A minőség forradalma

Írta: Pócs NándorÍrta: Pócs Nándor

A magyar futballban a szurkolók és a focit szerető laikusok szerepe általános közfelfogásként a "ius murmurandi" gyakorlását jelenti.

Lényegében az önszerveződés csak addig jut el, hogy a regisztráció ellen tiltakozva kivonulgatunk a stadionból, vagy a hírek alatt betyárosan hőbörgünk egy nagyot. Többen leírták, hogy a különböző NST blogokon szakmailag koherensebb értékeléseket olvasni, mint a Nemzeti Sport interjúkban, s mindez nem is alaptalanul fogalmazódik meg. De mit tegyen az ember, ha nem akar irányítható konzumidióta maradni, mi a feladata egy átlagos magyar szurkolónak?

Egyátalában, hogyan mondjuk el, hogy bűzlik a hal?

Mert a tényállás nem bonyolult:

Ha egy kommentben nekilendülünk az okoskodásnak, akkor az általában annyira komoly, mint a kocsmában politizálni.

Ha összeállítunk egy beszédes, de sokszor akár félre is érthető statisztikát, akkor az Gellei szerint már vélemény. Közben meg azt látjuk, hogy nem locsolják a pályát, kaszinóznak, megkérdőjelezhetetlenül előrelépnek, kártyáznak, mágnestáblákon modelleznek és a Harmadik félidőben a mundér becsületét védik. A hal, amellett hogy a fejétől bűzlik, még pitiáner is, mert azt hiszi hogy nélkülözhetetlen.

Pitiáner, mert hol vannak itt a Becalihoz és a Berlusconihoz hasonló bűnözők, akik valóban nem a tisztességükről híresültek el és ennek tetejébe még méretes taplók is, de legalább a belefeccölt maffiamunkájuk nem eredménytelen. Dömén egy ország röhögött, amikor hajnövesztő szert reklámozott, vagy amikor a Fradi edzője volt és a pesti vagány szájából minden hétre jutott egy jól odamondós nyilatkozat. Bognár György meccselemzéseit általában már csak a Comedy Central közvetíti, de olyan hírek is fölreppentek, hogy a műsorhoz való arckompatibilitás okán a Teletubbies is le szeretné igazolni ötödik tagnak. Ugyanolyan nevetséges látni, amikor Várhidi a mágnestáblán varázsol - szerény eleganciával Ancelotti egyik taktikai hibájára hívva fel a figyelmet - és némi pénzért éppen szaktekintélynek tűnteti fel magát. Az meg már hova tovább egy Markos-Nádas jelenttel egyenértékű, amikor Csank János nyilatkozatában a szóbeliség alapvető kihívásaival küszködve az örökérdemű Mónika-show színvonalán kommentálja a meccs történéseit. A Bozsik "Málta-Magyarország 2:1" Péter meg tapasztalatlan klubvezetőnek nevezi Kubatov Gábort, csak mert van képe gazdaságilag és klubstratégiailag is ingoványosnak nevezni egy magyar edző leigazolását - ahogy azt a 2012. év értékelőjében bővebben is kifejtette. Külön öröm Róth Antal eredményességét számba venni, majd ezzel szinkronban a nyilatkozatait elolvasni, hát még ha az ember élőben nézi meg a Magyarország-Albánia U21-es mérkőzést.

A kegyetlen sors tehát azokkal a stílusukban is kispályás szakmabeliekkel áldott meg minket, akiken évtizedek óta nincs fogás. Nyilván akkor egy szurkoló vagy egy újságíró nem sokat tehet, ha már a folyamatosan elég keserűre sikerült puding próbája sem bizonyította eléggé a feladatra való alkalmatlanságukat. Hiába minden, hiába a sok a komment, hiába a Szalai nyilatkozat meg a Huszti levél, marad minden a régiben. De a magam részéről úgy gondolom a dolog ott a legsebezhetőbb, ahol a szakmaiság a legkevésbé sem számít. Ugyanis a sport erkölcsisége szerint egy edzőnek legalább annyira kényelmetlenül kellene éreznie magát a fentiekhez hasonló fiaskók után, mint amennyire egy politikusnak is illik, ha éppen reggel, délben és este...

