De Rossi söprögetőként is remek, gyenge spanyol letámadás

Cesare Prandelli valóban meghúzta azt, amire hosszú ideje készült, ám nem lehetett biztosan tudni, hogy Andrea Barzagli hiányában és a felkészülési mérkőzéseken mutatott rossz tapasztalatok után a spanyolok ellen is be meri-e vállalni. Be merte: azaz a squadra azzurra a szokatlan 3–5–2-es felállásban kezdett. A Juve-védelem Barzagli hiányában csak csonkán állhatott össze, amit az olasz kapitány Daniele De Rossi hátravezénylésével igyekezett kompenzálni, és egy olyan középpálya összeállításával, amelyben mindenkinek elsődleges feladata a kiszabott védekezési munkakör ellátása.

A meccs előtti prognózisnak megfelelően a spanyolokkal labdabirtoklásban nem lehetett felvenni a versenyt, így az olasz felállás a gyakorlatban a meccs nagy részében 5–3–2-ként működött, ahol a védelem szélein Christian Maggiónak és az ezúttal debütáló (!) Emanuele Giaccherininek kellett lezárnia az utat a betörő szélsők előtt.

A spanyolok felállása ugyancsak tartogatott meglepetést. Vicente del Bosque – gyaníthatóan a centerek vélt gyengébb formája miatt – úgy döntött, hogy klasszikus befejező csatár nélkül küldi pályára övéit, a két szűrő előtt így a szokásoknak megfelelően Xavinak kellett osztogatnia, míg Andrés Iniestának, Cesc Fabregasnak és David Silvának színezni a játékot, és lehetőleg minél többször odaérni a kapu elé. Utóbbi kettő ráadásul gyakran váltogatta is egymás helyét, igaz, mindez sok változást nem jelentett az ibériaiak játékában.

A spanyolok, mint mindig, elsősorban a labdabirtoklásra helyezték a fő hangsúlyt, ám mint az az InStat leírásából is kiderül, a játék összképében és főként helyzetekben az a fajta dominancia, ami egyébként jellemző rájuk, csak a mérkőzés utolsó harmadában, azaz a gólváltás után alakult ki. Addig azonban az olaszok a támadások vezetésében és a helyzetek kialakításában is felvették velük a versenyt.

Az olaszok labdabirtoklása a meccs egészében 36 százalék volt, ám amikor hozzájuk került a Tango 12, nagyon hatékonyan tudtak építkezni. A spanyol letámadás gyenge volt a mérkőzésen, De Rossi hátravonásával az olaszok labdabiztosak voltak hátul is, labdaszerzés után pedig a felállásból fakadóan állandó létszámfölényt tudtak kialakítani a középpályán, így viszonylag könnyedén jutottak el az ellenfél támadóharmadába. Ha Iniesta és Silva feljebb helyezkedett és igyekezett megzavarni az olaszok védőhármasát, egy egyszerű passzal a középpályán máris fölényben voltak az olaszok, miközben Álvaro Arbeloa és Jordi Alba – ne feledjük, a spanyol védőknek a felfutó szélsők mellett ezúttal két támadót kellett elosztani! – nem merte felvállalni, hogy felnyomja védekezését a középpályáig.

Eközben a túloldalon kisebb zökkenőkkel jól működött az olasz retesz, a spanyolok részéről Alba és a Arbeloa sem tudott annyi pluszt hozzáadni a játékhoz, ami elegendő lett volna, ám sokszor hiába is zárkóztak fel jól a széleken, erőfeszítésük hasztalan volt, mivel magas labdákkal esélyük sem volt megverniük az olaszokat, középen pedig gyakorlatilag lehetetlenség volt átjátszani a kettős olasz falat (jöttek lefülelt labdák, blokkok). Emellett pedig az olaszok nem lennének olaszok, ha nem használták volna kiválóan a taktikai faultokat, amikor egy-egy spanyol előtt túlzottan sok terület adódott volna.

 

De Rossit sem véletlenül dicsérte a mérkőzés után José Mourinho: a rómaiak középpályásából gyakorlatilag „söprögetőt” varázsolt Prandelli, és a játékos kiváló elővételezési képességeivel nem is vallott kudarcot, emellett olyan előrevivő passzokat is bemutatott, amelyek bizony nem a középhátvéd sajátjai.

Hozzátehetjük: az olaszok dolgát némileg Vicente del Bosque is megkönnyítette azzal, hogy későn dobta harcba Fernando Torrest. A támadó bő negyedóra alatt ugyanis csak kihagyott helyzetekig jutott, de kétszer is könnyedén került nagy helyzetbe, és így perceket kapva is könnyen nyerőember lehetett volna.

A spanyol szakember ugyan a meccs után megvédte hadrendjét, mondván, nála Iniesta, Fabregas és Silva is csatárnak számít, és azt szerette volna, ha sokat birtokolják a labdát. A spanyolok azonban aligha lettek volna kevésbé labdabiztosak Torresszel vagy Negredóval (ez látszik az utolsó negyedóra labdabirtoklásán is), az olaszok pedig nyilvánvalóan nem labdabirtoklást akartak nyerni.