A postáscsalád lenyűgöző sztorija: apja váltotta fiát a szajoli kapuban

„Peter és Kasper Schmeichel, Gelei József és Károly, Hajdú József és Attila. Csak három példa a számos kapusdinasztia közül, ahol a fiú az apa tehetségét és játékszenvedélyét örökölve tovább vitte a családi stafétát” – vezette fel olvasónk sorozatunkra jelentkezve a 44 éves Gerhát Csaba és a 23 éves Gerhát Dávid történetét. Csakhogy Szajolon különös csavarként tavaly az apa váltotta a fiút a kapuban. Elbiciklizünk a nem mindennapi család két postásához.

Apa és fia az öltözőben. Tavaly nyáron átigazolt Gerhát Dávid a Tiszafüredhez, a cseréje is távozott, sürgősen kellett valaki a szajoli kapuba. Bár már két évvel korábban visszavonult a Szászberekből, Gerhát Csaba kéznél volt, beugrott megmentőnek. Aztán érkezett még a rajt előtt Ulviczki Attila, a megye legkeményebb kapusa (egy alkalommal három törött ujjal is vállalta a játékot), ketten osztoznak a mérkőzéseken, Dávid pedig a megállapodás szerint továbbra is Szajolon edz. A családban a kapusposzt úgy öröklődik, mint máshol a nagymama evőeszközkészlete.

Antal, a nagypapa.

Csaba, az apuka.

Dávid, a fiú.

Az 1947-ben született Gerhát Antal a Szolnoki MÁV kapusa volt, a csapat a hetvenes években a Vasassal küzdött a Magyar Népköztársaság Kupa legjobb négy közé jutásáért.

„Rákóczifalván kezdtem, 1990-ben felvittek a Fradihoz próbajátékra – meséli pályafutásáról Gerhát Csaba. – Tizenhét évesen ott volt előttem az aláírásra kész szerződés, én azonban tartottam attól, hogy tévútra kerülök, nem fogadtam el. Hiba volt. Később Jászalsószentgyörgyön, Martfűn, Szajolon és a Szászberekben futballoztam, mielőtt visszatértem a szajoliakhoz.”

Dávid hatalmas tehetségnek indult, a Szolnoki MÁV-nál Disztl Péter felfigyelt a képességeire, elvitte a Puskás Akadémiához. Három évig tanult és tréningezett Felcsúton, Kleinheisler László csapattársa volt, egy széttört pingpongasztal miatt vele együtt tiltották el büntetésből a pesti Shakira-koncertről. Szépen ívelt felfelé a pályafutása, behívták az U15-ös válogatottba is, csak aztán megállapították az edzői, hogy hiába az ereiben csörgedező kapusvér, alkatilag nem alkalmas a továbblépésre. Nem elég magas. A szülei háromszor is elvitték a Testnevelési Egyetem élettani kutatóihoz „beméretni”, ám a professzorok mindannyiszor közölték: az izomzata tökéletes, de 172-173 centiméternél aligha nő magasabbra a fiatalember. A játékosneveldében pedig farkastörvények uralkodtak, a felcsúti szakemberek ajtót mutattak neki, elbúcsúzni sem maradt ideje osztálytársaitól.

Édesanyja, Gerhátné Vitai Erika mellette állt a nehéz időszakban, ma is ő készíti elő edzésfelszerelését, és ha kell, szállítja fiát a tréningekre. „Mindig izgulok a meccsen, nehogy olyan gólt kapjon, amiben benne van” – mondja anyai őszinteséggel. Helyzetének pikantériája, hogy a Szajol–Tiszafüred rangadón szülői és házastársi énje is egymásnak feszül, hiszen az egyik csapatban Csaba, a másikban Dávid véd. Talán skizofrén érzelmeitől akarta megkímélni a szajoli edző, amikor az ősszel és a tavasszal is a cserepadra ültette férjét.

Azért a kezdés előtti kézfogás nem maradhatott el. A Jász-Nagykun-Szolnok megyei I. osztály feljutási presztízsmeccsén a tavasszal Szajol verte meg 2–1-re Tiszafüredet. A hazaiak cserekapusa nem titkolta kettős identitását, a meccs előtt kerek-perec kijelentette: ő mindkét csapatnak drukkol.

A generációs szálak azonban ebben a családban még ennél is szorosabbak. Csaba és Dávid minden reggel 4.20-kor kel, és együtt indul el a szolnoki Széchenyi lakótelep tizedik emeleti lakásából a városi főpostára, ahol mindketten kézbesítőként dolgoznak. Naponta 10–15 kilométert tekernek a postásbiciklivel, hordják a levelet, a segélyt és a Nők Lapját, árulják a biztosítást és a sorsjegyet.

Természetesen együtt játszanak a szolnoki posta kispályás csapatában is (Dávid mezőnyben), a postáskupákon a legnagyobb rivális az ózdi és a nyíregyházi posta. A szolnoki postás válogatott Muslincák néven szerepel, mert – ahogy Csaba mondja – „hazafelé, a csapatbuszon bizony néha elég muslincás a helyzet...”

Francis Hodgson író fogalmazott így Csak a kapust kell legyőzni című könyvében: „Ő az egyetlen ember a pályán, aki mindent megtesz annak érdekében, hogy megakadályozza azt, amiért mindenki más küzd”.  De nézzük a jó oldalát: legalább addig sem csenget a gázszámlával...