Albert, Cruyff, Gascoigne, Mihajlicsenko, Szavicsevics, Figo: nem nyert

1964, MAGYARORSZÁG

Miért?

A mai fiatalok talán el sem hiszik, de jártak ám olyan idők a magyar futballban, amikor nemcsak hogy kijutottunk egy kontinenstornára, de egyenesen hatalmas csalódásként éltük meg azt, hogy nem sikerült onnan aranyérmesként hazajönnünk. A mai tizen- és huszonévesek minden bizonnyal a hasukat fognák a röhögéstől, ha elolvasnának egy-egy korabeli cikket, amely dörgedelmesen dorongolja le az akkori klasszisokat, amiért csak bronzéremmel merészeltek hazatérni a spanyolországi négyes tornáról. Egy időre el is fordultak az emberek a nemzeti csapattól, nem telt meg a Népstadion, csak a bajnoki (kettős) rangadókra. Ó, boldog idők, hangaszálak, e földön többé sohse látlak...

Hogyan?

A hatvanas évek elejére egy Aranycsapat-kvalitású magyar keret szaladt össze az NB I-ben, elég legyen csak Albert Flórián, Fenyvesi Máté, Novák Dezső, Rákosi Gyula és Varga Zoltán (Ferencváros), Bene Ferenc és Göröcs János (Újpesti Dózsa), Tichy Lajos (Bp. Honvéd), Mészöly Kálmán és Farkas János (Vasas) vagy Sándor Károly (MTK) nevét említeni; és belőlük egy igen acélos csapatot épített 1964-re Baróti Lajos. A selejtezőknek megfelelő előjátékot a walesiek ellen, ha nem is könnyedén, de vettük, majd legyűrtük a nyolcaddöntőben az NDK-t, a negyeddöntőben kettős győzelemmel a franciákat.

A tornára a megsérült Göröcs nélkül utaztunk ki, Sándor és Rákosi kerettagként dőlt ki; és egy kis szerencse, vagy koncentráció is elkelt volna: a spanyolok elleni elődöntőben az 1:1-et követő hosszabbításban az akkor húszéves Bene háromszor állt egy az egyben szemben a kapussal, José Ángel Iribarral, ám mindháromszor hibázott. Nem úgy a 113. percben Amaro Amancio, a Real Madrid jobbszélsője, aki eldöntötte a találkozót. A Szentmihályi – Mátrai, Mészöly, Sárosi – Sipos, Nagy I. – Bene, Komora, Albert, Tichy, Fenyvesi csapat veszített tehát az elődöntőben, de legalább a Szentmihályi – Novák, Mészöly, Ihász – Solymosi, Sipos – Farkas, Varga Z., Albert, Bene, Fenyvesi gárda kiharcolta a bronzérmet a dánok ellen, ugyancsak hosszabbításban.

Hogyan tovább?

„A közepes képességű, viszonylag kevés klasszis játékossal rendelkező, nem is teljesen összekovácsolódott spanyol válogatott azért került a döntőbe, mert gyorsaságban, küzdőképességben, a kezdeményezés tekintetében és keménységben is felülmúlta a mieinket. Bátrabban játszott, és az már régi szabály, hogy a szerencse a bátrak oldalára áll″ – idéz egy korabeli kritikát Hegyi Iván Eb-történeti munkájában. Lehet is valami a fentiekben, mert korábban Baróti maga is azt vallotta, hogy egyetlen játékosát sem cserélné el a spanyolokkal, és az év végi France Football rangsorát a magyarok és a spanyolok együtt vezették...

„Jó játékosokból is alakulhat ki gyönge csapat″ – morogta a korabeli sajtó, és az 1966-os világbajnokságon sajnos az érintettek sem tudták fényesen cáfolni a kritikát, noha a „gyenge" jelző azért nem volt igaz: a szovjetektől csak úgy sikerült kikapni, ezúttal a negyeddöntőben, hogy a gólvonalról sem találtunk be.

1968, SZOVJETUNIÓ

Miért?

Csak nüánsznyi különbség volt a két csapat között. Csak hajszállal volt jobb az egyik gárda. Jobban bírták idegekkel a tizenegyespárbajt. Sorolhatnánk még, milyen közhelyekkel szoktuk oltogatni a kedves olvasót, de mi történik olyankor, ha két teljesen egyforma erős válogatott találkozik, az orosz rulettet pedig még nem találták fel? Pénzfeldobás. Ez döntött 1968-ban a házigazda Olaszország javára a szovjetek ellen az elődöntőben, aztán a taljánok a tornát is megnyerték – egy megismételt mérkőzésen.

