Öregedő amatőrök – Bobory Balázs publicisztikája

A MINAP EGY SZÜLETÉSNAPI BULIN beszélgettem unokaöcséimmel. Ikrek, 25 évesek, megállják a helyüket a civil életben. Egészen kicsi koruk óta a Főnix-Gold FC-ben fociztak, Szoboszlai Dominikkal, Bolla Bendegúzzal együtt nőttek fel, tehetségesek voltak – bár abban a garnitúrában nem volt ügyetlen gyerek. Tizenöt évesen a Puskás Akadémia játékosai lettek, aztán az NB III-ban játszottak. Mindkettő szenvedett súlyosabb sérülést, és talán szerencséjük sem volt, sajnos nem futottak be nagy karriert.

Egyikük sem focizik már, és amikor megkérdeztem, nem hiányzik-e nekik a futball, egyértelmű nem volt a válasz. Illetve Attila játszott még egy kevés időt egy falusi osztrák csapatban és azt mondta, oda visszamenne. Sok szurkoló, remek hangulat, pozitív légkör – ez az, amit itthon nem tapasztalt.

Személy szerint nekem is vannak tapasztalataim a magyarországi amatőr futballal kapcsolatban, évtizedek óta járom és taposom a Fejér vármegyei pályákat, amit én nem láttam, talán meg sem történt.

Ott voltam néhány méterre, amikor az ellenfél csatára egy megítélt szabadrúgás után kiütötte a bírót. Megéltem, amikor az egyik legkeményebb helyszínen a hazai szurkolók másztak át a kerítésen, hogy megverjenek minket, csak éppen néhány kemény csapattársam beleállt a balhéba és nem ők jártak rosszabbul. Írtam jegyzőkönyvet, vonalaztam a pályát tíz perccel a kezdés előtt, amikor a vezetők éppen eltűntek és magukra hagytak minket. Meccs után meghúztam a drukkerekkel a házi borral teli flaskát és persze bőszen udvaroltam a falubeli lányoknak. (Elég sok faluban játszottam…)

Egyvalami biztos volt: sohasem tudtam azt mondani, hogy megcsömörlöttem volna, annyira szeretem ezt a játékot. Szombaton a megyei öregfiúk-bajnokságban Pátkán játszottunk, de így, 46 évesen is elkapott az a jóleső, meccsnapi bizsergés és várakozás, ami nélkül talán nem is érdemes sportolni, versenyezni. S bár minden mérkőzés utáni nap borzasztó, és mindenem fáj, szinte „magyar vándorral” jövök le az ágyról, de már most várom a hétvégét, hogy újra bemenjek az öltözőbe, pacsizzak a társaimmal, felvegyem a mezt, szertartásszerűen „elszigszalagozzam” a sportszáram és elinduljak a zöld, illatos gyep felé, érezzem góllövés, a győzelem semmivel sem hasonlítható „ízét”. A találkozó utáni sör és zsíros deszka csak hab a ráadás, tényleg az egyik legjobb az egészben a társakkal, barátokkal közösen töltött idő, a nevetés, egymás ugratása és persze a nosztalgiázás.

Sajnos azonban azt veszem észre, hogy a felnövő generáció kicsit már máshogy áll ehhez a játékhoz. És talán mindent gyerekkorban rontunk el, megvan az oka, hogy egyre kevesebb a csapat a megyei bajnokságokban vagy a városi kispályás ligákban. Egyszerűen sokan vannak úgy, ha nem jutnak el magas szintre, akkor inkább sehogy sem csinálják, nem áldozzák fel egy-egy edzés erejéig munka után az estéjüket, a sok program közül szombatinak nem a meccset választják, a rengeteg lehetőség és csábítás mellett nem ad igazi alternatívát a futball.

Nagyon nehéz dolguk van az edzőknek manapság, a gyerekeket annyi inger éri, hogy iszonyatosan nehéz kialakítani a szükséges, inspiráló, motiváló kötődést egy adott sportág mellett. Nekem is van nyolcéves gyermekem, tapasztalom, mennyi minden szívná el a focitól, és persze ebben szerepe van a szülőknek is, mert szerencsére minden adva van számára a teljes, boldog élethez, nem kell hiányt szenvednie semmiben, sőt, sok esetben a bőség az, amely esetleg semlegesítheti a plusz motivációt, ami ahhoz kell, hogy menjen, csinálja, eddzen akkor is, ha esik, ha fúj, mert tény, hogy a legakaratosabbak jutnak el a céljukig, azok, akik szemellenzőben törtetnek előre, nem ismerve sem istent, sem embert.