Anno az egyik tanárom találóan úgy foglalta össze a Kádár-korszak lényegét, hogy "én hazudok neked és te elhiszed; te hazudj nekem és én elhiszem!" Na lényegében erről van szó most is, nekem senki ne mondja, hogy őt egyátalán nem lehetett megetetni a román-magyar előtt a "most győzni kell" dumával, mert akkor ő a mai fogalmaink szerint nem számít magyar embernek. Hazudtak, elhittük. S mikor az esélyeket latolgattuk meg a Magyarország-Svédország (2:1) meccset a szakmaiság csúcsának tűntettük fel a sajtóban, akkor mi is hazudtunk és Egerváriék azon nyomban el is hitték. Bőven megéri 5 évente egyszer egy jobb eredményt elérni, mert akkor újra hazudozhatunk egy jót a másiknak és mindenki boldog, még ha nem is ugyanannyi ideig... Innen a cikk apropója.

A dolog úgy működhetne a legjobban, ha nem próbálunk meg edzők lenni, amikor nem vagyunk azok. Lássuk be, egyszerű polgárként éljük az életünket, akinek egy másik szakmába való beleszólása addig terjed, hogy azt csakis az erkölcsi oldalról kritizálhatja, megvonva a belefektetett bizalom és a múlt alapján összeállított tapasztalatok mérlegét. Tehát ennek a futballban való megnyilatkozása első sorban a meccsre kilátogatók számán mérhető le, ami Magyarországon különösen alacsonynak számít. A nyugat délibábos formautánzata, ha az új stadionoktól várjuk a megváltást, mert az embernek 1-2 évig valóban nagy élmény lesz libalegelő helyett modern stadionba járni, de utána már sokkal jobban fogja érdekelni az amit a pályán és nem azon kívül lát. Ha az infrastruktúra mellé nem párosul szakmai továbbképzés, akkor az addigi natúr szar helyett a vaníliaöntetes kiadás sem lesz sokáig élvezető.

A polgári ellenállástudat jegyében tehát valami olyasmire lenne szükség, mint ami a politikával szembeni viselkedésünk lombikszerű elmélete szerint is elvárható. Az induló miniszterelnök-jelöltekről az addigi teljesítményeik és/vagy a beléjük fektetett bizalmunk kettős játéka dönt, kíméletlenül elsöpörve azt, aki eredmény és bizalom híján még személyes karizmával sem rendelkezik. A politikusok teljesítményét saját bőrünkön érezzük, továbbá a róluk alkotott véleményünket mélyíthetjük a különböző módon manipulált-magyarázott de nyilvános statisztikák beemelésével. No tehát, ha valaki edző vagy MLSZ elnök, akkor neki is illene feltárnia a munkájával kapcsolatos körülményeket.

Nézzük meg ezt a legalapvetőbb példán keresztül: Apu-anyu elviszi a gyereket a focisuliba, mert szerintük Pistike játékos alkat. A tanulásban nem annyira szorgalmas, mérnök lehet hogy nem lesz belőle, de a labdával egymagában is képes órákig elszórakozni. Mi a biztosíték arra, hogy a tehetségét - amennyiben van - ki tudja bontakoztatni? S legfőképp: erre a kérdésre ki és mi alapján tud választ adni? Hát az edző bá', aki ebben a lombikszerű esetben azt mondja: "Nézzék, itt van annak a spanyol képzésnek a programja, amit a Barca is használ, én ezt le fogom és le is tudom oktatni, mert itt és itt végeztem." Apu-anyu nyugodt mert látták a képzés részletes kivonatát, meg aztán az edző sem tűnik egy szakmai nímandnak. Eddig rendben is vagyunk, de mi van ha nem jönnek az eredmények és a úgy tűnik a kissrácból nem lesz focista? Az edzővel - ebben a továbbra is lombikszerű esetben - nem állnak le szakmázni, hanem azt mondják: "Uram, mi magába fektettük a bizalmunkat, de az eredmények nem Önt igazolták. Viszlát." És Pistike vagy megy egy másik edzőhöz vagy pedig tanul tovább és a lelke mélyén baromi szomorú lesz, mert egy kókler miatt nem lett belőle futballista. Persze ezer más körülmény is felelős lehet szegény Pistike kálváriájáért, többek között a szülők, ő maga és a posztján amúgy nála sokkal rosszabbul játszó Ödönke gazdag szülei, akik zsírosan megkenték az edzőt a plusz játékpercekért. De ez a rendszerelv szempontjából mellékes körülmény.