Hogyan?

A szovjet-oroszok erősségéről 1848-ban, 1945-ben, 1956-ban és 1966-ban mi magunk is meggyőződhettünk, és ebben az évben a csehszlovákok is tanultak róluk ezt-azt – no és a squadra azzurra is. Történt ugyanis, hogy a nyári Eb-n (akkor még csak négy gárda került a döntőbe) az elődöntőben nagyon megizzadt Nápolyban a CSZKA Moszkva védelme (Jurij Psenyicsnyikov, Vlagyimir Kaplicsnij, Albert Sesztyernyov, Jurij Isztomin) ellen az Angelo Domenghini, Sandro Mazzola, Gianni Rivera, Pierino Prati olasz támadó négyes.

A hosszabbításban sem esett gól, és mivel akkoriban csak a finálét lehetett megismételni, a szabályok értelmében pénzfeldobással döntötték el a továbbjutó kilétét. Az NSZK-beli sporttárs, Kurt Tschenscher magához hívta a két csapatkapitányt, Giacinto Facchettit és Sesztyernyovot, és egy erre a célra szolgáló bronzból készül érmét (líra) a magasba hajított. Fortuna az olaszokkal volt, és a pénzdarab is különleges utat járt be a későbbiekben (erről egy másik sportlegben majd referálunk). Érdekes talány: a szovjetek jobban jártak volna az orosz rulettel?

Hogyan tovább?

A következő vb-n a szovjeteket kiütötték némi meglepetésre az uruguayiak a legjobb nyolc között, hosszabbításban, majd 1972-ben az ezüsttel (esélyük sem volt a fináléban a bombasztikus NSZK ellen) egy időre kiírták magukat a legjobbak között.

1976, HOLLANDIA

Miért?

A hollandok találták ki és tökéletesítették az 1970-es évekre a totális futballt (amelynek megteremtésében Kovács István is szerepet vállalt): a 2–5–1–2-es alapfelállásban nyolcan-kilencen támadtak és védekeztek egyszerre, a csatárok kivették a részüket a védekezésből, a hátvédek a gólszerzésből, a középpályások pedig bejátszották a gyep összes négyzetcentiméterét. Nem mellékesen a világ egyik legnagyobb zsenije, Johan Cruyff is soraikban szolgált.

Hogyan?

Miután a Feyenoord 1970-ben, az Ajax 1971-ben, 1972-ben és 1973-ban nyerte meg a Bajnokcsapatok Európa-kupáját, méltán tartoztak a főleg e két klub keretéből merítő hollandok az 1974-es vb legnagyobb esélyesei közé. A szakértők szerint a németalföldiek megérdemelték volna a győzelmet is, hiszen a torna alatt ők játszották a legélvezetesebb futballt. A Jongbloed – Suurbier, Rijsbergen (De Jong, 69.) – Krol, Haan, Van Hanegem, Jansen, Neeskens – Cruyff – Rep, Rensenbrink (R. van de Kerkhof, 46.) összeállítású oranje végül szoros csatában vereséget szenvedett a házigazda szövetségi németektől a döntőben.

Az 1976-os jugoszláviai négyes fináléra a lengyeleket és az olaszokat otthon marasztalva szinte a vb-kerettel utaztak el (csak a kapus Jan Jongbloed és a nagy munkabírású középpályás, Arie Haan nem lépett pályára az Eb-elődöntőben), ám a meglepetéscsapat csehszlovákok hosszabbítás és több kiállítás után 3–1-re legyűrték őket. A bronzmérkőzésen a németalföldiek aztán a házigazda ellen javítottak: a rendes játékidőben 2–2-re végeztek, aztán Ruud Geels második gólja mindent eldöntött.

Hogyan tovább?

Az argentínai, 1978-as vébé ismét holland ezüstöt termett – a szereplést lemondó háromszoros aranylabdás Cruyff nélkül. A következő, NSZK-beli kontinenstornára a legendák közül már csak Piet Schrijvers, Ruud Krol, Haan, Johnny Rep és a Van de Kerkhof-ikerpár, René és Willy maradt meg hírmondónak, de ezzel együtt sem gondolták volna, hogy simán kiesnek már a csoportküzdelmek alatt. Igaz, mindez csillagszórós örömünnep volt ahhoz képest, ami ezek után várt rájuk: sem a két következő vb-re, sem az 1984-es Eb-re nem jutottak ki...