A versenysportot űző gyermekeknél a legnagyobb veszély a kiégés lehet. Mire egy labdarúgó a felnőttkorhoz ér, addigra általában eltöltött már egy évtizednél is többet a pályán, sok ezer edzéssel a háta mögött be akar lépni a nagy kapun, de az csak keveseknek sikerül. A legkisebbek is már heti hármat, négyet edzenek és ez azzal is együtt jár, hogy a játékosság, az öröm olyan érzetbe csap át az ifjakban, mintha dolgozni járnának, lényegében munkának, kötelező feladatnak tekintik a labdarúgást. Ezzel egyenes arányban csökken a szenvedély, a belső motiváció és inkább a megfelelési kényszer lesz a fő mozgatórúgó. Aztán amikor felnőttként, döntési helyzetbe kerül a játékos, akkor nem meglepő, ha azt mondja: köszönöm, eddig csináltam, most jöjjön valami egészen más.

Amikor én gyerek voltam, az első igazolásomat tízévesen vehettem kézbe. Előtte előkészítő csoportba kerültem, ott tényleg mindent a játéknak rendeltünk alá, nem a tanulásnak. Az alapokat nem edzők segítségével, hanem a tereken, grundokon autodidakta módon sajátítottuk el. És valóban rengeteget fociztunk, de ha meguntuk, akkor teniszütőt vettünk a kezünkbe, harminchármaztunk a kosárpályán, télen pedig befagytak a tavak és mehettünk hokizni. Belekóstoltunk mindenbe és volt időnk eldönteni, mi mellett kötünk ki, és persze megéltük a gyermekkor minden szépségét.

Manapság már az óvodában elkezdődik a harc a gyerekért, a támogatási rendszer miatt akkor is kellenek a lurkók, ha nem tehetségesek, és már nagyon korán megkötjük a gyerekeink kezét azzal, hogy hatévesen egyetlen sportágat választunk és nincs lehetősége mást is kipróbálni. Tavaly a balatonboglári NEKA-n egy konferencia keretében hazánk legjobb edzői és a sportági szövetségek vezetői is hangsúlyozták, szükség lenne olyan közös programra, amelyben a gyerekek a látványsportoknak megfelelő alapképzést kapnak, mindenbe belekóstolhatnak, és lenne idő kideríteni, ki miben ügyes, merrefelé kellene orientálódnia. Egyelőre ez nem valósult meg, úgy látom, az akadémiai rendszer ebben a formában nem elég hatékony, és nem sikerül egyéniségeket nevelni. Jönnek le a „szalagról” a játékosok, hasonló képességekkel, mozdulatokkal, technikai és taktikai megoldásokkal, de ritkán csillan a szem, alig látni ösztönös, őszinte örömöt, minden begyakorolt, eltervezett, unalomig ismételt. Ez biztosan rátelepszik a sportoló tudatára is, és ha nem válik profivá, akkor új ingereket keres.

Talán ezek az okok is meghatározók abban, hogy öregszik az amatőr futballista társadalom. Én több mint tíz éve szerepelek öregfiúk-bajnokságokban, és nagy bánatomra, az ellenfél ugyanúgy korosodik, mint a mi csapatunk, és nagyon ritkán lehet új arcot, egy-egy 35 éves „titánt” látni a lassan már totyogó mezőnyben.

Nyilván ez a játékszeretetemre nincs hatással, meg lassan le is húzzák a rolót, nem biztos, hogy meg kell várni az az időt, amikor már csak lehúzni tudnak a pályáról, és nem veszem észre, hogy annyira elszállt az idő, hogy már menni alig bírok. A jövőért viszont aggódom, mert fogynak a csapatok, fogynak a játékosok, már nem ünnep a kistelepülésen a hétvégi futballmeccs, a pályák körül is kevesebben vannak. Sok fiatal azt gondolja, ha két egyeneset bele tud rúgni a labdába, akkor már pénzt is lehet keresni és irreális igényekkel állnak elő megye egyben, de a kettőben is. Ha nincs lóvé, akkor a foci már nem fontos, inkább a haverok, meg a szórakozás, mint a sport. És bár én is sok pénzt kerestem tízéves megye egyes pályafutásom alatt, de ahol pattant egyet a labda, legyen szó kispályás fociról, lábteniszről, vagy baráti, egymás elleni játékról, már ott is voltam, minden pillanatban szerettem és szeretem megélni a szenvedélyemet.

Igen, szenvedély nélkül ez nem megy. Sem a pályán, sem azon kívül, ez az, amit nem lehet megvenni, de megtanulni sem: valakiben vagy megvan, vagy nincs. Az amatőr sportban ez százszorosan igaz, ezért is imádjuk, és kincsként féltjük.

És most nagyon kell félteni…

A Nemzeti Sport munkatársainak további véleménycikkeit itt olvashatja!