A szatmári Mourinho és aranylábú pótfiai

A Tiszán a tivadari hídon átkerekezve érünk a vendégszeretetéről híres Túristvándiba, ahol éppen a Csengerújfalu elleni idegenbeli túrához szedelődzködik a csapat, a 18. századi vízimalom mellett kászálódnak kisbuszba a fiúk. Bár Isten malmai itt is lassan őrölnek, a távoli jövőt illetően nem sok jót sejtet, hogy a környéken számos futballcsapat búzáját leőrölte az élet.

„Kár, hogy nem a következő héten jöttetek. Ma annyi esélyünk van Csengerújfalu ellen, mint trójai falónak az epsomi derbin...” – fogad minket Tukacs László, a Túristvándi edzője. Nincs száz kilométeres körzetben olyan ember a futballpályák környékén, aki ne ismerné az újkóródi tanyán született 55 éves férfit; Tiszakóródtól Tiszacsécséig megfordult számos falusi csapatnál, futballozott, edzősködött, szervezett, tanított, játékost toborzott, pályát gondozott, lelket ápolt. Mellette pingpongozik, röplabdázik, sakkozik a szatmári vidék Hajós Alfrédja.

„Nemcsak edzőnek kell lenni mellettük, hanem pszichológusnak, apának, testvérnek, barátnak, embernek” – mondja a kisbuszban összezsúfolódó túristvándi fiatalokról, akikről lerí, szívesen látják őt testvérüknek, barátjuknak, pótapjuknak. „Tukacs tanító úr jó nevelő, igaz ember, megszállott! A sportért mindent feláldozni kész sportoló és sportvezető, aki mindig mosolyog, aki keményen, de szeretettel és fegyelmezett életével mutat példát gyereknek, felnőttnek” – köszöntötték tavaly a születésnapjára szervezett kispályás tornán, ahova fő ajándékként meghívták kedvenc klubja, az Újpest öregfiúk csapatát.

„Elmondhatatlan, amit érzek. Hétéves koromban az Újpest 7:0-ra lemosta a Csepelt, azóta szurkolok nekik. Még akkor volt egy Benénk, egy Fazekasunk, egy Zámbó Sanyink. Az ördöngös cseleik, Tóth Andris szabadrúgásai, Juhász Peti szerelései fantasztikusak voltak. Nekem az egyetlen és hamisítatlan szerelmem az Újpest volt. Ha győzött a Dózsa, én lila-fehérben láttam a világot. Ekkor voltam igazán boldog, no meg ha a lányaimra pillantottam. Tizenöt éve elváltam, e tekintetben nem úgy sikerült az életem, ahogy szerettem volna. Egyébként boldog embernek tartom magam. A sport adta ezt, és Isten kegyelmének veszem, hogy én még ötvenöt évesen hetente ötször sportolhatok, s annyit eszem, mint egy malac. Jól érzem magam a bőrömben” –

adott hangot

érzéseinek az ünnepelt.

Régi fénykép a túristvándi általános iskola megbecsült tanáráról és Tóth Jánosról (jobbra), az egykori legendás szertárosról, akit tavaly temetett el a falu.

Kérésének megfelelően a csapat játékosai állták körbe János bácsi sírját (a becsben őrzött csapatképen ő áll középen, világosban). Fia, Zoltán örökölte a családi feladatot.

Csengerújfalu ellen a keret szokás szerint az indulás előtti percekben formálódik. Az edző egyik kulcsjátékosát biciklizni látta az imént, a csomagtartón csinos lány terpesztett mögötte. Autója ablakát letekerve kérdőleg intett a középpályásnak, mire ő hátra mutatott, és fülig érő szájjal vigyorgott. „Mit csináltam volna? Két szép búzaszem közé dobjak ocsút? Úgy tűnik, a srácra ma nem számíthatunk...”

A kapust, Gödit a szomszédos faluban vesszük fel. Gödöllei Tamás a csapat biztos pontja, derűs mosollyal kapaszkodik fel a buszra, ma még nem kapott gólt.

Újfalui vendégöltöző, lázas készülődés, gyors csapatmustra, Tukacs László viszi a szót. „Pilár dolgozik, Muci, az nem tudjuk, hol van. Ha Embrió megsérül, Sipi húzódik vissza a helyére. Gyerekek, ha az első félidőben nappal szemben nem kapunk sokat, Isten kegyelme lesz. ”

„Olyanok vagyunk, mint a rossz nadrágom. Se eleji, se hátulja. De hát, mit tudunk csinálni. Azt a kalapot emeljük, amelyik a fejünkön van… Az a baj, hogy mostanában tanáljuk a gólt, nem rúgjuk.”

„Fiam, szeretlek, Szandi, I love you!” – bőrbe égetett, kétnyelvű szerelmi vallomás a túristvándiak öltözőjéből… Ki mondta, hogy a falusi futballból kiveszett a romantika?

Meccs előtt tilos a dohányzás – az öltözőben.

Dohányzásra kijelölt hely.

Egymás elleni mérleg. „Néhány éve volt balhénk is velük, félbeszakadt a meccs, egyik játékosunkat lecigányozták. Erre egyik csapattársa kiment, lenyomott a nézőnek egy mestereset.”

Szatmári vendégszeretet, körbekerített kispaddal.

Bemelegítés, erőgyűjtés, koncentrált álldogálás. „Valaki rúgja be a Gödit!”

Gömbölyű a világ.

Sportszárak megigazítva, sípcsontvédők rendben, ünnepélyes kivonulás. „Uraim, szeretném, ha kilencven percig ő maradna a főszereplő.”

Jöhet a köszöntés, előbb a vendég, aztán a hazai. Férfias kiáltás, szórványos választaps.

Kezdő sípszó, a fák alatt zúg a nép, a pályán küzdelmes csata.

A vendégkispadról záporoznak a biztatások. „Úgy fogja a labdát a kapus, ahogy nagyanyám a tyúkokat...”

„Már megint feleslegesen cselezel, Jimmy, teljesen megérdemled, hogy bokán rúgtak. Én is bokán rúgtalak volna.”

„Pulyáskodtok itt, bazmeg! Bendzsikém, szedd össze magad, ott az árnyékban nem süt a szemedbe a nap, eltalálhatnád a labdát is egyszer-kétszer!”

Végre a riporternek is hasznát látják.

A cserejátékos magánya.

Szünet, túristvándi vezetés után 1–1, aki az öltözőben gyújt rá, azt kitessékeli az edző. Szinte végigszívni sincs idő, máris pályára sípolja a csapatokat a bíró.

„Ne a Gyuri rúgja a szabadot, mert agyvérzést kapok! Akkor lesz belőle futballista, amikor belőlem NATO-főtitkár. Olyan egyedül volt a csatár, mint Robinson a szigeten.”

Hiába a túristvándi vezetés, Csengerújfalu fordított. Sötétek a kilátások.

A falusi futballmérkőzések szertartásához hozzátartozik a bográcsozás. A levegőben gólszag és pörköltszag keveredik.

„Nézz oda, ki akarja cselezni már megint. Valószínűleg túl sok BL-t nézett a tévében… Le vagyunk már törve, mint a bili füle.”

Országjárásunk utolsó bajnoki mérkőzésén Csengerújfalu 4–1-re legyőzte Túristvándit. A szatmári Mourinhótól és pótfiaitól búcsúzva Jánkmajtis felé vesszük az irányt, hogy találkozzunk Magyarország gólkirályával, a 108 gólos Balás Gergellyel.