Az angyalok tánca – Kő András publicisztikája
ZAJLIK a valaha volt legnagyobb futball-világbajnokság. Az érdeklődés óriási. Olyan kór fertőzte meg az univerzumot, amely gyógyíthatatlan. De senki sem akarja meggyógyítani. A szurkoló lelkesen fürdőzik a látványban, és kizárólag a játék öröme határozza meg a létet és a tudatot. Elragadja a látvány, szeme kifényesedik, és úgy érzi, a játék résztvevője ő maga is, akit megbabonázott a labda repülése. Lehet-e nagyobb boldogság a földön, mint az angyalok táncát a labda táncoltatásával utánozni? Mert úgy vélem, ez a titkos szándék. A labda táncoltatásával nem lehet betelni. Föl tehát, föl a magasba, hadd örvendjen, aki örvendezni akar, merészel és szeret, fel a játékra, a repülésre!
„Nincs még ága a nyilvánosság számára rendezett látványosságoknak, színjátszást, cirkuszt is beleszámítva, ahol a látványosság szereplői olyan keveset törődnének a nyilvánossággal, mint éppen a futball – állította Karinthy Frigyes –, mégis ezért rajong legtömegesebben a nyilvánosság.” Évtizedekkel ezelőtt fogalmazta ezt meg az író. Vajon mit írna ma, amikor a futball iránti rajongás minden képzeletet felülmúl? Valljuk be: játszani mindig szerettünk. Életünk bonyolult kacskaringói között a játékosság pajzánul mindig ott lapult velünk. Rainer Maria Rilke osztrák író és költő így indítja A labda című versét: „Te Gömbölyű, mely két kéz melegét / tovább adod, röpülve, untalan…” Ebben a két sorban minden benne van, ami összekapcsolja a labdát és az embert: az örök örömforrást a repülés boldogságával. A költő gömbként szólítja meg a labdát, amely varázsszer, harci golyóbis, mágneses tárgy. „Mivel az égitestek látszólagos gömbpályát írnak le körülöttünk, ezáltal mintegy gömbbe látszik fordulni az ég – a gömbszimbólum jelentéskörének ez az alapja” – írta Jankovics Marcell a Jelképtárban (1990).
A labda az ősi kultúrákban a napot jelképezte, vagy valamiképpen kötődött az égitesthez. Julius Lips német etnológus és szociológus írta le A dolgok eredete (1962) című könyvében: „A civilizált népek csaknem valamennyi ismert labdajátékának megvan a primitív megfelelője a természeti népek »sportjában«, ahol ezeknek sokszor még manapság is vallási és szimbolikus jelentősége van.” Amikor a marokkói berberek belerúgtak a labdába, azért tették, hogy „megfenyítsék” a napot, mert nem adott esőt. A bretonok a természetromboló démonok elűzését szerették volna elérni labdás játékokkal. Az aztékok azt tűzték ki célul, hogy a labda – az esőt hozó jótékony szél jelképeként – minél tovább a levegőben maradjon – „röpülve untalan” –, mert úgy vélekedtek, ennek köszönhetően jobb lesz a termés. A sporttörténészek állítják, hogy Kínában a Tang-dinasztia idején (Kr. u. 618–907) már „levegővel töltött bőrlabdával” küzdöttek a felek, amelyet nemcsak rúgni, hanem öklözni is lehetett.
Nyilvánvaló, hogy sok „első” labda lehetett a világon. És talán még az istenek is labdáztak, az Olümposzon… A játékszer röpte elbűvölte a lelkeket: a teremtés boldogsága rejlik a labdajátékban. A magyarázat abban keresendő, hogy a labda röppályája csupa szabályosság és szabálytalanság. Az ellentétek harmóniája.
Az európai labdarúgás görög örökség, római közvetítéssel, jóllehet a görögség társadalmi tudatában a labda mágikus-kultikus szerepe elhomálysult. Az európai kivirágzás helyszíne viszont Anglia, ahol egyszer tiltották a labdával való játékot (II. Eduárd király, vagy a londoni polgármester), másszor meg engedélyezték (I. Jakab 1617-ben, aki leginkább a sportos férfiakért rajongott…). S ahol tiltanak valamit, ott meg is gyökerezik.
