Csúcsra járatták a jogo bonitót – és nem nyertek semmit

Fotó: AFP

MIÉRT? Maradjunk a szikár tényeknél: azt a brazil csapatot, amelyet Brazíliában legalább annyit emlegetnek, mint az 1958-as, az 1962-es vagy az 1970-es vb-győzteseket, amelyhez mérték fanyalogva az 1994-es aranyérmeseket, és amellyel dicsérték a 2002-es aranygenerációt, mi is méltán tarthatjuk minden idők egyik legjobb futballcsapatának.

AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁG MELLETT. 1970-ben galaktikus futballsztárrá váltak Peléék, 1974-ben Pelé nélkül nem bírtak a hollandokkal, négy évre rá ikszeltek a házigazda argentinokkal, de így sem jutottak be a döntőbe. Aztán jött a nagy generáció, amely a spanyolországi középdöntős csoportjában ragadt. Két elbukott elődöntő és egy Enzo Francescoliék ellen elveszített finálé a Copa Américán – ennyit nyertek ebben a korszakban, majd a mexikói világbajnokságon is alaposan kibabráltak magukkal.

AZ A BIZONYOS… 1982-re remek keret szaladt össze selecao fedőnéven. A kapuban Waldir Peres (Sao Paulo) nem volt zseni, de három vb-n vett részt, előtte a klubtársa, a szépfiú Oscar és a szikár Luizinho (Atlético Mineiro) fogott embert, a széleken a flamengós duó, Leandro és Júnior világklasszisnak számított (a Fla 1981-ben nagyon megverte a bombaerős Liverpoolt a Világkupa-döntőben).

De mi volt ez a felhozatal a középpályához képest?! Az örökifjú Toninho Cerezo (Atlético Mineiro) próbált meg védekezni a két korszakos zseni, a „Fehér Pelé”, Zico (Flamengo) és a brazilok Czibor Zoltánja, Sócrates (Corinthians) helyett, és Róma királya, Falcao tette ezt a négyest minden idők egyik legjobb csapatrészévé.

A fifikás Paulo Isidoro (Gremio), a kőkemény Batista (Internacional), a technikás Renato (Sao Paulo, ne keverjük össze Renato Gauchóval) és legfőképpen az akkor már Európában, az Atlético Madridban játszó támadó középpályás, Dirceu sok más csapatban alapember lett volna, itt nem, pedig utóbbi az 1978-as vb bronzlabdása volt.

Elöl már voltak gondok, Roberto Dinamite (Vasco da Gama), az FC Barcelona korábbi légiósa csereként három gólt szerzett az előző vb-n, a csontzene fénykorában, de Spanyolországban nem villogott. A statikusabb Serginho (Sao Paulo) csak két gólt szerzett, a zseniális és bohém, mindemellett bombalábú Éder (Atlético Mineiro) szintén.

A védelemben Edinho (Fluminense) és Edevaldo (Internacional) személyében megvolt a megfelelő szintű cseresor, a csatársorra ez nem volt igaz – talán ha nem sérül le a torna előtt Careca, vagy a kapitánykedvenc Reinaldo, az Atlético Mineiro gólrekordere…

A Romárióhoz hasonló habitusú Serginho (a Sao Paulo gólrekordere!) magaviselete megjavult a tornára, sokak szerint éppen ez volt a baj. A brazil szövetség székházának az elejét sem érhette szó, 3.3 millió dollárt tettek félre az előkészületekre és a jutalmazásra.

Az 1980-ban kinevezett kapitány, Tele Santana hagyta játszani a zseniket, a támadófutball és a jogo bonito, a szép játék híve volt. „Gúzsba kötött minket korábban a taktika – így Zico, aki fickándozott a szabad szerepben. – Nem történt más, mint hogy újra örömünket leltük a játékban.”

MIÉRT NEM? Elkapta Európában az angolokat, a franciákat és az NSZK-t, 1981 januárja óta veretlen volt, a selecao így esélyesként érkezett. És futballszambával kezdett: megverte a szovjeteket (Brazíliában előrehozták a nyári szünetet, hogy a gyerekek is nyugodtan nézhessék a mérkőzést), átgyalogolt a skótokon és új-zélandiakon. „Edzői szemmel élmény volt a brazilokat néznem. Lenyűgözőek. Még akkor is állítom ezt, ha éppen az én csapatomat verték meg!” – így a skót szövetségi kapitány, Jock Stein. A selecao a középdöntőbeli csoportban 3–1-re legyőzte a címvédő argentinokat – a W. Peres – Leandro (Edevaldo, 82.), Oscar, Luizinho, Júnior – Cerezo, Falcao – Sócrates, Zico (Batista, 84.), Éder – Serginho gárda volt a tettes –, ám az olaszokkal nem bírt.