1984, PORTUGÁLIA

Miért?
A Benfica, Porto vegyes csapat zöme életének legjobb formáját az 1984-es kontinenstornán hozta, olyan korszakos klasszisok parádéztak a versengésen színeikben, mint Fernando Chalana vagy Rui Jordao. Minden elmond egyébként róluk, hogy a későbbi győztes franciák is elismerték, hogy legyőzték ugyan a portugálokat az elődöntőben, de nem voltak jobbak a vesztesnél.

Hogyan?

Nem parádézott éppen a portugál nemzeti csapat a torna előtt, ennek megfelelően a szövetségi kapitány, Fernando Cabrita mellé (fölé? alá?) odaállították José Augustót, Antonio Oliveirát és António Moraist is. Az ilyesmi általában nem vezet jóra, de ezúttal működött a rendszer, olyannyira, hogy a selejtezőkben az acélos szovjeteket és a masszív lengyeleket is megelőzték. A tornán négyesükben egy döntetlennel és a címvédő NSZK-val kezdtek, szintén egy pontot szereztek a spanyolok ellen, majd Nené kései találatával legyűrték a románokat.

A mesés karmester, a torna Platini mögötti legjobbja, a szuperpengés (szét is rúgták a románok) megoldásairól közismert Chalana, a megtáltosodó Sporting-ék, Rui Jordao, a karakteres középpályás, Carlos Manuel, a két veszélyes támadó, Fernando Gomes és Diamantino, valamint a csoportmérkőzéseken gólt sem kapó Bento – Joao Pinto, Lima Pereira, Eurico, Álvaro Magalhaes ötös fémjelezte csapat a döntőbe jutásért ugyebár a gallokkal vívott meg. Sokáig jól álltak, vezettek is, ám a tartaléksorból előlépett balhátvéddel, Jean-Francois Domergue-gel nem bírtak, aki duplájával lefőzte őket.

Hogyan tovább?

Két év múlva a vb-n csúnyán lebőgtek, aztán jó ideig úgy vettek részt a nagy tornákon, ahogy mi, magyarok.

1984, DÁNIA

Miért?

A hetvenes évektől egyre erősebb lett a dán válogatott, hiszen egyre több játékosuk állt légiósnak, akik közül 1977-ben Allan Simonsen Aranylabdát kapott. A dinamikus, kőkemény, hajtós, férfias, ugyanakkor élvezhető, gyakran szellemes, rövid passzos futballt produkáló „dán dinamitok" fénykorukat 1984 és 1986 között élték.

Hogyan?

A dánok első főállású kapitánya, Sepp Piontek kiválasztottjai legelőször az 1984-es kontinenstornán robbantottak. Egy igazán remek merítésből rakhatta össze a mester a maga keretét, és csak a mai ifjabb korosztály kedvéért említenénk meg, hogy annak a fényében kell értékelni azt, hogy a dán 20-as Eb-keretből 14-en légiósok voltak, hogy a döntőbeli nyolc válogatottból a román, a portugál és a spanyol otthon játszókból állt, a belga, a francia, a jugoszláv és az NSZK-beli pedig egy-egy légióssal büszkélkedhetett. Morten Olsen, Kenneth Brylle és Frank Arnesen például az Anderlechttől, Ivan Nielsen a Feyenoordtól, Sören Lerby a Bayern Münchentől, Jesper Olsen és Jan Mölby az Ajaxtól, Preben Elkjaer Larsen a Lokerentől, Klaus Berggreen a Pisától, Michael Laudrup pedig a Laziótól érkezett az erőpróbára.

A dánok a selejtezőkben az angolokat és a magyarokat is felülmúlták, Eb-csoportjukban a későbbi győztes franciák úgy verték meg őket 1–0-ra, hogy Michel Platini lövése az elé vetődő Sören Busk fején megcsusszanva került a hálóba. Később javítottak az északiak: egy ötöst rúgtak a jugoszlávoknak, hármat a belgáknak. Az elődöntőben azonban kikaptak a spanyoloktól, tizenegyespárbajban, Qvist – Sivebaek, M. Olsen (Brylle, 111.), I. Nielsen, Busk – Bertelsen, Lerby, M. Laudrup, Arnesen (J. Olsen, 68.), Berggreen – Elkjaer Larsen felállásban. Éppen a nagy Elkjaer Larsen hibázott...

