Futball a pusztában: rendhagyó hortobágyi csikósbemutató

Hortobágyon a híres Mátai Ménes csikós válogatottja minden évben megmérkőzik a falu futballcsapatával, a lovak barátai a labdának sem ellenségei. Bár munkaruhájukat nem dekázáshoz, ívelgetéshez szabták, a csikósok hagyományos pusztai lovasbemutatójukat a Hátsó füves sorozat kedvéért rendkívüli elemekkel bővítették. Délutánunk második felében a helyi madárkórház állatgondozója vár bennünket. A hortobágyi kapus néhány éve kemény döntéshelyzetbe került: választania kellett a futball és a madarak között.

Előbb ült lóháton, mintsem hogy járni tudott volna, iskolásként már saját pej lovával, Kedvessel nyargalt a mezőkön. Kint a pusztán kinyílt előtte a végtelen, bőre alatt lüktetett a szabadság, és felsejlett benne az érzés, a messzeségben táncoló délibábos tanyák talán ősei szellemét őrzik. A gulyásokét, a csikósokét, a juhászokét, akik kétszázötven évre visszamenőleg rangot adtak Hortobágyon a Kosina névnek.

Valaha lengyel földről érkeztek felmenői, Péter, a 23 éves csikós a soknemzedékes pásztordinasztia kései sarjaként az országos hírű Mátai Ménesnél viszi tovább a családi hagyományt. Ostorát pattogtatva, lovát ugratva, hátára felállva igazolja, Isten is nyeregbe teremtette.

Ám a fekete bőrcsizma nem csak sarkantyúzni tud, hanem dekázni, passzolni, ívelni is: amit látogatásunkkor csikós öltözékben mutat be Kosina Péter, a Mátai Ménes alkalmi válogatottjának tagjaként futballfelszerelésben is bátran villogtatja, ha a csapat évente egyszer-kétszer kirakatmérkőzést vív Hortobágy falusi együttesével.

A környékbeli lótenyésztés első írásos dokumentuma 1671-ből való, akkor még aligha sejtették a ménesbirtok kezelői, hogy mintegy harminchárom évtizeddel később az Epona Kft. a DVSC szponzoraként kettős funkciójú fedett lovardával bővíti a lovasfalut: az épület egyik felében díjugratók gyakorolhattak, a másikban a debreceni futballisták kaptak műfüves edzőpályát.

És Dombi Tiborék, Sándor Tamásék jártak is rendszeresen a Hortobágyra, hogy versenyt fussanak egymással és a lovakkal (rebesgetik, a vágtázó Dombi mögött nem egyszer reménytelenül lihegett a ménes). Az idők azonban változnak, míg az országban másutt kukoricaföldből, szántóból, veteményesből nőnek ki gombamód a futballpályák, addig Hortobágyon a műfüves részt visszabontották, és odaadták a lovaknak.

Ami a Kilenclyukú híd, a pusztai romantika vagy a nemzeti park különleges állatvilága miatt évente ide érkező húsz-huszonötezer turista többsége számára merő látványosság, a huszadik századi magyar történelem szempontjából szomorú emlékhely: Hortobágyon és környékén 1950-től tizenkét kényszermunkatábort tartottak fenn a családostul idetelepített kulákok, középosztálybeliek és értelmiségiek tízezres tömegének. Az embertelen körülmények között élő elhurcoltak egy részét a borsósi telepen dolgoztatták, a tömegszállás egykori épületében ma háromszáz gyógyuló madár várja a szabadulást.

Az átalakított, kibővített, speciális kórtermekkel, műtővel, vizsgálóval kialakított épület és a hozzá tartozó röpdék adnak otthont a Déri János alapította, 1999 óta létező hortobágyi madárkórháznak.

Néhány műlábú gólya, törött szárnyú rigó és lelkibeteg rétisas mellett egy éjszakára mi is a jeles állatmenhely vendégszeretetét élvezzük, mielőtt folytatjuk bicikliutunkat a Hajdúság felé. A kórházban egy elgázolt feketerigó és egy áramütést szenvedett gólya kezelése között beszélgetünk az intézmény alkalmazottjával, akinek életét sokáig két szenvedély határozta meg, a futball és a madarak ápolása. Aztán az egyiket fel kellett áldoznia.

Valaha nagyszülei majorjában, a Hortobágytól 12 kilométerre eső, alig százötven lakosú Szásztelek poros játszótéri pályáján rúgta a labdát kölyöktársaival sínekből hegesztett vaskapura, később tíz éven át a Hortobágyi LSE kapusa volt.  

Aztán a madarak fokozatosan kiszorították életéből a futballt, ma Szabó Zoltán a Hortobágyi Madárkórház állatgondozójaként nevelőapja, Déri János igazgató egyik fő támasza.

Látom, kissé megtépázta kezét az egyik páciens.

Ja, a karmolásnyomok? Oda kell figyelni, mert a ragadozó madarak karma rendkívül veszélyes. Némelyiknek olyan hosszú, mint egy emberi ujj, és ha belemélyeszti a húsodba, nyolcvan kiló erővel képes szorítani.

Személyes tapasztalatból beszél?

Egyszer egy egerészölyv ráfogott a kézfejemre, ömlött a vér belőlem, az volt a szerencsém, hogy inkább csak odakapott, mintsem támadott.

Így persze nehéz védeni.

Nem ezért hagytam abba a futballt, hanem etikai okokból. Egyre kellemetlenebbé vált, hogy rendszeresen elkéredzkedem a kórházból edzésre vagy mérkőzésre, és bár mindig elengedtek, éreztem, szükség lenne rám odabent.

Hiányoztak a madarak?

Igen, nagyon. Bevallom, sokszor meccs közben is arra gondoltam, hogy ezt az időt tőlük veszem el.

Melyik a kedvenc fajtája?

A vándorsólyom és a halászsas. Tudni kell kezelni a beteg-gondozó viszonyt, a madárnak sem jó és nekem sem, ha felborul az egyensúly. Ha megszelídül a ragadozó madár, többé nem a saját társait, hanem az embert tekinti fajtársának, az övéitől pedig fél, vagy éppen táplálékot lát bennük.

Hogy kerülnek be ide a beteg madarak?

Kiterjedt országos önkéntes hálózatunk van, sokan behozzák az árammal ütött, elgázolt vagy sebesült madarat, mások csak telefonálnak. Februárban a Debrecen–Fradi meccs előtt néhány Loki-szurkoló szállított ide csomagtartóban egy sérült karvalyt. Nem kis áldozatot hoztak a megmentéséért, az első félidőről egy az egyben lemaradtak.

Pusztai romantika a hortobágyi futballpályán: naplemente kötényben.

A cikk elkészítéséhez nyújtott segítségéért köszönet a Mátai Ménest üzemeltető Hortobágyi Nonprofit Kft-nek és a hortobágyi Madárparknak.