Tehát miért volna ördögtől való gondolat az edzőket olyan nyilvános ankétok megrendezésére kötelezni, ahol a szezon elején vagy működésük kezdetén >részletesen< ismertetik >szakmai< céljaikat, kitérve a megvalósítandó taktikára és stílusra? Hogy aztán ezt összevethessük azzal, ami ebből a szezon folyamán realizálódik. Ezt elemzik az elemzők és mi, a szurkolók levonhatjuk a konklúziót, ha kell, elégedetlenségüket kifejezve, nyomás alá helyezzük a klubot és annak vezetőségét.

(Úgy gondolom fontos, hogy legyenek futballelemzők, akik - elkerülendő az önjelöltséget - akár külön vagy az edzőkhöz hasonló képzésben részesülhetnének. Hogy miért?

Nézzük meg az élet egy másik területét, maradva az eddigi példánál: a politológus nem politikus, ámde a politikatudomány ismerője, tehát a vele kapcsolatban megfogalmazott kritika általában nem a szakmaiságát, hanem sokkal inkább a véleményének tartalmát érintik. Nem mellesleg a politológusok által belénkcsepegtetett gondolatok jelentősen közre játszanak abban, hogy a választásokkor kinek húzzuk be az x-et.)

A tömény elméletet megszűrő elemzések mellé pedig odapasszinthatjuk az adott edző egyéb megnyilatkozásait illetve a különböző objektív körülményeket (például ha egy klubnak anyagi gondjai vannak), s így az edzőkkel kapcsolatos véleményünk bár nem lesz szakmai, de puszta hőbörgés sem. Erkölcsi és szakmai alapon is ellehetetlenedik az a tréner, aki az esetleges eredménytelenség mellett még a következetes stílusra törekvést sem tudta megvalósítani, mert a meccsek utáni nyilatkozatainak ellent mond az amit a pályán előtte láthattunk és amit tőle előzetesen elvártunk. A minőség kiválasztása (mint a magyar futballban újra és újra előkerülő problémafelvetés) nem csak a játékosokra, hanem és sokkal inkább az őket oktatókra is érvényes.

A magyar és az egész közép-európai futball valamiféle lemaradásban van a nyugati futballnemzetekkel szemben, mert - többek között - a szocializmusban folyósított állami támogatások megszűntével nehezebben vagy egyáltalán nem tudja kiállni a szabad versenyes kapitalizmus keltette kihívásokat. Nincs tőke, ráadásul a kádárista szurkoló felfogása mereven igényli az atyáskodó állam segítségét - miközben mélységesen megsértődik, ha ezért cserébe a személyes szabadságát kisebb-nagyobb mértékben megcsonkítják. Ezért talán érdemes volna elgondolkodni egy külön Közép-Európára vonatkozó futballstratégián, futballintézmény-rendszeren. Nem biztos, hogy a nyugathoz való felzárkózás a legeredményesebb módon csakis a nyugati struktúrán belül képzelhető el: egy közép-európai klub szurkolói támogatását és gazdasági potenciálját talán inkább növelheti egy kisebb presztízzsel, de megfoghatóbb tartalommal rendelkező "Közép-Európa Kupa" (ami annak idején létezett is...) megnyerése, mintha a nagy pénzek reményében csak többé-kevésbé ágyútöltelék szerepet tölt be egy mai európai kupában. Ez az esetleges "KEK" a szocializmusban önállótlanságuktól megfosztott közép-európai klubokat és válogatottakat egymás viszonylatába helyezné, láthatóvá téve valós képességeiket. De ha ez sohasem valósul meg, akkor is érthetővé kell váljon: ma a magyar labdarúgásban nem az a fontos, hogy bejutunk- e az EL vagy a BL csoportkörbe, hanem az, hogy fel tudunk- e építeni valamit, egy filozófiát, ami sok türelem és idő árán önmagát kamatoztatva tökevonzó és eredményes tartalommá válik. Ehhez csak segítség volna egy, az UEFA-n belüli külön Közép-Európa stratégia, amely kiemelhetné a térségben létező potenciált.

Ennek előfeltétele, hogy a sportot ne csak pusztán játékként, hanem mint minden emberi cselekvést, rendszerként és filozófiaként fogjuk fel. Mert csak akkor rostálhatunk jó és rossz között, ha már egyrészről megegyeztünk az eseményeket működtető elv létezésében illetve azok paramétereiben. Innentől lehet csak vitázni azon, hogy ez a filozófia milyen szempontok szerint menjen át a gyakorlatba. Tehát a szurkoló feladata Magyarországon nem csak a szurkolás, hanem a minőség támogatása, a kádárizmusból fennmaradt mechanizmusok leküzdése és szakmai képzettsége híján az erkölcsi alapokon való ítélethozatal gyakorlata.