Hogyan tovább?

Az 1986-os világbajnokságra selejtezőcsoportjukban a szovjeteket megelőzve, titkos esélyesként érkeztek, bombaformában. Mexikóban legyőzték a harcos skótokat, kiütötték a jó erőkből álló Uruguayt, majd a később döntőig jutó NSZK-t is megverték 2–0-ra, százszázalékos teljesítménnyel jutottak tovább a csoportjukból A nyolcaddöntőben a spanyolok ellen is megszerezték a vezetést, és ki tudja, mi történik, ha technikás középpályásuk, Jesper Olsen flegmán nem ad gólpasszt az ellenfél csatárának, Emilio Butraguenónak… Ám adott, és az élete nagy napját kifogó Keselyű négy találatával hatástalanította a „dinamitokat". Az 1988-as Eb-n a nagy generáció tagjai, élükön a 38 éves Morten Olsennel és a lelassult Preben Elkjaer Larsennel, három vereséggel búcsúztak. Amikor az 1990-es vb-re nem kvalifikálták magukat, nemigen akadt olyan ember a világon, aki gondolta volna, hogy a következő kontinenstornáról aranyéremmel térnek haza a dánok. De ez már egy teljesen új generáció meséje.

1988, ÍRORSZÁG

Miért?

Az 1980-as években az Arsenalban, az Ajaxban és az MU-ban is megforduló Frank Stapleton révén egy klasszis támadójuk, az Arsenalban, a Juventusban és az Interben is legénykedő Liam Brady személyében egy extraklasszis középpályásuk is akadt az íreknek, de a legjobb keret az évtized végére szaladt össze. Ezt tartják minden idők legjobb ír válogatottjának, és az 1988-as Eb-n megmutatták, mire képesek, hiszen csoportjukból úgy estek ki, hogy egyik későbbi finalista sem volt jobb náluk!

Hogyan?

Az írek a sok kiváló futballista mellett egy igazán príma szövetségi kapitánnyal is rendelkeztek: az 1966-os világbajnok Jack Charltonnal (akit játékosként magassága miatt Zsiráfnak becéztek). A szakember ugyan angol volt, de sikerei miatt hatalmas népszerűségnek örvendett az íreknél is. Különösen, miután – egy kis skót segítséggel a bolgárok ellen – kijutottak az 1988-as Eb-re, és ott a Packie Bonner (a Celtic játékosa volt akkor) – Chris Morris (Celtic), Mick McCarthy (Celtic), Kevin Moran (Manchester United), Chris Hughton (Tottenham) – Ronnie Whelan (Liverpool), Paul McGrath (Manchester United), Ray Houghton (Liverpool), Tony Galvin (Sheffield Wednesday; Kevin Sheedy, Everton, 77.) – John Aldridge (Liverpool), Frank Stapleton (Derby County; Niall Quinn, Arsenal, 64.) legénység a remek Ray Houghton fejes góljával legyőzte az ősi rivális angolokat.

„Szeretem a hazámat, de ha legyőznénk Angliát, bizony én lennék a világ legboldogabb embere!″ – mondta Jack Charlton még a találkozó előtt. És lőn! A sérült Bradyt nélkülöző írek ezután 1–1-et játszottak a bombaerős szovjetekkel (Whelan örökké emlékezetes ollózós, oldalt vetődéses kapásgólt vágott), majd egy hatalmas lesgóllal kikaptak a későbbi győztes hollandoktól, így kiestek. „A csapat nagyszerű teljesítménye büszkeséggel töltötte el országunk lakosságát″ – írta a kiesés után táviratilag az írek miniszterelnöke, Charles Haughney.

Hogyan tovább?

Ez a remek gárda két év múlva a világbajnokságon a legjobb nyolc között esett ki a házigazda olaszok ellen, majd 1994-ben ismét a hollandokkal gyűlt meg a bajuk, a nyolcaddöntőben. A közte lévő kontinenstornára nem jutottak ki – éppen az angolok miatt.

1988, SZOVJETUNIÓ

Miért?

