A selección másodszor – és Raúl nélkül

„Ha a görögök nyerni tudtak, bármelyik csapat képes lehet rá.” „Tizenhat válogatott szerepel az Európa-bajnokságon, vagyis a kezdéskor mindenkinek éppen hat egész két tized százalék esélye van megnyernie a tornát.”

A két ibériai kapitány, Luis Aragonés és Luiz Felipe Scolari ezekkel a szavakkal vezette fel az ausztriai-svájci közös rendezésű kontinensbajnokságot, utalva az erőviszonyok kiegyenlítettségére, levéve egyúttal a terhet játékosai válláról. Spanyolország és Portugália ugyanis egyike volt a torna favoritjainak, akik közé a 2006-os vb-n bronzérmet szerző németeket, a vb-címvédő olaszokat és a vb-második franciákat sorolták még a szakértők.

Nos, a fenti két szakvezető „ügyes húzása” be is jött meg nem is: a portugálok ugyan – a németektől kikapva – kiestek a nyolc között, a szomszéd spanyolok viszont – mindössze két pontot veszítve – megnyerték a tornát, 1964 után immár másodszor ülve fel Európa trónjára. A selección imponálóan futballozott a csoportkörben, 4–1-re kitömte a későbbi bronzérmes Oroszországot, 2–1-re megverte a svédeket, és ugyanilyen különbséggel nyert a 2004-es Eb-győztes görögök ellen. A kieséses szakaszban már más felfogás szerint játszott az Aragonés-alakulat, inkább a labdatartáson alapuló biztos védekezésre fektette a hangsúlyt, amit ékesen bizonyít, hogy egyetlen gólt sem kapott három mérkőzésen. (Ez a felfogás a 2010-es világbajnokságon is prímán működött: Dél-Afrikában négy 1–0-s siker vezetett a spanyol aranyéremhez a K. O.-szakaszban!)

Az alpesi Eb a csoportelsők vesztőhelye volt, Spanyolországon kívül egyetlen csoportját megnyerő csapat sem került be az elődöntőbe, az említett portugálokon kívül az addig százszázalékos horvátok és az addig szintén hibátlan hollandok sem. Horvátországot Törökország intézte el tizenegyesekkel, Hollandiát pedig Oroszország tanította móresre (3–1) hosszabbítást követően.

HAJRÁGÓL A TÖRÖKÖK FEGYVERE

A címvédő görög együttes pont nélkül pottyant ki a csoportkör lezárultával, átadva a múltnak a nationalelf 2000-es negatív csúcsát, Németország akkor 1 pontot szerzett címvédőként. A görög csoda nem ismétlődött meg tehát – majdnem lett helyette viszont török csoda. Fatih Terim legényeinek menetelése csak az elődöntőben fejeződött be, addig legalább három ellenfelüket kergették őrületbe.

Kezdődött azzal, hogy a társházigazda Svájcot Arda Turan 92. percben szerzett góljával fektették két vállra (2–1) második csoportmeccsükön, életben tartva továbbjutási esélyeiket. Majd folytatódott azzal, hogy szinte teljesen reménytelen helyzetből megverték a cseheket is, akik már 2–0-ra vezettek, és talán már a negyeddöntőben jártak gondolatban. Az utolsó negyedórás félholdas feltámadás Arda (75. perc) és Nihat Kahveci (87., 89.) találatai révén született meg. A törökök a negyeddöntő megpróbáltatásait is átvészelték, ott Semih Sentürk 122. (!) percben esett góljával mentették szétlövésre a horvátok elleni mérkőzést (1–1). Semih az elődöntőben is betalált a 86. percben, de a németek rekontráztak Philipp Lahm közeli lövésével a 90.-ben (2–3).

Az elődöntő másik vesztese az orosz válogatott volt, amely csak Spanyolországtól kapott ki az Eb-n – kétszer is. Az első zakóról már ejtettünk szót, a másodikról most fogunk: a szbornaja egy félidőn keresztül jól tartotta magát az elődöntőben, de aztán beindult a spanyol henger, és 0–3 lett a vége. Az oroszok ezzel együtt (elsősorban Andrej Arsavin és Roman Pavljucsenko jóvoltából) üde színfoltjai voltak az alpesi eseménynek, s nem mellékesen, mint a szovjet együttes jogutódja, legjobb nemzetközi eredményüket érték el a Szovjetunió 1991-es felbomlása óta.

ÉRETT SELECCIÓN, ÉRETLEN NATIONALELF

Németország is addigi legjobb eredményét érte el a 2000-es gyalázatos Eb-szereplése óta, beállítva a 2002-es világbajnokság második helyét. Jürgen Klinsmann (2004–2006) és különösen Joachim Löw (2006–) munkája megtette a hatását, a németek a korábbi erőfutball helyett látványos játékot nyújtva levetették magukról a „tipikus, brusztolós német foci” címkét. De nemcsak szórakoztatóak voltak az utóbbi évek világversenyein, hanem eredményesek is, hiszen 2006-ban és 2010-ben is kisdöntőt nyertek a vb-n. 2014-ben pedig a „nagydöntőben” diadalmaskodtak!

Közben új generáció nőtt fel a nationalelfben, Lukas Podolski, Bastian Schweinsteiger, Philipp Lahm és Per Mertesacker is 2004 óta jutott el a 80. válogatottságig, Arne Friedrich pedig 2002 óta. A többiek – a legrégibb (azóta a válogatottságtól Lahmmal és Mertesackerrel együtt a vb-arany után visszavonuló) motoros, Miroslav Klose kivételével – egytől egyig Löw „gyermekei”. 2008-ban azonban még nem voltak érettek az Európa-bajnoki címre.

A spanyol armada viszont igen, amit két év múlva a világbajnokság megnyerésével tetézett. A bécsi fináléban és a johannesburgiban is 1–0-t mutatott az eredményjelző, utóbbiban Andrés Iniesta, előbbiben Fernando Torres neve virított a táblán apró fénypontokból összerakva. Torres a lehető legjobb pillanatban talált be másodszor a 2008-as viadalon, amelyen remek kettőst alkotott elöl a patronját már az első két csoportmeccsen ellövő, de végül így is gólkirályi címet szerző David Villával.

A selección tizenhat veretlenül megvívott meccsel a háta mögött érkezett a kontinenstornára, a játékosok vállát mégsem nyomta az esélyesség terhe. De hiszen, jeleztük már fentebb: Aragonésnek – Scolarival ellentétben – bejött a húzása.