Vb-füstölgések (2. rész) – Bobory Balázs publicisztikája
Két hete már kiírtam magamból azokat a pozitív és negatív élményeket, amelyeket addig az idei labdarúgó-világbajnokság során gyűjtöttem, de ugye a viadal zakatol, egyre izgalmasabb, és történésből sincs kevesebb. Sok minden akad, ami tetszik, de néha tépem a hajam attól, amit látok – és egyébként utóbbi többnyire nem a futballisták miatt fordul elő…
Mert a játékosok teszik a dolgukat becsülettel, és nagyjából sejthető, hogy nagy meglepetés már nem lesz, „kis csapat” nem fog az óriások dolgába beleszólni, hacsak nem valamelyik házigazdát repíti a saját közönség és közeg, így elszáguld a legjobb négyig még nagyobb futball-lázat kiváltva az amerikai kontinensen.
A minap egyik jegyzetemben azon elmélkedtem, mennyire mosódtak el a különbségek a hagyományos nagy futballnemzetek és a korábban kevésbé jegyzett, zajos eredményt el nem érő válogatottak között. Véleményem fenntartom, nagyon sűrű a mezőny, alig akad egy vállrándítással elintézhető meccs, bárki képes bárkinek megnehezíteni a dolgát.
Az egyenes kieséses szakaszban azt látom, hogy a tapasztalat, a koncentrációs képesség és a fegyelmezettség dönt leginkább a felek között – nem meglepő módon az esélyesebbek jönnek ki jól a ki-ki szituációkból. Nagyon sajnálom az afrikai együtteseket – vegyük ki most ebből a körből Marokkót és Egyiptomot –, mert többségük látványos, szórakoztató focit próbált játszani, még akkor is, ha jóval erősebb ellenféllel csapott össze. Kongó a Portugália elleni döntetlen után nagyon megcibálta a „háromoroszlánosok”, az angolok bajszát is, Lionel Mpasi XXL-es méretű pasivá nőtt a kapuban, és Harry Kane-en kívül minden ragadozóval sikerrel birkózott meg, miközben társai időnként ügyes kontrákat vezetve őrizték a meccs hajrájáig az 1–0-s vezetést, de aztán jött a Bayern centerének zsenialitása, és Kongótól búcsúztunk.
Elefántcsontpart helyzete a norvégok ellen még érdekesebb volt, az afrikaiak úgy álltak vesztésre a szünetben, hogy jobban, frissebben futballoztak. És a második félidőben sem vesztették el a hitüket, egy sokadszor bemutatott szép kombináció után jött is az egyenlítés, de a lélektani előnyt nem sikerült kihasználni, győzött a rutin és egy világklasszis személye, a lefújás előtt nem sokkal érkezett Erling Haaland, és úgy vette át a labdát, hogy az be is pattant róla a kapuba.
A legfájdalmasabb viszont Szenegál elvesztése volt, Sadio Mané és népi zenekara olyan szenzációsan muzsikált az unott, arrogáns, egymással is majdnem ölre menő belgák ellen, hogy majdnem egy tükörsima meccsen ment tovább, ám utolérte az afrikai együtteseket sújtó gyakori átok, Romelu Lukaku a 86. percben szépített. Ilyenkor kellene mentális erőről beszélni, nem összeesni, de ebből a szempontból a harmadik legnagyobb kontinens együttesei még mindig nem csillognak, a korábban Leandro Trossard-ral majdnem összeverekedő Youri Tielemans három perccel később egyenlített, és onnantól nem nagyon volt kérdés, ki jut a legjobb tizenhat közé.
Az afrikai együttesek gyorsak, erősek, fizikailag szinte lehetetlen felvenni velük a versenyt, játékosai képzettek és szerencsére néha még ösztönből futballoznak. A koncentrációs képesség továbbra is hiányzik, amíg ebből a szempontból nem javulnak, nem is lesz esélyük átütő sikerre.
De legalább a FIFA dörzsölheti a tenyerét, mert a torna hátralévő részében nagy rangadók jönnek, Németország és Hollandia korai elvesztése nem jelent végzetes károkat, a többi „nagy” (ezeket a sorokat péntek délelőtt írom) még versenyben van. És az álságos szándék, hogy minél több együttest, lehetőleg a világ minden tájáról vonjunk be a futball legnagyobb ünnepének körforgásába, itt már nem lesz annyira fontos, mert továbbra is a „pénzért bármit” szemlélet szinte megköveteli, hogy a végjátékba azok a csapatok kerüljenek, amelyek a föld összes pontján népszerűek, elismertek.