Valerij Lobanovszkij, a maga inkább sztálinista, mintsem demokratikus módszereivel egy elképesztően jó klubcsapatot kreált a '70-es és a '80-as években is Kijevben, és ezekre a Dinamókra rendre erős válogatott épült. A nyolcvanas években szó szerint bombaerős: villámgyorsan, nagy taktikai fegyelemmel, imponáló maga- és labdabiztossággal játszottak akkoriban a „vörösök".

Hogyan?

Mi, magyarok, különösen a harmincas korosztálytól felfelé, saját bőrünkön éreztük 1986-ban, hogy micsoda remek válogatottat rakott össze a szovjet nagymestere. A magyarok ellen könnyed 6–0-val kezdő Daszajev – Besszonov, Kuznyecov, Larionov, Gyemjanyenko – Jaremcsuk, Alejnyikov, Jakovenko (Jevtusenko, 72.), Rácz – Belanov (Rogyionov, 70.), Zavarov csapat (amelyben nem kapott akkor szerepet például az aranylabdás Oleg Blohin vagy a háromszoros szovjet gólkirály Oleg Protaszov) csak vitatott játékvezetői döntésekkel esett ki később a belgák ellen.

Lobanovszkij gyakorlatilag ugyanezzel a kerettel (az időközben felfedezett Alekszej Mihajlicsenkóval megerősödve) két év múlva az Európa-bajnokságon csoportjában legyőzte kezdésként Rácz László találatával a hollandokat, 1–1-et játszott a pompás írekkel, majd borzasztóan könnyedén elverte 3–1-re a harmatos angolokat úgy, hogy egy kis odafigyeléssel tízig is juthatott volna a „szbornaja". Az elődöntőben az alaposan megfrissített olasz válogatott sem jelentett akadályt, a Daszajev – Besszonov (Gyemjanyenko, 37.), Higyijatullin, O. Kuznyecov, Rácz – Alejnyikov , Litovcsenko, Zavarov, Mihajlicsenko – Protaszov, Gocmanov csapat úgy sziporkázott, hogy Sandro Mazzola, az itáliai ékikon is azt mondta, hogy „Az aranyérmes együttes láttuk". A karmester Zavarov élete mérkőzését játszotta, ezért is várták később megváltóként a Juventusnál.

A fináléban a hollandok vártak rájuk, a szovjetekre pedig egy nehéz mérkőzés, hiszen sárga lapjai miatt a védelem két legjobbja, Oleg Kuznyecov és Vologyimir Besszonov is „kipontozódott″, így a balhátvéd Anatolij Gyemjanyenko játszott a legfontosabb mérkőzésen jobbhátvédet, a középpályás Szergej Alejnyikov pedig beállóst. Meg is látszott a szervezetlenség Ruud Gullit fejesgóljánál, igaz, Marco van Basten csodatalálatánál az egész keret a 16-oson belül sorakozhatott volna, az akkor is bemegy. A végére összekapta magát a „szbornaja″, de az 1986-os aranylabdás Igor Belanov a 70. percben büntetőt hibázott, és innen már nem volt visszaút.

Hogyan tovább?

Szó szerint, ugyanis az 1990-es világbajnokságot sokan megélték még a „mexikóiakból″, ám simán kiestek csoportjukból, később a csapat és maga a Szovjetunió is „elkopott".

1996, ANGLIA

Miért?

Mi tagadás, a labdarúgás ősatyjainak Eb-történelme nem az a kimondott sikertörténet, sem az 1966-os világbajnokok, sem az 1980-as évek klubfutballját domináló Kevin Keeganék nem nyertek aranyat, de még csak egy sokáig emlékezetes gárdát sem küldtek a kontinensbajnokságokra.

Hogyan?

1996-ra változott a helyzet. A hazai rendezésű, megemelt létszámú (nyolc helyett tizenhat résztvevő) viadal előtt a szövetség az 1993-as szégyen miatt – nem jutottak ki a vb-re – teljes fiatalítást és kapitánycserét parancsolt, hogy legalább odahaza ne kelljen szégyenkezniük. Terry Venables mester olyan helyi klasszisokra támaszkodhatott, mint az elképesztő reflexekkel bíró kapus, a fénykorát élő David Seaman, a karakteres védő kettős, Stuart Pearce és Tony Adams, a rutinos középpályás, David Platt, a harcos szűrő, Paul Ince, a szürke ékeminenciás Teddy Sheringham, a sztárolt szélső, Darren Anderton, az őt lejátszó Steve McManaman, a válogatott örök csodafegyver csodacsatára, Alan Shearer; és mindenek fölött a magát utoljára még nagyon felszívó és egyben tartó irányítózseni, Paul Gascoigne.