Az európaiak kétszer is vezetést szereztek, a dél-amerikaiak mindkétszer felálltak, de Paolo Rossi harmadik találatára már nem jött válasz. Talán ha a brazil védelem nem betlizik annyit, ha Serginho nem hagy ki néhány nagy ziccert, akkor megszületik a továbbjutáshoz szükséges egy pont, és nincs a „Sarria stadionbeli tragédia”…

Az életművész Sócrates öt hónapig külön edzett a tornára, 12 kilót fogyott, társai alig ismertek rá, hát még amikor meglátták, hogyan sprintel! „Nem is gól volt az, hanem végtelen orgazmus” – mondta a szovjetek elleni találatáról az utolsó olyan zseni, aki szerint a futball nem sport, számtan, taktika, hanem művészet, és a művészetet élvezni kell, nem pedig azon gondolkodni, mit nyerünk vele… Talán éppen ezért nem is nyertek semmit, és éppen az ő szomorú történetük vezetett el az 1994-ben világbajnokságot nyerő, de még odahaza is „megköpködött” selecaóhoz.

„Ez volt az a nap, amikor meghalt a futball” – mondta Zico mérgében a vereség után. Nem volt igaza, pontosabban: nem volt teljesen igaza. A braziloknak jó lett volna a döntetlen is, de fejetlenül mentek előre, pedig Santana erőt vett magán, és Serginho helyére egy középpályást hozott be, Paulo Isidorót, de a jobbhátvéd Leandro felcsapott éknek – az ő elárvult helyén harcoltak ki egy szögletet az olaszok, ebből esett a végzetes gól. „Waldir Peres könnyen védhető gólokat kapott, míg például az 1970-től 1986-ig négy világbajnokságra is benevezett Emerson Leao kiváló formában nézte otthon tévén a meccseket” – írja a brazil labdarúgás egyik legnagyobb magyar tudósa, Dénes Tamás a Brazil futballszamba című könyvében. Leaóval Santana nem szimpatizált, miként a remek középcsatárral, Jorge Mendoncával sem, mondván, „Nem akarok szupersztárokat”. Nem mellékesen Leao nagyon csúnyán beszólt Serginhónak egy korábbi bajnokin (ezt most inkább nem idéznénk), hatalmas balhé lett az esetből, talán emiatt sem lehetett kerettag a kapus.

Serginho meg a brazil keret leggyengébb tagja volt a brazil futballügyekben igencsak járatos Hegyi Iván szerint…

A Flamengo akkor a világ egyik legjobb csapata volt, talán a fiatal középső védőnek, Carlos Mozernek vagy az előző bajnokság gólkirályának, a Liverpool ellen duplázó Nunesnek vagy éppen Zico jobbkezének, Titának lehetett volna helyet szorítani a keretben? Serginho egyébként nem volt rossz játékos, 1983-ban ő, egy évre rá Dinamite lett a brazil gólkirály…

A spanyolországi csapatot akkor szétszedték a kritikusok, Cerezónak („a sovány, csirkelábú virtuóz” – írta róla Gabriele Marcotti) és Serginhónak jutott ki a legtöbb a „jóból”. Santana azzal vigasztalta a választottjait, hogy az egész világot elvarázsolták, Falcao szerint elbukták a vb-t, de beírták magukat a történelembe.

Santana, a futball egyik utolsó romantikusa hagyta szabadon játszani a sztárokat, és a tipikus brazil 2–2–2–2–2-es felállást használta: két középső védő, két sokat támadó szélső védő, két védekező középső középpályás, két támadó középpályás és két támadó. Talán Zicót kellett volna a csatársorba feltolni, és a zseniális Falcaót a helyére vinni, vagy 1981 brazil aranylabdását, Paulo Isidorót? Utólag könnyű bölcsnek lenni.

HOGYAN TOVÁBB? A vereség után a legnagyobb sztárok felcsaptak légiósnak, Mexikóban az újabb generáció (Josimar, Júlio César, Alemao, Müller, Walter Casagrande, Elzo, Careca) mellett Zico, Sócrates, Falcao, Oscar, Edinho és Júnior is a fedélzeten volt – legjobb nyolc között azonban kiestek, a rendes játékidőben Zico, a tizenegyespárbajban Sócrates rontott el egy tizenegyest. A franciáktól a szétlövésben hibázott Michel Platini is, a sorsdöntő hibát a remek védő, Júlio César vétette. Aki a torna egyik felfedezettje volt, és jól jött volna négy évvel korábban egy ilyen képességű bekk a braziloknak! 1986-ban az egész vébén egy gólt kaptak, azt is Platini szerezte ellenük... Ekkor sem volt szerencséje Santanának a keret-összeállítással, a tornáról Renato Gaucho, Éder és Leandro is lemaradt egy különös szexbotrány miatt.