Mondjuk, ha rajtam múlik a nézettség, akkor néhányszor már elvesztett engem a világbajnokság egy-egy hajnali összecsapás alkalmával, Jordánia ellen azért nem láttam Lionel Messi gólját, mert a második félidei hidratációs szünet – miért kell hülyének nézni a szurkolót, miért nem nevezik reklámszünetnek? – után esett, és gondoltam, egy pillanatra lehunyom a szemem, amíg mesterségesen megszakítja a játékvezető a játékot és csak hallgatom a kommentátort. Ennek a vége egyhuzamban hat óra alvás lett, így a nyolcszoros aranylabdás szabadrúgásból szerzett találatát csak felvételről néztem meg. De ugyanez történt velem a portugál–horvát rangadón is, csak ott az első félidőben dőltem ki. Hiába van négyévente a vb, a kisgyerekes apukák nyári szünidőben nem mindig tudnak rákészülni az éjszakai programokra, köztük a meccsnézésre sem…
Apropó, portugál–horvát…
Eszement dolog egy mérkőzést 110 percig játszani úgy, hogy nincs szükség kétszer 15 perces hosszabbításra döntetlen után. Ezt a szerencsétlen játékot a szabályváltoztatások annyira szétszabdalják lassan, mintha egy átlag NFL- vagy baseballmérkőzést néznénk, pedig a labdarúgásnak a folyamatosság, a tempó, a gördülékenység is a varázsa, erre most már rengeteget áll a játék. A VAR-ozás után itt a hidratációs szünet, nem lennék meglepve, ha hamarosan jönne az edzői időkérés vagy a „challenge” szakvezetői kérésnek megfelelően. Továbbra is azt mondom: ez a játék nem véletlenül lett a legnépszerűbb a teljes földkerekségen, mondjuk, az elmúlt 130 év során, az ereje a tradíción, a kevés szabályváltoztatáson alapult, és persze mindenféle szempontból az emberi tulajdonságon, a pályán meghozott döntésen – legyenek az jó vagy éppen hibás. Most kisebb káosz kezd kialakulni, pontosan azért, mert a szurkolók a technikától vagy éppen a sok cserelehetőségtől még jobb és tisztább futballt akarnak, csakhogy a technika alkalmazása, a mérkőzés rendszeres megállítása tönkreteszi a játék dinamikáját, megtöri a lendületben lévő csapat játékát, esélyt ad a pofont beszedő együttesnek, hogy kitisztuljon a feje. És ez nem jó: bokszban sem kérhet időt a leütött, tíz másodperce van folytatni a harcot. Futballban egy hosszú VAR-ozás vagy néhány csere a hidratációs szünettel együtt pont alkalmas arra, hogy a játék teljes menete megváltozzon, ami persze bizonyos szempontból jó, csak nem teljesen igazságos.
Mindegy is, a FIFA tevékenysége miatti dühöngést már feleslegesnek is érzi az ember, mert amikor elcsitulna egy botrány, azonnal jön egy másik, amely végképp rámutat, mennyire túlszervezett lett ez a sport is a bürokrácia és a fejnehéz sportági vezetőség miatt.
Ennek ellenére is azt mondom, ezt a vb-t igenis lehet szeretni, mert szinte csak jó csapatokat és futballistákat látunk, akiket, ha engednek az edzők futballozni, akkor igazán minőségi a szórakozás, mindazok ellenére, amit fentebb kritikaként megfogalmaztam. Csodálatos, hogy a legnagyobb sportági sztárok tündökölnek, talán nem is volt olyan vb eddig a történelemben, ahol a közvélemény által a legjobbnak kikiáltott labdarúgók közül szinte mindenki a legjobbját nyújtja. A gólok potyognak, a gólkirályi címért legendák futnak versenyt, s bár jelenleg a legtöbben már kikiáltották a legnagyobb esélyest, a futballban az a szép, hogy a többi sportághoz képest mindig a legkisebb eséllyel nyer a favorit. A kívánságom csak annyi lenne, hogy a maradék két hétben már tényleg a pályán dőljenek el a mérkőzések, felejtsük el a vízumproblémákat, a kitiltásokat, a VAR-szobás döntések anomáliáit, a FIFA által használt kettős mérce alkalmazását, hagyjuk a csapatokat focizni, mert látjuk, a legendák köztünk élnek és csodákra képesek, legyenek akár közel a negyvenhez, vagy azon túl is.
Szólhat még nagyot ez a vb, és elhomályosíthatja a hibákat, amelyeket pont nem a játékosok követnek el.
