozni. És hiába javasoltam a klub vezetőségének, húzzanak ki védőhálót a kapu mögé, ők ezt kikérték maguknak. Azt mondták, akkor minek tartanak szolgát. Persze az ottani élet furcsaságairól napokig lehetne beszélni. Mert aztán ezeket európai embernek, bármennyi időt is tölt közöttük, nehéz megszokni. De egyet mindenki figyelmébe ajánlanék, mégpedig azt, hogy – legyen szó futballról vagy bármi másról –, nem szabad ezek közé az emberek közé úgy menni: na, most én mindent megváltoztatok. Ismerem már annyira az arab világot, hogy tudjam, ez senkinek sem sikerülhet.”

Nem sikerült Orosz Ferencnek, a korábbi 17-szeres válogatott, négyszeres magyar bajnok, kétszeres Magyar Kupa-győztes, NB I-es gólkirály csatárnak sem, a 2007 decemberétől 2009 nyaráig tartó al-hori utánpótlásedzői időszak azonban alapvetően átformálta a sport­ember gondolkodását az arab világról. Amikor felhívom Dohából, egy régi munkatapasztalat tényszerű felidézésére számítok – egész más fogad.

„Mintha az Ezeregyéjszaka meséit éltem volna meg! – hallom a telefonban. – Ennyi év távlatából is rendszeresen visszatér álmaimban ottani életem, látom magam előtt a dohai utcákat, a jellegzetes házakat, a hófehér villákat, képzeletben ott járok a fejkendős férfiak, elfátyolozott nők között. Európai fejjel olyan, mintha egy másik bolygón lettem volna, egy egészen különös, varázslatos helyen. Hihetetlen jelenségeknek, kalandoknak lehettem részese. Eszembe jut például egy utazás emléke: tengerparti fürdőhelyre igyekeztünk a szinte kihalt, kétszer háromsávos úton, a negyvenöt fokban az aszfalt felett remegett a levegő. Egyszer csak a távolban feltűnt egy furcsa fekete pont, aztán közelebb érve észrevettük, hogy egy vadteve tévedt az autópályára. Most képzelje el! Le kellett fékeznünk, ott álltunk szemtől szemben egy vadtevével. Vagy azt is nehéz elfelejteni, amikor az év első teniszversenyén ott lehettem két méterre Ro­ger Federertől és Rafael Nadaltól. Elképesztő élmények, egy egész más világ! Álomszerű visszagondolni erre, és hálás vagyok a Jóistennek, hogy megtapasztalhattam mindezt. Az arabok élete lassú folyású, nagyon kényelmes volt, a jólét meghatározta a mindennapokat. Én a helyi viszonyokhoz képest nem kerestem jól, de a bérem a magyar utánpótlásedzők fizetésének így is többszöröse volt. Szakmailag azonban visszalépést jelentett, hamar kiderült, hogy hiába vannak ambícióim, az utánpótlásedzői munkán a helybeliek inkább gyermekfelügyeletet értenek. Ha a gyerekeknek nem volt kedvük edzésre jönni, akkor nem jöttek, előfordult, hogy ott ültem egyedül másfél órát a pálya szélén. De ott kellett lennem, különben a munkaadóm megharagudott volna. Volt egy Bozsik-programhoz hasonló kezdeményezés, alkalmi utánpótlástornákat szerveztek, tervezni azonban edzőként nemigen lehetett. Kigondolhattam szépen a taktikát, hogy majd az Abdul meg a Hamad kezd csatárként, így és így állunk fel, de semmi értelme nem volt. Rendszerint borult minden, kisült, hogy a buszvezető nem vette fel Abdult és Hamadot, ők ugyanis inkább aludtak tovább. De ezt senki sem nehezményezte, úgy voltak vele, Allah így akarja, így is van jól. Az arabok nem szeretnek konfrontálódni. Ráadásul egy született »vérkatari« gyereknek családi háttere révén az egész élete biztosítva van, nincsen rászorulva, hogy negyven-negyvenöt fokban eddzen, futballozzon. Igazán azokkal az ománi, bangladesi és más külföldi fiúkkal tudtam jól együtt dolgozni, akikben megvolt a motiváció. Én ezt nem viseltem jól, valószínűleg látták is rajtam, ezért nem hosszabbítottak szerződést másfél év után. Kíváncsi vagyok, a világbajnokság miként változtatta meg a mindennapi életet. Nem az ilyen nagy utazások időszakát éljük, de egyszer szívesen megnézném, most mit tapasztalni. Hiszen ahogy mondtam, két-három hetente még mindig Katarral álmodom.”

 

Orosz Ferenc korábbi klubjánál, az Al-Hornál volt 2012 és 2015 között vezetőedző Bölöni László, a korábbi BEK-győztes, háromszoros román bajnok erdélyi futballista, portugál és belga bajnok tréner, Cristiano Ronaldo felfedezője. Érdeklődésemet nyitottan fogadja, felidézve katari emlékeit, a híres cikkcakk torony, vagyis a Zig Zag Tower melletti lakóhelyét, az ott elszállásolt többi külföldi kollégával folytatott szakmai eszmecseréket.