Ugyan nyögvenyelősen kezdtek a svájciak ellen, de aztán legyőzték az ősi rivális skótokat, majd ezen fellelkesülve 4–1-re lehengerelték a hollandokat. A spanyolok ellen egy kevésbé szórakoztató 0–0 után tizenegyesekkel mentek tovább, aztán a németekkel egy csodás mérkőzés vívtak, amelyet követően (1–1 után, játékvezető: Puhl Sándor) ezúttal nem volt szerencséjük az orosz rulettel (már az 1990-es világbajnokságról is így zúgtak ki). Az elképesztő médiafelvezetéssel beharangozott találkozó legvégén egyébiránt Gareth Southgate lövését védte Andreas Köpke, majd Andy Möller mattolta Seamant. Pár száz angol huligán mérgében átrendezte némiképpen a Trafalgar teret, a média le volt sújtva, csak a fogadóirodák örültek: az angol továbbjutással rekordösszeget, ötmillió fontot buktak volna.

Hogyan tovább?

Két év múlva az időközben felbukkant Michael Owennel, Paul Scholesszal és David Beckhammel megerősödve szintén a tizenegyesekkel gyűlt meg a bajuk. 2000-ben viszont már a labdával is...

1996, CSEHORSZÁG

Miért?

Akad néhány olyan cseh(szlovák) futballgeneráció, amelyik parádésan összegyűl, kiemelkedő eredménnyel lepi meg az ezerfejűt, talán még saját magát is, aztán villámgyorsan elenyész. Az utolsó igazi cseh vitézi fellángolásra 1996-ban került sor.

Hogyan?

A rendszerváltozás utáni első cseh légiós generáció (Jozef Chovanec, Ivan Hasek, Tomás Skuhravy) már kikopott az újjászületett válogatottból, de az évtized közepére Dusan Uhrinnak olyan „jómunkásemberek" álltak rendelkezésére, mint Radoslav Látal, Jan Suchopárek, Miroslav Kadlec, Pavel Kuka, az akkor még inkább futógép, mint aranylabdás Pavel Nedved, Václav Nemecek, Lubos Kubík és Jirí Nemec; no és három villámgyors, kreatív szélső: Vladimír Smicer, Karel Poborsky és Patrik Berger. Már a selejtezők során nagyot dobtak a hollandok megelőzésével, majd a tornán óriási izgalmak és küzdelmek árán továbbjutottak a németek mögött, az olaszok előtt csoportjukból (előbbiektől kikaptak, utóbbiakat legyőzték, viszont a harmatos oroszok ellen kis híján elszórakozták; s ha nincs Smicer gólja a 89. percben, kiesnek).

A negyed-, majd az elődöntőből is továbbjutottak, remek védelmüknek és higgadtságuknak köszönhetően, hiszen egy csodálatos Poborsky-löbböléssel legyűrték a portugálokat, a franciákat (négy alapembert nélkülözve) pedig tizenegyesekkel. Egyébként annyira bíztak magukban a csehek a torna előtt, hogy Smicer jóval korábban június 28-ra tűzte ki esküvőjét – aztán a gyorsított ütemű nászéjszaka után iszkolhatott vissza a 30.-i fináléra. Amelyet történelmi aranygóljával Oliver Bierhoff hozott a németeknek, pedig Berger a cseheknek szerzett korábban vezetést – a cserecsatár Bierhoff előbb fejjel szerzett gólt, majd hosszabbításbeli gyatra lövését a csehek leggyengébbje, Petr Kouba belepkézte... A szintén csereként pályára lépett Smicer már nem javíthatott, hiszen az először bevetett aranygól véget vetett a döntőnek. Meglehet, a németek cserekapusával, Oliver Kahnnal nem járnak csehül a csehek.

Hogyan tovább?

A vb-t passzolták, majd a németalföldi kontinenstornán változatlan csapatmaggal nem jutottak tovább a halálcsoportból (a hollandok, a franciák és a dánok kerültek össze velük).

2000, PORTUGÁLIA

Miért?

A nyolcvanas évek remek portugál csapata sikertelen maradt, az 1990-es vb-ről már le is lemaradtak, de optimizmusra adott okot a szurkolók számára, hogy meg-megmutatta oroszlánkörmeit a Rui Costa, Joao Pinto és Luis Figo nevével fémjelzett, az utánpótlástornákon roppant sikeres Aranygeneráció.

