A pálinkafőző falu a drámai osztályozón megtanulta: berúgni a tizenegyest kell

A Szatmári-síkságon megbúvó kedves kis falucskában, a hatszáz lelkes Panyolán 2000-ben játékoshiány miatt megszűnt a futballcsapat, pedig valamikor ünnep volt minden hazai mérkőzés. A régi idők tanúja, az egykori gárda középpályása ma az országos hírű helyi pálinkafőzde főzőmestere.

Belesajdul az ember szíve a csodálatos környezetben fekvő, nyárfáktól körülölelt pályát látva. Ahol hajdan hétről hétre benépesült a terep futballistákkal, szurkolókkal, gyerekekkel, tizenhét éve csend honol.

Az öltözőépület üresen áll, csak a csempéken nyílnak még díszvirágok.

Itt nem lehet eltévedni.

Éppen a szokatlanul széles csíkozású kapukat csodáljuk, amikor berobog a pálya mellé Simsonjával Koncz László, a régi irányító középpályás, a csapat egykori motorja.

Neki köszönhető, hogy évente kettőt-hármat még dobban a panyolai futball kihűlt szíve. Szervezi a pálinkafőzde minőségi termékcsaládjáról elnevezett Elixír Panyola kispályás öregfiúk-csapatot és a hagyományosan nyár elején kiírt, különböző korosztályokat megmozgató, egész napos Panyola-kupát.

Helybeli kalauzunk Simon László, a fent említett főzőmester. Panyolán könnyű elszakadni a szárazföldtől, a Tisza, a Szamos és az Öreg-Túr ölelésében a talaj is más.

Alkalmas a környéken őshonos, cefre alapanyagnak kiváló nemtudom szilva termesztéséhez. A furcsa hangzású fajta ihlette falubeli szálláshelyünk elnevezését is. Amikor a házat keresve megkérdezzük egy helybeli bácsitól, merre találjuk a Nemtudom vendégházat, ő széttárja a kezét, és a spontán metahumort érzékelve mosolyog: „Nem tudom.”

Korábban huszonhárom éven át Panyola postása volt, néhány éve a főzde portása Lakatos Béla. Az egykori középpályás volt kijelölve a nyolcvanas években a tizenegyesek elvégzésére, balszerencséjére azonban a falu futballtörténetének legfontosabb meccsén, a megyei másodosztályba jutásért vívott osztályozón lecserélték, így nem állhatott már labda mögé a szétlövésnél. Igaz, senki nem is számított arra, hogy tizenegyesek következnek. Az oda-vissza vágós összecsapás panyolai felvonásán 1–0-ra nyert Mándok, az idegenbeli visszavágón 3–2-re Panyola. Ahogy itt emlegetik, azon az átkozott napon a labdarúgás történetében először és utoljára nem az idegenben szerzett több gól döntött, a bíró mindenkit meglepve közölte a végén, hogy tizenegyespárbaj következik. „Odafent eldöntötték, hogy ne mi menjünk feljebb” – idézik a panyolaiak kényszeredett mosollyal a nyolcvanas évekbeli futballbürokraták poshadt világát. Persze a tizenegyespárbajt ők is megnyerhették volna, megspórolva egy fekete fejezetet a falu futball-legendáriumából.

„A bolond is tudja, hogy a csillagokat nem lehet elérni, ez azonban nem gátolja meg a panyolai pálinka híveit, hogy próbálkozzanak vele” – hirdeti a felirat a Panyolai Szilvórium főzdéjében kialakított kóstolóterem falán.

A másik bölcsességet a vállalat marketingese, Koncz Nóra még a nagyapjától tanulta: „Nincs az a rozsdás lakat, amelyet a panyolai pálinka ne nyitna ki.” A több mint másfél évtizede megszűnt csapatra gondolva sajnos egy kivétel mégis akad: a futballpálya kapujáé...

Nem kis felelősség a neves pálinkafőzde szakmai munkájának vezetőjeként szemrevételezéssel, ízleléssel felügyelni az erjesztést, dönteni a hűtés mértékéről, a párlatfrakciók, az elő- és utópárlatok leválasztásáról. Simon László tizennégy éve áll az üst mellett, korábban a Panyola balszélsőjeként az ellenfelek védőit főzte meg. Előbb munkahelyén keressük fel, majd az üres pályánál beszélgetünk vele.

Hetvennégyben! Most bezzeg köpöm a választ, nem úgy, mint az első ifimeccsemen. Nem felejtem, mámoros eufória lett úrrá rajtam az érzéstől, hogy mezben, stoplisban pályára léphetek, és amikor megkérdezte a bíró a születési dátumomat, zavaromban csak hebegni-habogni tudtam. De jó lenne visszamenni az időben, újra játszani…

Talán még most is ott rejtőzik valamelyik fa lombkoronájában az évtizedekkel ezelőtt felhajított bumerángom. Valahogy ijesztően hosszúnak tűnik a pálya, játékosként sohasem vettem ezt észre. Ahogy itt állok, jönnek elő az emlékek… Nagynéném az 1984-es Los Angeles-i olimpiáról hozott Amerikából egy baseballsapkát, azt a lyukacsos fajtát. Errefelé addig még csak hasonlót sem láttak, én pedig büszkén járkáltam vele a pálya szélén. Kikacagtak az emberek, úgyhogy többé sohasem vettem fel, lepkefogónak viszont kiválóan megfelelt.

Sokan jártak meccsre?

Rengetegen! Egész napos ünnepnek számított a hazai bajnoki. Délelőtt játszott az ifi, délután a felnőtt, összesereglett a fél falu. De nem ám kinyúlott mackóban, koszos csizmában, hanem ünneplőbe kiöltözve! Azt meg el sem lehetett képzelni, hogy pénzt kapjunk a játékért, nekünk egy vállveregetés sokkal többet ért ötezer forintnál.

Fogyott a pálinka is?

Fogyott persze, főleg a szilva meg az alma. Ha nyertünk, azért, ha nem, azért. Meccs közben az apraja jégkrémet evett, a férfiak sört ittak, a lefújás után pedig a kocsmában folytatódott a délután. Nézze, itt egy régi csapatkép.

Hobó, Derelye, Busu, Nicoflex, Aszti, Öreg, Jasi, Kiscsiri, Mérnök, Zuggó, Gornis, Füttyös, Maksi és Izom. Az utóbbi volnék én.

Adta magát: olyan sovány voltam, mint egy hangya…

Mindig is a Túr partján volt a pálinkafőzde?

Valamikor a folyón túl, de amióta eszemet tudom, a mai helyén. Régen hagyománya volt annak, hogy a saját cefréjükkel érkező falubeliek a főzdénél várták meg, amíg pálinka lesz a gyümölcsükből. Kártyáztak, szalonnát sütöttek, iszogattak, és a végén ajándékba otthagytak egy-egy litert a főzőnek.