 

„Azért Katart hamar körbejárja az ember – rögzíti a Metz 69 éves edzője. – Elmegy a bevásárlóközpontokba, a szállodák éttermeibe, a sivatagba, aztán véget is ért a körutazás. A sivatag persze nem olyan, mint a magyaroknak a Balaton, ahova kedvükre járkálhatnak, a homoktengerbe kimenni kivételes alkalom. Érdekes a homokdűnéken hajtani terepjáróval, felülni a púpos tevére, nézni este a csillagos eget. Különös volt az is, amikor egy alkalommal megmutatták nekünk az emír tevecsordáját, a gondosan letakart, edzésre készülő példányokat. Az volt a benyomásom, hogy a tevékre szinte jobban vigyáznak, mint a futballistákra. Más az a világ, tudni kell hozzá alkalmazkodni. A mostani világbajnokság kapcsán is azt érzem, hogy meg kell érteni, Katar a fejlesztésekkel, a stadionokkal, a felhajtással meg akarja mutatni magát, ahogyan – ne legyünk álszemérmesek – más ország is ugyanígy tenne a helyében.”

Bölöni László a helyi sajátosságok példázataként elmeséli egy jellemző katari kalandját. Egy alkalommal meglepve vette észre, hogy az aktuális keretbe éppen nem nevezett játékosa megjelenik a mérkőzésen, és amikor rákérdezett váratlan érdeklődésére, világossá vált: szurkolni érkezett, mégpedig az ellenfélnek, a katonacsapatnak, hivatásos katonaként ugyanis kirendelték társaival a lelátóra

„Ami a szakmai részt illeti, el kell ismerni, nem Katarban játsszák a világ legjobb futballját – rögzíti a 102-szeres román válogatott középpályás, Románia korábbi szövetségi kapitánya. – Nem kérdés, az emberek általában az anyagiakra gondolva mennek oda dolgozni. Ettől függetlenül megvan a mérkőzések sava-borsa, ott is fel kell készíteni a csapatot, ott is lehet az ember ideges, ha nem úgy mennek a dolgok, ahogyan szeretné. Viszont az is igaz, hogy a szakmai munka eredményét is könnyebb lemérni, mivel alapszintű a futball, a játékosok tanulékonyak. Katarról beszélve figyelembe kell venni, hogy abban a környezetben a világ legjobb labdarúgója is jelentősen veszít szakmai értékéből. Először húsz százalékot, amikor a repülőről kiszállva arcul csapja a forróság, aztán további tíz százalékot, amikor az első edzésen szembesül a színvonallal, utána pedig még tíz százalékot, amikor az első meccsen meglátja a lelátón a kétszáz nézőt. Hajlamos az ember ilyen feltételek között leereszteni. Ahhoz, hogy a magadtól elvárt szintet képes legyél hozni, mentálisan nagyon erősnek kell maradnod.”

Tapasztalta ezt Németh Krisztián, a 37-szeres válogatott, U19-es Eb- és U20-as vb-bronzérmes csatár is, akit az amerikai Kansasnél töltött első időszaka után, 2016-ban sodort az élet másfél évre Katarba.

„Szerettem ott élni, bár a bajnokságnak megvoltak a nehézségei, az MLS után lassúbb volt a mérkőzések tempója – beszél a közel-keleti hónapokról az MTK 33 éves, amerikai és görög bajnok támadója. – Az egyik legjobb katari klubban, az Al-Garafában szerepeltem, ami azt is jelentette, hogy a bajnokikon általában mi támadtunk. A bajnokságban játszottunk néhányszor Xavi csapata, az Al-Szadd ellen is, a korábbi Barcelona-futballistával a hétköznapok során is nyílt alkalmunk találkozni, igazán jó embert ismertem meg benne. Beilleszkedni nem volt nehéz, mert ugyan csak négy légiós lehetett pályán egy csapatban, Katarban több mint kétmillió külföldi él, így eleve eléggé sokféle a lakosság.”

„Természetesen tiszteletben kellett tartani a helyiek szokásait, az öltözőben például el kellett takarni magunkat és mindenki privát zuhanyzót használt. Az is magától értetődő volt, hogy az edzések időpontját a kötött imaidőkhöz igazították. A Pearlben, Doha mesterséges szigetén laktam, a szabadidőmet is javarészt ott töltöttem, a nagy meleg miatt a helyi gyakorlatnak megfelelően többnyire klimatizált bevásárlóközpontokban. Akkoriban már zajlottak az előkészületek a világbajnokságra, az ottani másfél évem alatt is látványosan fejlődött az ország, utak, alagutak épültek. Most, a vb alatt szerettem volna a helyszínen megnézni egy-két meccset, de végül egyéb okok miatt nem jött össze az utazás.”

 

Katar és Magyarország futballéletének jelenleg nincs közös szereplője, a Száger György által harminc éve kitaposott ösvény azonban továbbra is járható. A „katari magyarok” tapasztalata alapján ugyanakkor érdemes emlékezni a néhai előd Foci7-ben papírra vetett tanácsára: „Nem szabad ezek közé az emberek közé úgy menni, hogy na, most én mindent megváltoztatok.”