A magyar labdarúgó olyan sokat edz, hogy nincs ideje megtanulni futballozni

A hétvégén az MTK II. – Puskás Akadémia II. NB III-as meccsre látogattam ki.A hétvégén az MTK II. – Puskás Akadémia II. NB III-as meccsre látogattam ki.

A mérkőzés apropóját az adta, hogy ez a két akadémia az, amely Puskás örökségének továbbvitelét tűzte zászlajára, illetve az NB III-as korosztály az, ahol látható a több éves képzés kimenete. Hiszen az már a napnál is világosabb, hogy ugyanezen akadémiák felnőtt csapatai teljesen más stílusban futballoznak, mint az utánpótlás csapataik, vagyis a felnőtt csapat esetén nem köszön vissza az akadémiákon végzett munka.

Nos!

Nézzük mit látott a külső megfigyelő?

A két csapat hasonló hadrendben – 4-2-3-1-ben játszott. Mindkét csapat az „erők egyenlő elosztása a játéktéren” játékelvet követte a pályán, a Puskásék által preferált, „döntő helyen, döntő pillanatban, döntő fölény létrehozása” játékelv helyett.

Ennek eredményeként:

- - - a csapatok egy alakzattartó, sablon futballt játszottak, az alakzatépítő-bontó, kreatív játék helyett,
- - - a játékosok a posztjukhoz pozícionáltak magukat, ahelyett, hogy pozíciójukat a labdához illesztették volna,
- - - a védők által előre látható, kiszámítható passzokkal építették fel támadásaikat a játékosok, a váratlan, meglepetésszerű megoldásokkal szemben,
- - - az egyedüli csel, amit a csapatok játékosai alkalmaztak az 1:1 elleni szituációban, az az volt, hogy a támadó elrúgta – ütemtelenül – a védője mellett a labdát és le akarta futni őt,
- - - a labdát birtokba vevők szabályos küzdelmet folytattak a játékszer megregulázására, sehol egy könnyed, elegáns, művészi megoldás. Értsd: a csapatok nem csak egymás ellen küzdöttek, hanem a labdával is.

Vagyis minden olyat tudtak felnövekvő akadémistáink, amit Puskásék sohasem használtak a futballpályán.

Rossz volt nézni, amikor a labdás játékos felnézve a labdáról, kérdően tekintett kőrbe, hogy most mit is csináljak? Kit játsszak meg?

Mert sem a labdás, sem környezete nem tudta, hogy mit akar a másik. Ezen összműködési zavart tovább tetézte, hogy csak a labdás látóterében mozgó két darab játékos próbált támogató játékra helyezkedni. Mindezt elérték vezető akadémiáink kemény 5 éves munkával, mintegy 2500 munkaórával.

Noha a szándék a labdatartásra épülő támadó koncepció volt mindkét csapat részéről, - ennek ellenére az álló támogató játékosok miatt -, képtelenek voltak folyamatos átadásokkal felépíteni a csapatok a támadásokat.

És a hab a tortán az volt, amikor egy-egy, támadó oldalról értelmetlenül felvállalt párharc során, az éppen egyensúlyát vesztett, eleső támadó, szánakozva tekintett a játékvezetőre, tőle várva a játékhelyzet megoldását.

- Fújjon már a sípjába, adjon szabadrúgást, 11-est, állítsa ki az ellent! Oldja meg helyettünk a gólhelyzetbe kerülést!

Mert a labdás játékosnak – megváltásként - éppen kapóra jött, hogy felrúgták, – miután nem tudott kijönni sehogyan sem a játékhelyzet megoldásából.

És hogy mindezt hogyan kellett volna megoldani az utódoknak?

Nézzük meg „elrettentésül” az alábbi videón az Aranycsapat innovációit, amikor – állítólag - „kocka volt a labda” és csak a „szerencse csillagok együttállása miatt” tudtunk eredményesen és látványosan futballozni.