Parreira 1943-ban született Rio de Janeiróban, és 1967-ben lépett a rögös edzői pályára, miután letette szakvizsgáit. Bár nagy hátránynak érezte, hogy nem volt soha labdarúgó, de 1970-ben a világbajnokságon már a brazil válogatott segédedzőjeként dolgozhatott. Előtte afrikai vendégjátéka során szerzett némi tapasztalatot, ahol mint a brazil szövetség hivatalos kiküldöttje a ghánai válogatottat és a Kotoko SC-t vezette, meglehetős nagy sikerrel, hiszen ANK-ezüstéremmel és Afrikai Bajnokcsapatok Kupája-arannyal repülhetett haza. A brazil olimpiai válogatottnál is dolgozott segítőként, de ez csak mellékállásnak számított nála, hiszen főállásban a Flu, a Sao Christovao és a Vasco da Gama együtteseinél dolgozott a vezetőedzők mögött a második sorban.
Nemzetisége: brazil Születési helye: Rio de Janeiro Pozíciója: szövetségi kapitány Korábbi klubjai: 1967-1968: Ghána, Kotoko SC, 1970: a világbajnok válogatott erőnléti edzője, 1975-1975: Fluminense, 1978-1982: Kuvait, 1983-1983: brazil szövetségi kapitány, 1984: Fluminense, 1984: brazil szövetségi kapitány, 1985-1988: Egyesült Arab Emírségek, 1988-1989: Szaúd-Arábia, 1990: Egyesült Arab Emírségek, 1990: Szaúd-Arábia, 1991: brazil szövetségi kapitány, 1991: Bragantino, 1992-1994: brazil szövetségi kapitány, 1994: Valencia, 1995: Fenerbahce, 1996: Sao Paulo, 1996: Fenerbahce, 1997-1997: New York Metro Stars, 1998-1998: Szaúd-Arábia, 1999-1999: Fluminense, 2000: Atlético Mineiro, 2001–2002: Internacional, 2002–2003: Corinthians, 2003–2006: brazil szövetségi kapitány, 2007–2008: dél-afrikai szövetségi kapitány, 2009: Fluminense |
1975-ben állt saját lábra egy igazi nagycsapatnál, a Fluminensénél, amellyel elhódította Rio de Janeiro állami bajnoki címét, majd a kuvaiti szövetség alkalmazottja lett: előbb természetesen pályaedzőként, de 1978-tól négy évig szövetségi kapitányként. Több ázsiai torna győzteseként kvalifikálták magukat az 1982-es spanyolországi világbajnokságra, ahol nem okoztak csalódást, hiszen az 1976-os Európa-bajnok csehekkel döntetlent játszottak, a Shilton, Hoddle, Wilkins féle angol válogatottól pedig csak 1–0-ra kaptak ki!
Mivel a tornán a selecao várakozáson alul szerepelt a zseniális keret ellenére is (Sócrates, Falcao, Zico, Junior, Careca, Renato...), a CFB, a brazil szövetség vezetői Parreira kezébe adták a varázspálcát: 1983 áprilisában Chile ellen ült először hazája labdarúgó-válogatottjának kispadján. Mindösszesen 14 mérkőzést kapott első nekifutásra, és bár csak kétszer szenvedtek vereséget, de az 1986-os világbajnokságra már nem ő vitte ki a válogatottat, hanem Tele Santana.
Parreira Ázsiában vigasztalódott, az Egyesült Arab Emírségeket kivezette az 1990-es világbajnokságra, s a szokás szerinti balsikeres brazil szereplés miatt hazatérhetett a szövetségi kapitányi székbe: 1991-ben kapott újra bizalmat, és magabiztosan vezette ki övéit az amerikai világbajnokságra. Bár az 1990-es itáliai bajnokságon sok kritika érte a selecaót és kapitányát, Sebastiao Lazaronit a túlságosan is európai, csúnya (ráadásul eredménytelen) futball miatt, de Parreira sem tért vissza a Jogo Bonitóhoz, a tradicionális brazil szép játékhoz. Az egy szem zseniális irányító (Raí) mellé csupa kőkemény, labdaszerző középpályást sorakoztatott fel (mennyi kritikát kapott főleg kedvence, a csapatkapitány Dunga miatt, de sem Zinho, sem Mazinho, sem Mauro Silva nem tartozott a nagy labdaművészek sorába), ám egy nemzet szerencséjére a két kiváló támadó, Romário és Bebeto egyszerre érte el karrierje csúcsát!
Az olaszok ellen minden idők legunalmasabb világbajnoki döntőjében tizenegyesekkel diadalmaskodó válogatott ugyan rengeteg kritikát kapott, még Pelétől is, mégiscsak egy 24 éves sikertelen időszakot zárt le. A torna után gyorsan le is mondott az idegileg kimerülő kapitány: sikerét kihasználva Európába tette át székhelyét, hogy egy kis pénzmagra válthassa tudását. Valenciai kalandja a kiváló keret (Mijatovics, Mendieta, Romero, Otero, Engonga) ellenére sem volt sikeres, majd a következő évben már a török Fenerbahce edzőjeként vezette bajnoki címre Rüstüéket. Azonban az újesztendőt már a Sao Paulo mestereként ünnepelhette, de nemsokára ismét útra kelt: először az Egyesült Államokban (a Meola, Donadoni, Branco féle New York Metro Starsnál), majd újra Szaúd-Arábiában dolgozott, nem sok sikerrel.
1999-ben a harmadosztályba visszasüllyedő egykori nagycsapat, a Fluminense hívta haza, amellyel meg is nyerte a bajnokságot, majd beült az arrafelé (is) szokásos edzőkörhintába: éves váltásokkal megfordult az Atlético Mineirónál, a Santosnál, az Internacionalnál és végül a Corinthiansnál. Mindenütt sikeresen tevékenykedett, ezért is gondolták úgy a CFB, a Brazil Labdarúgó-szövetség vezetői, hogy a 2002-es világbajnoki cím után lemondó Luiz Felipe Scolari megfelelő utódja csakis ő lehet.
A tapasztalt taktikus élete talán legjobb formájában sikeresen kormányozta a világ akkori legkiválóbb labdarúgóit: megnyerték fiai a 2004-es Copa Américát (ez a titulus még hiányzott Parreirának) és a németországi Konföderációs Kupát is, ez utóbbit ráadásul olyan imponáló magabiztossággal, ráadásul néhány világklasszis pihentetésével, hogy mindenki számára nyilvánvalóvá vált, hogy a 2006-os tornát a brazilok csakis elveszíthetik! És lőn, el is veszítették, köszönhetően annak, hogy a kőkemény európai idény kifacsarta a legnagyobb sztárokat, a fiatalok pedig nem tudtak az öregek helyére lépni.
A negyeddöntőben a franciáktól szenvedett vereséget a Dida – Cafú (Cicinho), Lúcio, Juan, R. Carlos – Gilberto Silva, Kaká (Robinho), Juninho Pernambucano (Adriano), Zé Roberto – Ronaldo, Ronaldinho legénység, kiábrándító futballal. Bánatában felcsapott Dél-Afrika kapitányának, de felesége betegsége miatt lemondott, majd némi hazai edzősködés után visszatért a Bafanához, így hatodik világbajnokságára készülődhet, amivel vb-rekorder lesz.