Hogyan?

A nagy hármas mellé felnőtt egy combos keret, amelyben ideálisan keveredtek a kőkemény, rutinos harcosok (Vítor Baía, Jorge Costa, Fernando Couto, Paulo Sousa, Carlos Secretário, Dimas) és a lendületes fiatalok (Sérgio Conceicao, Nuno Gomes, Costinha). Humberto Coelho mester legényei csoportjukat könnyedén vették (az utolsó, számukra tét nélküli találkozón a tartalékok lelépték a németeket is), aztán hazaküldték a törököket, de az elődöntőben a Vítor Baía – Abel Xavier, Fernando Couto, Jorge Costa, Dimas (Rui Jorge, 91.) – Costinha, Vidigal (Paulo Bento, 61.) – Sérgio Conceicao, Rui Costa (Joao Pinto, 78.), Figo – Nuno Gomes összeállítású gárda egy – általuk máig vitatott, egyébként teljesen jogos – büntetővel kikapott a franciáktól. „Kicsináltak bennünket!" – fakadt ki (no nem Kenny, hanem) Figo, utalva arra, hogy direkte a franciákat juttatták tovább a játékvezetők.

Hogyan tovább?

A 2002-es világbajnokságra nagy reményekkel utaztak ki Figóék, de a rossz kapitányi döntések, néhány játékos amatőr hozzáállása és a legnagyobb sztárok betlizése kudarchoz vezetett. Később a nagy öregek mellé beértek a Porto 2004-es Bajnokok Ligája-győztes csapatából José Mourinho felfedezettjei, no és feltűnt a Cristiano Ronaldo fémjelezte újhullám, ám a világbajnok kapitány, Luiz Felipe Scolari gárdáját a 2004-es, hazai rendezésű kontinenstornán a döntőben elkapta a „görögfrász".

1992, Jugoszlávia

Miért?

„...selejtezőcsoportjukban a jugoszlávok megelőzték őket, ám időközben kitört az ex-jugoszláv tagállamok közötti háború, így az európai labdarúgó szövetség, az UEFA úgy döntött, hogy a dánok indulhatnak a kizárt balkáni tagország helyett. Csak zárójelben jegyeznénk meg, hogy a pláviknak szenzációs csapatuk volt akkoriban, sokan a végső győzelemre is esélyesnek tartották az 1991-ben BEK-et nyerő Crvena zvezdára – többek között Dejan Szavicsevicsre, Robert Prosineckire, Refik Sabanadzsovicsra, Vladimir Jugovicsra, Szinisa Mihajlovicsra, Darko Pancsevre – épülő legénységet″ – írtuk legutóbbi, a legnagyobb nyerteseket felidéző Sportlegünkben a dánok 1992-es triumfálása kapcsán.

Hogyan?

A nyolcvanas évek végére minden eresztékében recsegett-ropogott már a „nagy" Jugoszlávia építménye, de éppen ekkor gyűlt össze színeikben talán minden idők legerősebb utánpótlás labdarúgó-válogatottja a Balkánon. 1987-ben U20-as világbajnok lett a Branko Brnovics, Robert Jarni, Igor Stimac, Zvonimir Boban, Proszinecski, Predrag Mijatovics, Tomiszlav Piplica, Davor Suker fémjelezte gárda. A kvalifikációs sorozatban a fentieken kívül még olyan játékosok társultak hozzájuk, mint a villámléptű Dragisa Binics, a két rutinos védő, Faruk Hadzsibegics és a realos Predrag Szpaszics, a kreatív Szafet Szusics és Szrecsko Katanec, vagy a bravúrkapus Tomiszlav Ivkovics. Ivica Oszim mester végül az ismert okok mián nem tudta megkoronázni munkásságát.

Hogyan tovább?

Történelmi okokból kifolyólag darabokban, a két legerősebb ex-jugoszláv válogatott a szerb (eleinte különböző neveken) és a horvát lett. Utóbbi 1998-as vb-bronzával végleg lezárta a régi korszakot, pontosabban nyitott egy teljesen újat, a már horvátnak megfelelő helyesírással értendő Prosineckivel, Aljosa Asanoviccal, Drazen Ladiccal, Bobannal és Sukerrel a fedélzeten.