Labda szavunkat egy ismeretlen ferences szerzetes írta le a Virginia-kódexben, az 1500-as években: „az inepen kézi munkat twtem [töttem]… torkoskodasth, laptázás”. Majd egy Ágoston-rendi olasz lexikon- és szótáríró, bizonyos Calepinus 1585-ben megjelent latin–magyar szótárában olvashattuk: „labdaviadallya”. A nyelvi szerkezetek újabb változatai voltak: „lapta-játék”, „jádzanak lapzását” stb. Szegény Vörösmarty Mihály nagy bajban volt, amikor 1847-ben elkezdte fordítani a Lear királyt, mert a „base football player” megoldhatatlan talányt jelentett neki. Vélhetően nem a „base” (közönséges, alantas) és nem a player (játékos) szavak okoztak neki gondot, hanem a „football”.
Aztán a XIX. század végén már önálló kiadvánnyal jelentkezett Bély Mihály. Angol rugosdi címmel adta ki a futball leírását (1896). Ebben egyebek mellett az áll, hogy „játékszer: a léggel teli rúgólabda”. A későbbiek során igen sok terminus technicust jegyeztek fel. Például: labdakezelés, passzolja a labdát, beadott vagy kapura lőtt stb. Az i képző népszerűsége pedig a mai napig változatlan: foci, laszti. A Széchenyi-díjas filozófus és irodalomtörténész Hankiss Elemér találóan jegyzi meg Az emberi kaland című könyvében (1998): „Triviálisan hangzik, mégis igaz, hogy a labda az emberi élet egyik fontos »szabadsággenerátora«. Maga a megtestesült véletlen és szabadság. Démon. …egy tréfás és kiszámíthatatlan manó.” A manó kedves, szeretni való lény, aki ha tréfát űz velünk, akkor is imádni kell. A manó (a labda) az ember barátja, társa, együtt növünk fel, és együtt halunk meg. Hankiss azt fejtegeti, hogy a sokat idézett szólás – „a labda kerek” – arra utal: a pályán minden megtörténhet, mert a labda „mindenfelé elpattanhat. Olyan, mintha saját akarata volna.” Repül és pattan, gurul és megáll, benne van kicsiben az egész világ: erő, gyorsaság, lassúság, megtorpanás, száguldás. Az ember életében szerepet játszik mindegyik.
Nem véletlen, hogy Rilke versét Kosztolányi Dezső ültette át magyarra. Kedves költője volt, sok versét fordította le, sőt tanulmányt is írt róla. Így fejeződik be a Rilke-vers utolsó, ötödik szakasza: „…majd várva, vágyva olthatatlanul, / a röpte hirtelen elül / s magas kezek mély csészéjébe hull”.
Említettem, hogy sok „első” labda volt a világban, amely megfertőzte az ókori népeket. Magyarországi megjelenése sem érdektelen. A Nagy Lajos király által alapított pécsi egyetem (1367) egykori diákjairól jegyezték fel, hogy gyakorta töltötték szabadidejüket olaszos labdázással, a spanyol eredetű „lábbal ütéssel”, azaz rúgással. Egy metszet Zsigmond királyt és első feleségét, Máriát labdázás közben ábrázolja. Ismeretesek voltak a visegrádi és a budai „labdatanyák”. A reneszánsz humanista légkörében hazánkban is elterjedt ez a játékmánia.
Taurinus István, Bakócz Tamás titkára, majd gyulafehérvári kanonok, a Dózsa-féle parasztháború megéneklője (1519) egyik hőse kapcsán arról ír, hogy „bajnoki erővel dögönyözi” a „széllel-bélelt, de kerekded bőrzsákot”.
A labda azonban – Angliával ellentétben – igazán csak a XIX. század végén gyökerezik meg magyar földön, amikor egy angliai iskolákat látogató magyar diák, Kosztovics László 1879-ben hazajön az első magas kerékpárral, és futball-labdát is hoz magával. Végeredményben a labda olyan szimbólum, mágikus és kozmikus tárgy lesz, amely lehetőséget ad az embernek képességei kibontására. De ez csak a játékban lehetséges. A játék viszont szabadságot teremt, gyönyör forrása, amelyben – Eugen Fink német filozófus meghatározásával – „egy pillanatra kiszabadulunk az élet kavargásából, mintha más planétára jutottunk volna, ahol az élet fényesebbnek, kötetlenebbnek tűnik”. (A játék, mint a világ szimbóluma, 1960). Kosztolányi Dezső pedig azt írta, hogy a játék – tehát nemcsak a labda, hanem minden játék – gömbölyű.
Ebben rejlik évszázadokon átívelő titka.
A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!
